Gyermekkor - krízis idején

Önéletrajzi könyvecske, Benjamin egyes méltatói szerint a német irodalom egyik legszebb gyerekkorról szóló műve. Furcsa könyv, már csak szépirodalmi vénája okán is: Benjamint filozófusként ismerjük, itt íróként jelentkezik, és - tudjuk - ez a mű igen fontos volt számára. Mint kiderült, a menekülés idején arról is gondoskodott, hogy több példányban maradjon fenn. (Utolsó variánsa 1988-ban bukkant fel...) Szóval, a könyv sorsa is érdekes, de hadd konfabuláljak kicsit szerzője és a kézirat közös sorsáról, ami - talán - így-úgy magyarázza e gyermekkönyv retróját.

Fin de parti

Muszáj a végén kezdenem. Az 1940-es öngyilkossággal. Kis csoport gyalogol a hegyek között a francia-spanyol határ felé. Hosszú ez a gyalogtúra, Benjamin szívbetegen, ezért több kényszerpihenővel. Végre megérkeznek Port Bou-ba, a francia-spanyol határ túloldalán már kéznyújtásnyira a tenger, a végtelenség és szabadság. A spanyol határőrök azonban nem engedik tovább őket, hiába mutatják fel a csoport tagjai - velük Benjamin is - a spanyol vízumukat. Nem lehet, mert közbejött egy friss rendelkezés: csak azok jöhetnek át, akiknek van Franciaország elhagyásáról engedélyük. Nekik nincs, ezért illegális bevándorlóknak minősülnek, számukra tilos a belépés. Ekkor már este van, Benjamin, akinek pár órával korábban szívrohama volt, úgy érzi, képtelen visszagyalogolni, nem élné túl. A határőrök annyit engednek, hogy a falu kis hoteljében töltsék az éjszakát, de ha reggelre nem tűnnek el, értesítik a németeket a „szökevényekről". Vagyis átadják őket a Gestapónak. Benjamin késő este - altatóként - három ember halálához elegendő morfiumot vesz be. Nem ébred fel. 70 dollár van a zsebében, abból kitelik az orvos, a temetés és szállodaköltség. Másnap vihar támad, és a csoportot - valami csoda folytán - átengedik a spanyol határőrök.

A vég előtt - még Párizsban - sok teendője volt, egyik a készülő fő mű, a Passage-ok jegyzeteinek, elkészült anyagának, valamint - ez a fura - a Berlini gyerekkor kéziratának biztonságos elhelyezése. Ez az utóbbi könyv valamiért fontos volt neki. Az életveszély küszöbén. Megértem: ami a könyvben van, az a béke: anyja, amint gyógyszert tukmál a szájába, az iskola, amit utál, az éjszakai holdvilág, ami fura gnómokat varázsol a párnájára. Nagypolgári jólét. Apját csak néha, távolról látja-érzi, anyja közel van, mint a vendégek, akik olykor megszállják a tízszobás lakást. A leírásban csak mintegy véletlenül bukkannak fel a későbbi foglalkozás, a filozófuslét viszontagságai („Már idejében megtanultam, hogy szavakba burkolózzam, szavakba, melyek voltaképp felhők voltak..."). De nem találod benne a gyermeksors hullámvölgyeit sem, nem veszik el kedvenc radírját, nem csúfolják az osztályban, ő pedig nem húzkodja a lányok copfját. Bár néhány célzásban felvillannak a nők - rossz lányok a szomszéd utcából (későbbi tapasztalat) meg egy rejtjelezett aforizma, hogy „annál szebbnek látja az asszonyokat, mennél többet kell rájuk várni". Mondat, amelyben nagyon sok van.

