A Mozgó Világ internetes változata

Nehéz szívvel hagyom el Berlint. Egyedül az vigasztal, hogy a hvári tanácskozásra ősszel került sor. Lombhullatáskor ismerhető meg igazán a mediterrán ember, akiben ekkorra már tudatosodik, hogy ismét elmúlt a nyár, amelyben bőven jutott szemfényvesztés. Szeptember végén a dalmátok, mintegy vezényszóra, nem keverik már vízzel a vörösbort, szomjoltóként nem fogyasztják többé a bevandát, hanem nyugtalanul kémlelik az eget, tisztán kezdik inni a dalmát házi bort, hogy felkészüljenek az őszi/téli időjárás tartozékára, a deprimáló szelekre.

A hosszabbra nyúlt éjszakákon végiglopakodik a sikátorokon a szél, de hajnalban sunyin elkotródik, úgy, mint a türelmetlen tolvaj, aki túl korán érkezett a zsákmányért. Végtére is a vénasszonyok nyara elmúltával végzetszerűen a hatalmába kerít mindent. Kora reggel a városközpontban kószálok, leülök egy kávézó teraszára, ahol helybéli törzsvendégek tanyáznak. Félmondatokból megértjük egymást, azonnal felismerik, hogy nem vagyok turista. A nyílt tengert pásztázom, akárcsak ők, és várjuk a két-három óra múlva érkező szárnyashajót. Mi másról társalognánk, mint az utazásról? Egy dalmatával nem szokás a tengerről diskurálni, csak ha kezdeményezi a témát. De jó tudni, hogy ha elkezd fabulázni, se vége, se hossza a rémtörténeteknek. Hogy például egy ember világos, tiszta elmével kihajózott a tengerre, majd félkegyelműként tért vissza. Azóta is talány, mi történt vele. Vagy amikor felelevenednek a rejtélyes tengeri katasztrófákról, a váratlanul feltámadó ítéletidőkről szóló anekdoták. Sorjáznak az adomák azokról az ismerős ismeretlen emberekről, akik a viharos tengeren lelik halálukat. A megboldogult időnként fel-feltűnik egyik-másik szigeten. A dalmaták komor ábrázattal bólogatnak.

A Mediterráneum szigetvilágában a hosszú, kalandos utazásokról szokás fabulázni. Mert titkon minden egyes dalmát egy kis Odüsszeusznak tartja magát. A szigetlakók álma a nagyvilág, és olyankor érzik szabadnak magukat, ha Nápoly és Hamburg kéznyújtásnyira van tőlük. Azt is tudni vélik - de még azok is, akik soha életükben nem jártak a szigeteken kívül -, hogy melyik hamburgi kikötő bódéjában árulják a legjobb füstölt lazacot. A nagyvárosok nem csábítják őket. Érdeklődésük is csak a tengeri vagy óceánparti kikötővárosokban merül ki. Berlin, Bécs vagy Budapest vajmi keveset érdekli a szigetlakót.

A hvári kikötő kávézójának teraszán szóba kerülnek a magyarok is. Incselkedve mesélik, hogy egykor a magyarokat egymás között csak „paradicsomturistáknak" nevezték. Hazulról cipelték az elemózsiát, a sonkát, a kolbászt, a napon is felmelegíthető kész kaját, a piacon legfeljebb salátának való paradicsomot vásároltak, de abból is csak pár szemet. De manapság felvitte az isten a dolgukat, állítják a dalmaták, és a nagy jachtkikötő felé mutatnak. Most tömegével bérlik azokat a jachtokat. A nyugat-európaiakkal vetekednek. A német vendégek száma már jó ideje csökken, az előkelő szállodákban, éttermekben átvették a helyüket a magyar turisták. Gyorsan belejöttek - bólogatnak elismerően -, megtanulták a halkülönlegességek neveit, elsajátították a ráktisztítás csínját-bínját. A kagylófélék között is tudják a különbséget, nagyon magabiztosan válogatnak a tengeri herkentyűk között. És nem olyan fösvények, mint a németek. Nemcsak a pincér vagy a hordár kap tőlük borravalót, hanem a borbély és a fodrásznő is, állítja a szállodaportás, aki velünk együtt a szárnyashajót várja. A pincérünk is helyeslően bólogat, aki közben letelepedett közénk társalogni.

