A Mozgó Világ internetes változata

Frankfurt am Main-Berlin, 2006. október 8-9.

Rémes az egyidejűség: szombat délután az 5. számú csarnokban a magyar standon Nádas Péterrel beszélgettem új könyvéről, amely a Berlin Verlagnál jelent meg az idei könyvvásárra. A beszélgetés három órakor ért véget, négyre müncheni kiadómmal beszéltem meg találkozót a 3. számú csarnokban. Maradt még annyi időm, hogy üldögéljek orosz barátaimmal a Memorial standjánál. A Memorial olyasféle szervezet, mint nálunk volt a Történelmi Igazságtétel Bizottság - a múlt (és a jelen) állami szintű terrorját kutatja. Standjuk a csarnok másik végén helyezkedett el. Körülbelül tíz perccel három után értem oda, megittunk egy korty vodkát, majd tovább-ballagtam.

Körülbelül tíz perccel három után, írom, ám az eseményeket visszapörgetve stílszerűbbnek tartanám a „15 óra 10 perc" meghatározást, s azt is hozzá kellene tennem: helyi idő szerint. Ugyanis egy időzónával keletebbre éppen akkor, amikor lecsücsültem az oroszokhoz, Moszkvában, 17.10-kor bukkantak rá Anna Politkovszkaja újságírónő holttestére. A memorialosok erről még semmit se tudtak, hivatalos vásári programjuk - egy könyvpremier - már lezajlott, vasárnap ki-ki hazakészült. Négy órakor a 3. számú csarnokban voltam, s a hírt visszafelé menet, a via mobilén kiáltotta át egy német írótársam. Öt órakor kezdődött a magyarok hagyományos fogadása, ám előbb az oroszokhoz siettem - a standot ekkor már ellepték az újságírók, autentikus információra várva, mobiltelefonjukon moszkvai számokat nyomogatva. Ettől fogva egészen vasárnap délutánig, amikor felszálltam a Frankfurt-Berlin expresszre, számomra a gyilkosságról szólt a könyvvásár.

Politkovszkaját csak írásaiból ismertem, s persze moszkvai köreink érintkeztek: a Memorial, a Rosszpen vagy a Text Kiadó - a politikai képviselet nélkül maradt orosz liberalizmus csöppnyi szigetei. Csodáltam ezt a negyvennyolc éves asszonyt, aki helyszíni tudósításaiban a világ elé tárta a csecsenföldi háború kegyetlenségét, s noha elsősorban Putyin elnök politikáját kárhoztatta a szűnni nem akaró tragédiáért, nem rejtette véka alá, hogy mit gondol a csecsen hadurak szadizmusáról. Vagyis hát mindkét oldalon több mint elég ellenséget szerzett magának, és bár halálának híre megrendített, sajnos nem mondhatnám, hogy meglepett volna.

Egyik utolsó riportja, amelyet szeptember közepén publikált a Novaja Gazetában, az Omon, vagyis az orosz belügyi különítmény nemrég elesett parancsnokáról szólt. A csecsen származású, harmincéves Buvadi Dahijev, aki nagy érdemeket szerzett a „terrorellenes" hadjáratban, gyerekek, öregek és nők életét sem kímélve, olykor váratlanul humánus gesztusokat is megengedett magának. Futni hagyta például a reá küldött „sahidokat", öngyilkos merénylő nőket, akik férjeikért, fiaikért akartak bosszút állni a derekukra kötözött robbanószerkezettel. A parancsnok Politkovszkajával is korrekt módon bánt - noha tudta, hogy az újságírónő enyhén szólva nem a Kreml szája íze szerint ír a háborúról.

„Utoljára - írja a riporternő - különösen sokáig búcsúzkodtunk. - Legalább géppisztoly van abban a házban, ahol az éjszakát töltöd? - kérdezte. - Nincs ott géppisztoly - mormoltam -, nem is akarok géppisztolyt. Unom a géppisztolyt. Már hét éve csak géppisztoly van, semmi más. Te még nem unod? - Buvadi hallgat, de érti. Neki is elege van már a géppisztolyokból, a félelemből. Halálosan fáradt, elege van a fegyverből, amelytől nem tud megválni (...) És errefelé azt mondják: főleg azok halnak meg, akik elfáradtak."

Nos, két héttel e különös nekrológ után meghalt a fáradhatatlan „Ánja" is, így nevezi őt a szerkesztőség a rövid gyászhírben. A közlemény komor fenyegetést tartalmaz: „Amíg a Novaja Gazeta létezik, gyilkosai nem fognak nyugodtan aludni." Nyomatékul a lap részvényesei (köztük Mihail Gorbacsov, aki egyébiránt teljes mellszélességgel támogatja utódjának politikáját) 25 millió rubel jutalmat ajánlanak fel „minden olyan információért, amely a gyilkosság megbízóinak, szervezőinek és végrehajtóinak nyomára vezet". Még ezekben a mondatokban is van valami Politkovszkaja riportjainak hangulatából, amelyek kísértetiesen hasonlítanak Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényének, illetőleg az általa ihletett Coppola-filmnek, az Apokalipszis, most-nak a légköréhez. Az újságírónő egy minden értelmet - katonai rációt is - elvesztett öldöklés áldozata.

Igen ám, mondhatná erre bárki, csakhogy miközben a csecsen felkelő osztagok és az orosz belügyi különítmények katonái jórészt bele vannak kényszerítve a reménytelen harcba, a polgári lakosok pedig túszként fogva tartott áldozatok, ez az egyik oldalon sem álló asszony maga vitte bőrét a vásárra, ha úgy tetszik, szinte kihívta azt a szörnyű halált a kapualjban. Pedig lett volna miből okulnia: csupán az utolsó esztendőkben több mint kétszáz pályatársa esett áldozatául az állam által legalábbis tűrt, ha ugyan nem támogatott merényleteknek. S aki komolyan adja fejét erre a mesterségre, annak azzal is számot kell vetnie, hogy halálának szomorú csodája is csak három napig tart, emlékét villámgyorsan kiszorítják a médiából az új hírek, amelyek szólhatnak háborúkról, könyvvásárokról, parlament előtti demonstrációkról, szexbotrányokról vagy éppenséggel újságírók lemészárlásáról is.

Lám, vasárnap késő esti röpke sajtószemlémnek még „Ánja" volt a hőse, de nyomában már ismét feltünedezik a korábbi orosz témájú híranyag. Szerdán Drezdába érkezik Vlagyimir Putyin. Szerdán kezdődik a „Szentpétervári beszélgetések" konferencia, a német-orosz együttműködés immár hagyományos fóruma. Félő, hogy a kellemesnek szánt hangulatot idén lerontja a halálhír és az újságírói kíváncsiságnak netán Politkovszkajára kihegyezett bántó egyoldalúsága. Az elnök nem szereti a kemény kérdéseket, lehet, hogy egyenesen rosszkedvű lesz. Pedig alig pár nappal előbb, szombaton derűsen ünnepelte ötvennegyedik születésnapját.

Igen, azon a szombaton. Rémes az egyidejűség.