Írás közben épp túl van a váláson. Capriban kezdi, Asja Lacis-nál, e furcsa nőhöz fűződő szerelmének sokadik felvonásában. Közben - még itt Capriban - öngyilkossági gondolatok kísértik, végrendelkezik. Azonban volt itt más is. Szerintem a szép Gretel Karplusért senyved, aki 37-ben végül is Adornóhoz megy feleségül, s akit a húszas évek végétől ismer. Levelezésükből (Briefwechsel: Walter Benjamin/Gretel Adorno, 1930-1940, Suhrkamp, 2005) annyi kiderül, hogy ez az asszony rajongott érte, később ő harcolta ki Horkheimernél - a frankfurti iskola (Institut für Sozialforschung) főnökénél, nála volt a pénz! -, hogy Benjamin ne haljon éhen Párizsban (33-tól ott tengődik), szóval hogy legyen valami megrendelése az emigráns iskolától. S egyáltalán, a lelket is ő tartotta benne. Benjamin tartózkodó volt vele szemben, bár ki tudja, szerintem nagy szerelem volt ez, megszenvedett érte... Ugyanakkor az is lehet, hogy nem volt itt szerelem, összesen talán egy hétvégét tölthettek együtt, különben „igaz barátként" leveleztek, de azért elképzelheted, mit érzett az öngyilkossággal foglalkozó Benjamin, mikor - már Párizsban - egy Greteltől jött levél arról szól, hogy Teddy (Adorno) meg ő (Gretel) immár New Yorkban, Horkheimernél vacsoráltak, kellemes társaságban, aztán még elmentek egy kis kaféba, ahol Lotte Lenya énekelt - mert ő is itt van, mint mindenki. Béke, jólét, lebensfreude. (Lotte Lenyát a Koldusopera tette világhírűvé.)

A Berlini gyermekkor írásának körülményeire csak azért céloztam, mert ezt a szöveget (a maga angyali világonkívüliségével, gyermekkori emlékek szépírói felidézésével) ugyanaz a Benjamin írta, aki a Tézisek a történelem fogalmáról c. filozófiai töredéket. (Azt a művet, amelyet a spanyol-francia határon egyedüli kéziratként szorongatott táskájában a hóna alatt. Állítólag azt mondta, hogy ebben a pár oldalban van filozófiai életművének lényege...) Halálosan pesszimista (azaz: lényeglátó) gondolatsor: „De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak." Ilyen Benjamin angyalának (Klee Angelus Novusának) kalandja a földön. De a Berlini gyermekkort meg ezt a filozófiai szöveget mintha két különböző ember írta volna. Mintha élete tragikus végéhez közeledve két Walter Benjamin írt volna. Ő maga - Gretel Karplusnak - ezt így magyarázza: gyerekkorában erőszakkal megtanította magát bal kézzel is írni, így aztán mást és másképp tudott papírra vetni egyik, illetve másik kezével. Ez egyfajta írásbeli álarcként szolgált neki. Most pl. Gretelnek bal kezével ír - Adorno nem is ismeri fel az írását. Aminek metaforikus értelme is van: két kéz, két fej, két szellem „ír" Benjamin álnév alatt. A gyerektörténetet a balkezes angyal, aki menekül a jobb kézzel író filozófus (és szerelme, Gretel) elől.

Spekulálok, bocs, tény, hogy a Gyerekkor-könyv sokszoros válság dokumentuma. Történelmi és személyes krízis: szerelmi válság. És persze foglalkozásbeli kudarc: mint filozófus mindenütt viszszautasításra talál, Adorno folyton csak nyüstöli, hol ez nem jó, hol az, és persze a válság világtörténelmi méretű: háború és üldöztetés, ami számára a menekülést, nyomort, majd a direkt életveszélyt jelenti: a nácik mindig a nyomában...

Koksz és misztika

Ezek az egymásra rakódó válságok segítették (vitték) a kokszhoz. Illetve: még Németországban vállalta a dr. Fraenkel tudományos kísérleteiben való részvételt: önmagán vizsgálja ilyen-olyan kábszerek hatását. Hasissal kezdte 1927-ben, aztán meszkalin, morfium következett - precízen jegyzőkönyvezte a session-öket. Csakhogy nem állt itt meg - talán innen maradt valamennyi morfium az 1940-es végjátékhoz... Lelkesen olvassa-interpretálja Baudelaire hasisélményeit (Paradis artificiel). Most csak azért említem ezt a kalandot, mert az aktatáskában szorongatott A történelem fogalmáról c. tanulmány víziószerű poénje - a rémült angyal, aki hátat fordít a jövőnek - valahol e mesterséges víziókban (is) született. Egyik kísérleti jegyzőkönyvében a transz állapotát a jövőből rátámadó viharként írja le, minek hatására átalakulnak a dolgok (az esszé angyalához hasonlóan). Vagyis a hallucinogénekkel folytatott kísérletek élményei beépülnek a történelem szürreális-misztikus képbe foglalásába.

