A Mozgó Világ internetes változata

nagyanyám a kék szemébe habarodott bele,

nálánál feljebb kisebb szeretője már kamaszkorában

kopaszodott, de tagadhatatlanul csörgedezett benne

valami izgága, romolhatatlan - finoman szólva később

úgy mondtuk - „spanyol vér". nagyapám sajnálatunkra

inni is szeretett, hencegni olykor, hogy miként lett egyszerű

szobafestő mázolóból bátor disszidens, hogy az 56-os menekültek

hullámához csatlakozva, ugyancsak Jugoszláviáig jutott,

mindenáron Amerikába szeretett volna szökni...

- a dolog szépséghibája mindössze annyi, szerencsétlen

nagyanyámat nem vitte magával, egyszerűen itthon felejtette -

állítólag már fel is préselődöt az óceánjáróra, Isten tudja, tán a reggelire

fogyasztott söröktől lett tengeribeteg, vagy körös-körül a nagy víz

szédítette meg, végül leszállt, zsebében a hamis okmányokkal,

letántorgott az óhazába igyekvő bárkáról. így a Szabadság-szobrot

ábrázoló fotográfia sem az ő kezét dicsérte, néhány esztendővel

korábban tulajdon anyja kapta lencsevégre, akibe fiával ellentétben

szorult elég kurázsi, a vérengzések elől indult Manhattanbe,

hogy végül a Niagara előtt vívja meg saját forradalmát.

a vízesés tetejéről ugrott le, amikor megtudta,

nagyapám meghalt. rettegett májzsugor helyett,

szegény a rendszerváltásig sem húzta,

még az internálótáborban szerveibe fészkelt,

gyógyíthatatlan tuberkulózis végzett vele.

betegágyánál egyetlen dolgot tanult meg,

a tüdejéből lávaként feltörő köhögőrohamok dacára

elcsukló hangon szidva az oroszokat is,

fátylat borítani a múltra.

„hazatért, nyugodjon békében, haza" - nagyanyám az utolsó

könnyeit zokogta el, míg krónikánk lezárásaként

a másfélszobás panel „fullasztó, tanácsi, emlékektől terhes"

faláról fájó szívvel akasztotta le s nagyapám mellé,

a koporsóba helyezte a régi, megsárgult fotót.