Népszava

Kétkötetes, együttesen 464 oldal terjedelmű könyvet tett közzé Kádár Jánosról Moldova György, érezhetően évfordulós időzítéssel. Ebben eléggé logikusan járt el: 1956 közösségi sorsfordulója egybeesik Kádár János életének egyéni sorsfordulójával - sőt a kettő között ok-okozati viszony van (bár persze nehéz megmondani, melyik közülük az oka és melyik az okozata a másiknak). Az egyéniség és az életpálya szempontból, ha lehet, még fontosabb pillanat volt ez: egzisztenciálpszichológiai szemmel nézve 1956 bizonyult - a később „kádárizmus" néven ismertté vált politikai berendezkedés és uralmi stílus mellett - a kádári Én születése pillanatának, a - nyilván kényszerű - önmegalkotási project kezdőpontjának is. A Kádár János nevezetű kezdeteket részben levetve, részben meghaladva ekkor születik meg - vagy szüli meg magát - „Kádár János". Aki - sok más mellett - a magyar politika rekordere volt, hiszen túlszárnyalt mindenkit: tessék még egy magyar politikai vezetőt (államfőt, miniszterelnököt) mondani, aki befuthatta a maga vezetői pályáját, akinek országlása történelmileg mérhető ideig tartott, aki egy (többé-kevésbé békés és stabil) történelmi korszakra nyomta rá egyénisége bélyegét, s aki a hatalomból kikerülvén ágyban, párnák közt halt meg, mégpedig szülőföldjén. Bukott forradalmárok, kivégzett és öngyilkos miniszterelnökök, száműzött és idegenben eltemetett államfők társaságában Kádár a magyar történelem rejtélyes kivétele: a külső szemlélő számára már-már magának a normalitásnak a benyomását keltheti (mint ahogy országa is ezt a benyomást keltette jó ideig szerte a világban). S ez önmagában is elég indok arra, hogy foglalkozzunk személyiségével és művével, akárhogy is vélekedjünk róla és uralmáról elvont erkölcsi szempontok vagy ilyen-olyan társadalomtörténeti és politológiai megfontolások alapján. Moldova György könyvét is ez a felismerés motiválja. Így aztán témája mindenesetre, de módszere, szempontjai, hangneme és érzelmi aurája is figyelemre érdemesíti a munkát.

Előbb mégis némi technikai bírálatnak kell következnie. Moldova - a könyvében említett tényekkel (nevekkel, dátumokkal és hasonlókkal) - gyakran bánik hanyagul, olyannyira, hogy a fact checker - a rangosabb amerikai kiadóknál vagy újságoknál alkalmazott „tényellenőr", aki a szerzői kéziratban szereplő adatoknak, nevek helyesírásának, évszámok pontosságának stb. gondosan utánanéz - bőven találna kiigazítandót a szövegben. Néhány példa mutatóban: a Tanácsköztársaságnak nem volt „Gabnai Sándor" nevű népbiztosa, a Forradalmi Kormányzótanács elnökét Garbai Sándornak hívták (I. köt., 36. o.); miközben Kádár Rákosi börtönében töltötte börtönbüntetését, felesége nem „egy pincehelyiségben működő babakészítő kisiparosnál" dolgozott, hanem egy kisipari szövetkezetben, a Textiljátékkészítő Háziipari Termelő Szövetkezet egyik részlegénél (I. köt., 90-91 o.); Kádár novemberi ellenkormányának hivatalos neve nem „Magyar Munkás-Paraszt Forradalmi Kormány", hanem „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány" volt (I. köt., 203. o.); Landler Jenő nem lehetett „a sztálini önkény áldozata", mivel 1928-ban, tehát még Sztálin teljhatalmának a kialakulása előtt szívbetegség végzett vele, ráadásul Sztálintól fizikailag is távol, a dél-franciaországi Cannes-ban; hamvait azután a Kreml falában helyezték el (I. köt., 214. o.); a magyaros névalakban feltüntetett „Gyilasz Milovannak" valójában Milovan Gyilasz volt a neve (II. köt., 77. o.); a washingtoni egyetemet, ahol Charles Gati professzor működik, nem „John Hopkins", hanem „Johns Hopkins" Egyetemnek hívják (II. köt., 169. o.); Rajk Lászlót és társait nem 1956 szeptemberében, hanem 1956. október 6-án temették újra (II. köt., 174. o.); Haraszti Miklós „1970 táján" Darabbér című szamizdat szociográfiája miatt állt bíróság előtt, „maoista összeesküvő" korábban, 1966-67-ben volt, Hamburger Mihály pedig 2005-ben elhunyt, így nem lehet „a SZER munkatársa", amelynek magyar osztálya egyébként 1993-ban, tehát tizenkét évvel Hamburger halála előtt beszüntette működését (II. köt., 215. o.). Ezeket a hibákat - legyenek jelentéktelen gondatlanságok vagy súlyosabb tárgyi tévedések - nem ártott volna elkerülni: egy 2006-ban megjelenő Kádár-életrajz - különösen az olyan markáns különvélemény jegyében fogant, mint a Moldováé - legalább ebben ne hagyjon támadási felületet.