Párizsban készül a Passagen-Werk (a titkos fő mű, a Párizs-mítosz), a modernség előzményeként felfogott Baudelaire-elemzés, ez a kisebb-nagyobb aforizmákból, felkutatott történelmi mozaikokból épült körkép. Egy-egy szeletét Adorno rendelte, Benjamin el is küldte neki (bár tudta, hogy Adorno nem szerette ezeket az írásokat), ámha a részek akkori felfogásban nem is álltak össze egésszé, most, hogy két vaskos kötetben kiadták a teljes munkaanyagot, látszik a nagyralátó koncepció s egyben a vállalkozás megroppanása. A Passagen-Werk csupa egymásnak ellentmondó elemből áll öszsze: múlt-jelen, modern-antimodern, marxizáló-misztikus, szépirodalmi és filozófiai, aforisztikus mini-történelem és koncepciózus történetfilozófiai ív - nincs kiforrott (egyértelmű) poén a végén, világnézeti kifutás a közepén: Benjamin itt is flaneur (a fogalom tőle származik; nem csoda, magáról vette hozzá a mintát: itt is sétál és nézelődik, be-benéz az ablakokon, és kommentál. Melankolikusan.)

E kultúrfilozófiai elemzéseknek nincs hagyományos formai szerkezete. Egy jelenségtömeget vett kézbe - a nagyvárost és kultúrszociológiai elemeit -, ehhez gyűjtött anyagot. Egy része véglegesbe is megíródott, a többinek csak nyersanyaga maradt fenn. Az egész így torzó, ami nála írásformaként funkcionált, csak senki se vette észre (kivéve Gershom Scholemet, aki viszont egyoldalúan interpretálta, a zsidó misztika felől értelmezte). Bármint is van, a szövegen érződik a koksz hatása, a víziók, a misztikus révület vezette kéz. A világból való tragikus menekülés pszichózisa. Egyfelől. Másfelől viszont az euforikus állapotok lendítették agyát újabb és újabb fantasztikus ötletekhez, melyekkel teli van ez a két kötet, és melyeknek jobb darabjait máig próbáljuk megfejteni. Mondanám, ha nem lenne elcsépelt a jelző, hogy posztmodern szöveget gyártott, kétségbeesetten...

Végrendelet, szerelem, filozófia, koksz, éhezés - meg az állandó életveszély. És akkor még a nők is. Igen, Benjaminra tapadtak, most is, menekülése (emigrációja) idején is. Ez a gyermeki lélek és egyben földöntúli filozófus provokálta az őt gondozni akaró, gyermekké fogadó aszszonyok simogatását. Van ilyen. De az is lehet, hogy tartózkodó-elutasító viselkedése váltotta ki ezt a reakciót - az nem lehet, hogy ne reagáljon, gondolták róla. És udvaroltak neki. Néhányat elfogadott... Írásban nem sok nyoma maradt, de hogy legalább 40-ig kibírta, talán nekik köszönhető. Vagy ellenkezőleg: ők se tudtak rajta segíteni, csak bizonytalanabbá tették. Ahogy Karplus kisasszony (később Frau Adorno...), akiről most úgy sejtem, mégiscsak bekerült a benjamini örök asszonyok körébe.

De vissza a Berlini gyermekkorhoz. E szépírói teljesítmény kapaszkodó volt a nyomorúságban, a halál árnyékában, szerelmi kétségekben. Írásával az ártatlanság korához, a gyerekkorhoz menekült. Visszaálmodni a békebeli szülővárost, a gyermeki biztonságot. E könyv stílusa valami álomszerű próza, amelyben pl. a karácsony hangulata, az ajándékot váró szorongás, az illatoktól elvarázsolt állapot felidézése többször is felbukkan. A kötetben együtt szerepel az Egyirányú utcával - jogosan, hiszen ez utóbbi aforizmái mintha a Gyermekkor-könyv stiláris előzményei lennének: zseniális sziporkák, simogató gondolatok, karcos álmok. Már örültem, hogy megmenekülök a Nagy Magyar Őszi Hisztéria nyúlványaitól - ezért is temetkeztem bele e könyvecskébe -, amikor a következő passzusba ütközöm: „Közép-Európa népközösségei úgy élnek, mint egy mindenfelől körülzárt város lakói, akiknek fogytán van az élelmiszerük és a lőporuk, és akik számára menekvés, emberi számítás szerint, alig remélhető." Atyavilág, nincs menekvés...

Walter Benjamin: Egyirányú utca. Berlini gyermekkor a századforduló táján. Fordította Berczik Árpád, Szitás Erzsébet, Márton László. Budapest, 2005, Atlantisz Kiadó. 190 oldal, 2695 forint.