A Mozgó Világ internetes változata

Rosszkedvem naplója, 2006. szeptember

A budapesti „forró napok" idején Rómában tartózkodtam szlovák íróbarátom, Pavel Vilikovsk´´ társaságában, annak apropóján, hogy olasz fordításban megjelent egy kötetre való kisprózai írásunk. A szlovák nagykövetség épületében szállásoltak el bennünket, kies villanegyedben, nem túl messze a városközponttól. A könyvbemutatót a római szlovák és magyar nagykövet együtt nyitotta meg, aminek a szimbolikus jelentőségét az adja, hogy, mint az köztudott, az államközi viszony Szlovákia és Magyarország között nem éppen felhőtlen. A két nagykövet azonban szemlátomást szívélyes viszonyban van. Ezt a kedvező benyomást az sem rontja, hogy Rómában persze könnyű a magyar-szlovák barátságot ápolni, meg nyilván másutt is, Pozsonyt és Budapestet kivéve.

Rómába utazva a pozsonyi repülőtéren, majd még később is, Pavellal megtárgyaltuk a Malina Hedvig-ügyet. Kezdetben minden egyértelműnek tűnt. Szlovák értelmiségiek és néhány szlovákiai magyar három petíciót is kibocsátottunk a szlovákiai extrémizmus megfékezése érdekében, s ezeket a petíciókat több mint kétszáz ember szignálta. Aztán egyik napról a másikra minden összekuszálódott. A rendőrség azt állítja, hogy a lány nem mond igazat, vagy legalábbis elhallgat valamit. A lány viszont ragaszkodik a verziójához, s ügyvédje felületességgel és kapkodással vádolja a rendőrhatóságot, és az ügyben fellebbezett a nyitrai kerületi ügyészséghez. Azóta csönd van és hírzárlat. Immár két hete. Kérdés, felszáll-e valaha is a nyitrai magyarverésre leszállt köd? Vagy Malina Hedvig ügyét is a partvonalon túlra játsszák a politikusok és az ügyben érdekeltek, mint annyi más ügyet ebben az országban? Lehet, hogy a feleségemnek lesz igaza, aki már a nyomozás kezdetén megjósolta, hogy mi, ő meg én, majd úgy ötven év múlva nem fogjuk megtudni az igazságot.

A Rómába érkezésünket követő reggelen Pavel bekopogtat a szobámba. Kilenc óra van, ő már felöltözve, én még ágyban. Álmosan nyitok ajtót. Pavel olyasmiket mond, hogy ha a magyarok egyszer felfordulást csinálnak, akkor az tényleg felfordulás. Mondom neki, fogalmam sincs, miről beszél. Az ő szobájában tévékészülék is van, azt mondja, nézzünk egy kis híradót. A szlovák nagykövetségen nézhető a szlovák hírtévé, a TA 3. A fő hír ezen a reggelen nem Irakról, Izraelről vagy valamelyik szlovák politikus bunkó elszólásáról szól, hanem Budapestről. Bámulok a képernyőre, és ahogy egyik kiváló írótársam mondja, nem találok szavakat. Lángoló autók, őrjöngő tömeg, vízágyúk, miegymás. Első benyomás: a magyar nép megőrült. Második benyomás: a magyar rendőrök őrültek meg. Eltart még másfél vagy két napig, amíg letisztul bennem a kép, amíg rájövök, hogy sem a magyar nép, sem a magyar rendőrök nem őrültek meg. Hogy nem a magyar nép randalírozik az utcán, hanem annak csürhéje, s hogy a rendőrök csak azt teszik, amit ilyen helyzetekben tenniük kell.