Az életrajzíró munkájának egyik fele mindenképp a történészé: forrásokkal kell dolgoznia, ismert tényeket kell új összefüggésbe hoznia egymással, s nem térhet ki az eredeti tényfeltárás, a megírandó életet esetleg új fénybe állító adatok utáni oknyomozás feladatai elől. Moldova könyvének ez a fele nem kínál különösebb izgalmakat: a könyve végén olvasható bibliográfia kb. huszonöt tételt tartalmaz, korábban vagy manapság közkézen forgó munkákat Kádárról, 1956-ról és az utóbbi félszázad magyar politikatörténetéről. Mind magyar nyelvű munka, magyar szerzők tollából, közöttük a két legfontosabb Gyurkó László régebbi és Huszár Tibor friss Kádár-pályarajza, mindkettőből bőven merít a szerző. Nem szerepel a jegyzékben Berecz János Ellenforradalom tollal és fegyverrel (1969, 1981) című munkája, mint ahogy a nemzetközi Kádár-irodalomban sem látta szükségét tájékozódni a szerző. Pedig például William Shawcross kitűnő könyve, a „Nyugat" Kádár- és Magyarország-képét a konszolidált hetvenes évek derekán rögzítő Crime and Compromise: Janos Kadar and the Politics of Hungary Since Revolution (1974 - Bűn és kompromisszum: Kádár János és a magyar politika a forradalom óta) mindenképp hasznára vált volna munkájának.

Eredetibbnek és érdekesebbnek mutatkozik Moldova az anyaggyűjtésnek egy másik területén. Az előkészületi fázisban egy sor interjút készített - vagy szerényebben: elbeszélgetett - Kádár életének tanúival, a közelmúlt jó néhány neves és névtelen szereplőjével, s ezeket a beszélgetéseket - afféle oral history formájában - beledolgozta az életrajzba. Könyvének ezek a lapjai Moldova klasszikus riportkönyveit, a vasúti és textilipari szociográfiákat idézik, mint ahogy azok a részek is a márkás Moldova-stílusból adnak ízelítőt, ahol személyes emlékekből, anekdotákból, viccekből, a pesti aszfaltfolklór és kabaré politikai aranyköpéseiből (Alfonzó a Vidám Színpadon: „Szenzáció! Nagy Imrét visszazárták a Pártba!") merít korfestő anyagot.

Forrásként kezeli - nagyon helyesen - a Kádár János személyével foglalkozó szépirodalmi alkotásokat is. Nem könynyű a helyzete, hiszen a rendszerváltás óta megjelent prózai és drámai Kádár-értelmezések egy része gyermetegen sematikus (az 56 utáni dinamikus megtorló és a nyolcvanas évek végének lelkifurdalástól pityergő vénembere kontrasztjának „titkáról" pszichologizáló munkák tartoznak ide) vagy pedig konjunkturálisan elfogult és primitíven ellenséges. A rendszerváltás előtt, még Kádár életében pedig természetesen nem jelenhetett meg Kádárt a maga nevén szerepeltető regény vagy dráma Magyarországon. Én egyetlen szépirodalmi feldolgozásról tudok, amelyben Kádár János szerepel - persze álnéven, azaz kulcsregény-figuraként -, Döme Piroskának, Kádár barátnőjének és illegális harcostársának regénnyé álcázott önéletírásáról, amely Asszony a viharban címmel jelent meg 1969-ben (1975-ben tévéjáték is készült belőle). Moldova sajnos nem foglalkozik vele.

Mint ahogy nem foglalkozik avval az angol drámával sem, amely Kádár alakjának igen korai és igen érdekes értelmezését nyújtja: Robert Ardrey Shadow of Heroes (Hősök árnyai) című színpadi művével, amelyet 1958-ban, a Nagy Imre-per évében mutattak be és játszottak Londonban. A Kádár Jánost, Rajk Lászlót és Rákosi Mátyást szerepeltető - némiképp brechti - darab bemutatását annak idején durva provokációnak ítélte a budapesti pártsajtó. A darabot aztán mindenki elfelejtette, 1989 után sem vette elő senki, így érthető, hogy Moldova sem tud róla.