A dalmaták nem értik a naphosszat a tengerparton sütkérező embereket. A hatvanas évek elején még megbotránkoztak a reggeltől estig napimádó turistákon. Ma már csak somolyogva legyintenek. Nagyobb az ázsiójuk azoknak a kíváncsiskodó idegeneknek, akik jachtot bérelnek, és behajózzák a környező szigeteket.

A dalmátok a magyar turisták hullámlovaglásait, vitorlás kirándulásait, hajókázásait fényűzésnek vélik, engem viszont a pannon nosztalgiára emlékeztetnek. Mintha a hajdani Pannon-tenger szelleme vonzaná őket. A tengerélmény és nem a Mediterráneum csábításának hódolnak. Bár e kettő részben fedi egymást, de nem ugyanaz. A tenger csak egy látvány, a mediterrán viszont kultúra, amelyet akkor ért meg az ember, ha nem vendégként, nem kíváncsi européerként vagy nosztalgikus magyarként érkezik, hanem van alkalma megélni a Mediterráneum mindennapjait.

A mediterrán kultúra a mondattal kezdődik. A mediterrán mondat nem ismeri a közép-európai szecessziós szerkesztést, az artisztikus játékot, a szavak pompáját. Az iróniát is csak akkor érzékeli, ha az végzetes. A mediterrán irónia kényszer és lázadás egyszerre, veszélyes játék, nem szabad visszaélni vele. Olyan, mint a jól becélzott lándzsa, amelyik pontosan szíven talál. A tenger más formát ad a mondatnak és az életnek egyaránt. Ez a tenger nem a turisták tengere, amely édeskés hullámokkal puhára csiszolja a színes, tarka kavicsokra emlékeztető irodalmi mondatot. A tenger élménye felszaggatja a mondatot, mint ahogy a sziklákat veri szét a magasra szökellő, vadul csapongó hullámverés.

Talán ezekért a mondatokért menekült Slobodan Snajder drámaíró Zágrábból a Mediterráneumba, latolgatom. Egy kellemes tengerparti teraszon arról diskurálunk, hogy mi történt velünk az elmúlt évtizedben. A késő éjszakába húzódó beszélgetés közben a bőrünkön érezzük a szél feltámadását. Túlontúl előrerohantunk az időben, emiatt saját élményeink temettek be bennünket egy odúba. Engem az újvidéki odúmba - az én szigetemre - vetettek az imaginárius Pannon-tenger hullámai és a balkáni viharok. Hálás lehetek azonban a sorsnak, amely így büntetett. Valami történt a világban. Nincs kizárva, hogy megvalósult, amire törekedtünk, de aztán mégis rossz irányt vettek a dolgok. Húsz évvel ezelőtt mindketten Közép-Európában bizakodtunk, mára azonban rezignáltakká váltunk. Ezek a kis nemzetek a hagyományos nacionalizmusukat a sznob Nyugat-imádattal párosítják, és hol az egyik kerekedik felül, hol a másik. Közép-Európa önmagát bünteti, és egyre provinciálisabb lesz. A beszélgetés közben valahol a tenger mélyén kigyulladt az a fény. Ez az a perc, amikor abba kell hagyni a közös, nemzedéki élményeinkről folyó beszélgetést. Soha sem tudni, hogy mikor következik be a pillanat, amikor valami megpattan a természetben, majd a távolban, ahol a tenger és az égboltozat találkozik, pár másodpercre kigyullad a figyelmeztető fénysugár.

A magyarok az éjszaka megrohamozták a televízió székházát, mondja másnap reggel a bárpult mögötti dalmát pincér a kollégájának. Hát igen, válaszolja amaz, a Balkánon minden lehetséges.

Balkán, húzom el a szám kesernyésen, és eszembe jut, hogy számos német geopolitikus Magyarországot a balkáni övezetbe sorolja.

A kis nemzetekről és a globalizációról szóló tanácskozáson szóba kerülnek a budapesti események, de nem a televízió szétverését nehezményezik, hanem konstatálják, hogy Lengyelország és Szlovákia után Magyarországon is populista fordulat várható.

Berlinbe visszatérve figyelem a híreket. Megütik a fülem a Kossuth téri jelszavak. Az ismert mondatok a 89-től zajló szerbiai tömeggyűlések rossz emlékeit idézik.