Ettől a naptól kezdve minden Rómában töltött napunk Budapesttel kezdődik és Budapesttel fejeződik be. Minden reggel a budapesti parlament épülete előtt bámészkodunk, aztán hipp-hopp, kirándulunk Rómába, majd este visszatérünk a magyar parlament épülete elé. Budapest mintegy berámázza nekünk Rómát. Mindennap várom, hogy jöjjön Gyurcsány Ferenc, és mondjon valamit. Nem jön. Mondani ugyan mond valamit, de az egyik nyugati tévéstábnak. A BBC-n keresztül üzenget a magyar választópolgárnak. Vagy akár nekem is, aki nem vagyok magyar választópolgár, és nem kívánom azt sem, hogy „húzzon el". A magyar politikai osztály napokon át hallgat. A magyar politikai osztályt már régóta nem kedvelem. Ez a nem kedvelés napról napra fokozódik bennem, mint Bacsó Péter híres filmjében a nemzetközi helyzet. Az a benyomásom, hogy a magyar politikai osztály, azonkívül, hogy előszeretettel és nagy rutinnal hazudozik, egy még inkább csak drámai, mintsem válságos pillanatban dezertált. Cserbenhagyta az országot. De most fizetjük meg annak az árát is, hogy, az MDF kivételével, a magyar jobboldal vitéz vezérei rendre és évek óta összemossák a frontvonalakat a becsületes konzervatívok és a szélsőjobboldali, ultranacionalista, agresszív és eszelős csőcselék között.

Igenis, várható volt, hogy ez a csőcselék egy szép napon vérszemet kap. Ha a magyar társadalom egészséges szervezethez hasonlítana, egységesen, politikai pártállástól és világnézeti meggyőződésétől függetlenül már réges-rég kivetette volna magából az Árpád-sávos lobogókkal hadonászó hunokat, szittyákat és a demokratikus rend alapjainak aláásására vetemedő más eszelősöket. Így azonban szépen megvannak együtt, egy csokorba gyűjtve tisztességben megőszült konzervatívok, hunosok és sumérosok, a Szent Korona-tan megszállott szektásai, Üllői és Megyeri úti futballhuligánok, Torda-Aranyos megye leendő főispánja, Toroczkai László, a hídfoglaló Budaházy György és a magyar politikai folklór egyéb más, jól ismert figurái. Ha csak rajtuk múlna, már rég szakadékba taszították volna a nemzetet és az országot. Mérhetetlen azoknak a cinizmusa is, akik vagy úgy, hogy kétszínűen nyilatkozgatnak, vagy úgy, hogy mélyen hallgatnak, ehhez még asszisztálnak is nekik. Szégyellem az anyaországomat.

Voltak azonban olyan pillanatok is, amikor nem tudtam megállni ezt a budapesti bolondériát nevetés nélkül. A sok hagymázos futóbolond között akadt egy olyan figura is, aki transzparensén arra buzdította a népet, hogy válasszon magyar királyt. Tényleg, miért is ne? De kit és hol? Én például Hoffer Bandi bácsit ajánlanám, mert tudom róla, hogy becsületes magyar ember, és több esze van, mint a legtöbb magyar politikusnak. De hát őt kevesen ismerik ahhoz, hogy az egész nép bizalmát elnyerje. Ami pedig a helyszínt illeti, az hagyományosan a Rákos mezeje lehetne vagy a Duna jege. Nem vagyok budapesti lakos, ezért nem tudom, merrefelé terül el Rákosnak mezeje. Lehet, hogy ott most panelházak enyésznek csendben, s panelprolik bitorolják e szent helyet. De ha mégse, akkor is meggondolandó a dolog. Mert nehogy a sors valamilyen gonosz tréfája folytán a Rákos mezején megválasztott királyt, nomen est omen, Rákosinak hívják. Marad hát a Duna jege. Azzal viszont az a baj, hogy a Dunának az utóbbi években nem méltóztatik befagynia. Viszont ha mindezen akadályok ellenére mégis sikerülne a nemzetnek keresztülpasszíroznia e nemes ügyet, legalább azon nem veszekedne az ország népe, hogy hol legyen a Szent Korona. Biztos vagyok benne, hogy Hoffer Bandi bácsi fején megfelelő helyen lenne. De ki helyezné fejére a koronát? Erősen kétlem, hogy Erdő Péter bíboros urat erre rá lehetne beszélni.

Tudjuk, hogy amikor történelmünk legádázabb diktatúrája tombolt, a magyar futball világelső volt. Amikor aztán a diktatúra tombolása már nem volt olyan heves, a magyar futball színvonala is romlani kezdett. Mára pedig eljutottunk oda, hogy a magyar politikai osztály és a magyar futball nívója kiegyenlítődött. De lehet ennek örülni?