A szépirodalmi alkotások persze már az életrajzírói vállalkozás másik feléhez: a pszichológusi és regényírói komponenshez vezetnek át. Életrajzot életről írunk, azaz olyasvalakinek az életéről, akiről feltételezzük, hogy életmegnyilvánulásai - tettei és gondolatai - valamiféle koherens (azaz megragadható és ábrázolható) én- és énfejlődési szerkezet megnyilvánulásaiként rendelkeznek az értelmezhető egyneműség valamely fokával. A posztmodern szellemiség persze egy ideje cáfolja ezt, s nemmel válaszol a kérdésre, hogy létezik-e ilyen szerkezet, van-e koherens én egyáltalán, de hát ez az életrajzírókat a jelek szerint nem feszélyezi.

Nem feszélyezi Moldovát sem, hogy a pszichológusi és a regényírói képzelet segítségével felidézze számunkra Kádárt, az egyéniséget. A személyiségjegyek - a szerény, gátlásos, ételben-italban-cigarettában egyszerű ízlésű, a pénzre és a csillogásra teljességgel érzéketlen figura - ismeretesek, s a könyvben a maguk jól ismert módján jelennek meg. Magyarázatuk viszont lehetne merészebb. Hiszen paradoxonnal állunk szemben, amelyet eddig még igazából senki nem tudatosított. Kádár János származása, születése és felnevelkedése egyrészt a lehető legszélsőségesebb etnikai és szociális marginalitás ábráját mutatja: anyja észak-magyarországi szlovák cselédlány, apja dunántúli sváb parasztlegény; törvénytelen gyermeknek születik, ennek a sorsnak minden ódiumával; apa nélkül nő fel, elszakíthatatlanul kötődve édesanyjához; pótapák iránti odaadással próbálja kitölteni az igazi apa hiányát, Rákosit avatja atyjává, majd később Hruscsovot nevezi nyilvánosan „atyai jó barátjának"; ifjúkorának döntő életeleme az álnéven, titkolózva és alakoskodva folytatott illegális mozgalmi munka, ez a mindennek, csak normálisnak nem nevezhető életforma; s felnőtt életének jó néhány formatív évét tölti rács mögött.

Kádár János másrészt a legtökéletesebb átlagosság személyes és jelképes megtestesülése lett, minden „becsületes magyar dolgozó ember" (azaz milliók, a „csendes többség") hasonmása és atyai mintája, aki szinte fizikailag is magán viseli - mégpedig leolvasható módon - rendszere értékeit: a világot, ahol törődnek az emberrel, ahol élni hagyják, ahol nagyjából tudni lehet, hogy mi az ábra és merre hány méter, ahol holnap is ugyanez lesz a helyzet, mint ma, bár minden újabb nap múltán talán egy kicsivel jobban élünk és egy kicsivel szabadabban beszélhetünk.

Igen, Moldova - miközben ezen a paradoxonon igazából nem tűnődött el - ezt a Kádár Jánost írta meg. Mint maga mondja az életrajzban, „népkönyvet" írt: igen, a „nép szaván" szólalt meg, a mindannyiunkban megbúvó (és értelmiségi mivoltunkkal persze ellentétesnek gondolt, ezért letagadott) örök kispolgáriságot, a nyugalom, a létbiztonság és a kiszámítható jövő iránti sóvárgást írta meg Kádár alakjában s rendszerében, amelynek falmelléki békéje - akárhogy is forgatjuk - a maximális teljesítmény, amelyre a modern Magyarország képes volt, legalábbis eddig. Hogy ez a maximális teljesítmény - abszolút mércével mérve, de összehasonlításban is - szánalmasan kicsi teljesítmény, s hogy a Kádár megtestesítette örök kispolgáriság talán nem a legmagasabb rendű kollektív emberi minta, ez nem fogja zavarni a könyv (aktuális és potenciális) olvasóit: azokat a százezreket, ha nem milliókat, akik ma már - Orwell Winston Smithének a szavait parafrazálva - szeretik Kádár Jánost. S talán érthető, miért: az elmúlt tizenhat év bőven adott okot rá, hogy megszeressék - utólag.

Moldova György: Kádár János. Budapest, 2006, Urbis Könyvkiadó. I.-II. kötet, 240 + 224 oldal.