A német újságokból tájékozódó újdonsült berlini ismerőseim, főleg németek, szerbek, horvátok arról faggatnak, mi történik Magyarországon. Bevallják, hogy egy illúzió omlott össze bennük. Nem értik. Ez idáig azzal áltatták magukat, hogy Magyarország valami más, egy hiteles európai ország a közép-európai és a balkáni zűrzavarban. Attól félek, hogy ezekben a napokban Magyarország valamit elveszít. A Kossuth téri tüntetések után ugyanolyan ország lett, mint amilyen a többi. Elkeseredettségemet látva megjegyzik, hogy olvasták viszont Esterházy Péter és Nádas Péter írásait. Ezek az író emberek megmenthetik Magyarország becsületét.

Kérdés, hogy ez elégtétel-e, mérlegelem szkeptikusan néhány nap múlva a frankfurti könyvvásáron. A magyar pavilonban mindenki önfegyelmet gyakorol. Dalos György író le-föld száguldozik, Masát András, a berlini Magyar Ház igazgatója pedig sztoikusan fogadja a vendégeket a pavilon közepén. Morcsányi Géza, a Magvető Könyvkiadó igazgatója a külföldi kiadók képviselőit a Magvető szerzőinek új műveiről tájékoztatja. Nádas Péter nyilatkozataiban méltóságteljesen megkerüli a napi politikát, ezzel is jelezve, hogy sokkal többről van szó, amit nem lehet bagatellizálni. Závada Pál a kezében tartja a Jadviga párnájának új, német fordítását a Luchterhand kiadásában. Talán épp a Fényképész utóélete című regényére gondol. Kerékgyártó Istvánnak is megjelent a Makk ász az Olajfák hegyén című könyve, amelyet Engelsfurz címmel a Kortina Kiadó adott ki német nyelven. Maga előtt szorongatja, mint a pajzsot. Mentik, ami menthető. Közben bemutatnak néhány spanyol, kolumbiai és kubai írónak. A kubai éppen emigrált. Orbán ultimátumot adott a kormánynak, jegyzi meg az egyik spanyol. Miféle ultimátumot, kérdezi a másik. Ultimátumot hadüzenet előtt szokás adni. A kubai tágra nyitja a szemét. Kinek üzent hadat Magyarország, kérdi. A spanyol hangosan felkacag. Saját magának, oktatja ki a tájékozatlan kubait.

Kíváncsian várják a válaszom, de semmi kedvem magyarázkodni. Nincs erőm a zűrzavaros magyar történelemről regélni. Beszéljünk másról, javaslom. Inkább legyen Vargas Llosa az idei irodalmi Nobel-díjas, térek vissza a korábbi témához. Kapva kapnak az alkalmon, hogy szent meggyőződéssel megmagyarázzák, hogy végső ideje lenne. A világelső spanyol nyelvű irodalom rászolgált a Nobel-díjra, mert... és sorjáznak az érvelések. Ez a drukk hiányzott belőlünk mindig, akkor is, amikor 2002-ben a magyar Kertész Imre érdemelte ki az irodalmi Nobel-díjat.

Ultimátum, visszhangzik a fejemben ez a szörnyű szó. Bibó István jut eszembe: a magyar hisztériák és a magyar traumák. A gulyáskommunizmus után betoppant a gulyáskapitalizmus. Most ez is a végéhez közeledik. A hvári jachtkikötő jut eszembe, és a dalmát mondatok. Mindennek meg kell fizetni az árát. A magyarok hamarjában elsajátították, hogy mik a tengeri halkülönlegességek, megtanulták, hogyan kell enni a rákot, melyek a legfinomabb kagylófélék, szakavatottan tudnak dúskálni a tenger gyümölcsei és a dalmát borok között, de ez nem minden. Sajnálatos módon nem képesek úgy gyógyítani saját sebeiket, hogy közben ne ejtsenek új sebeket.

Vissza kell utaznom Berlinbe. A svéd királyi akadémia Orhan Pamuk török írónak ítélte az irodalmi Nobel-díjat. A német sajtó ünnepi mámorban. Bölcs döntés volt, írják. Külön kiemelik mártíromságát, miszerint Pamuknak volt bátorsága elítélni az örmények feletti török genocídiumot, mire a török patrióták perbe fogták, mert megsértette a török identitást. Önkéntelenül is a mi török patriótáinkra gondolok. A Kossuth téren szégyentáblára írták azoknak az értelmiségieknek és íróknak a nevét, akik megsértették a magyar identitást. Hiába, nem tűnt el nyomtalanul a török hódoltság.