Molnár Krisztina Rita
Rémült szolga
Rémült szolga
bolyong az erdőn
bókoló erdei kaktuszok
között,
rettegve várja,
hogy a gazda
tenyérbe véve
szemébe nézzen,
megkérdje végre:
Mit végeztél?
No,
Lám.
Jön-e a cet?
Jónás-féle félelemben
sírhatnék és hányinger kerülget,
méghogy én, hogy én, hogy én
beszéljek, mit beszéljek őnekik?
És ha nincs mit? És ha nem merek?
Ha nem csak ők hisznek bolondnak,
de én is úgy hiszem, hogy
buggyanás ez, és a kétkedés, a
ráció, ó, a tiszta ész hagyott csak el?
Jaj, de bátran átkeltem már én a
nagy folyón, vissza soha, vissza soha többé!
Én elszegődtem, én nem zengő érc, én nem cimbalom,
beszélek róla, jó, de
sírhatnék
és hányinger kerülget.
Herceg
- neked ecet,
nekem a cet
jutott -,
kérlek, mondj imát.
Választás
(Koszt, ó, lány, ide zsőnek.)
Csak áll a középen.
Erre néz, arra néz.
Tétováz.
Ide áll? Oda áll?
Messzelát.
Hátra meg előre.
Nem mozdul.
Mint akit szegeztek.
Köpködés jobbról,
köpködés balról,
latrok itt,
latrok ott.
Függöny.
Szerelem
Vladimir (Askenazi), Fryderyk (Chopin), meg én.
Bárhol, bármikor.
Csak átkarolnak
rendkívül lágyan,
puha mozdulataik
apró sebeket ütnek,
de hangjuk egyre mélyebb,
egyre magasabb röptünk,
lent a táj apró,
bent a sejtek hatalmas, lüktető tócsák,
vöröslenek -
ezekben fürdünk
alámerülve
oldódásig,
a vízben kristályok remegnek velünk,
lebegünk, lebegünk, lebegünk
Hullám sodor ki.
A part szürke homok.
(Fekszem, bársony.
Mozdulok, karistol.)
Ahányszor visszatérek,
csendben csorog szívemből
- szőnyegre, padlóra - a vér.
Mint a remény
(Izland)
A fájdalom nem szűnik
(van olyan zene, ami erről szól,
most ez a vers is),
csak átrendeződik minden,
mint vulkánkitörés után a táj:
a föld még évekig forró,
aztán csak meleg
és még egészen langyos,
amikor lassan és bátran megjelennek
- mint mikor hosszú gyász után
először lesz kedved pöttyös ruhát -
a darabokra szaggatott,
szétdobált fekete köveken a zuzmók
és az egészen apró, puha virágok.