Önáltatás

Úgy látszik, a rendezetlenségben

vagyok otthon, az átmenetben.

Ahogy esik úgy puffan életemben

nincs egy fix pont.

A szemüvegem, tollam, hamutartóm,

kulcsom vajon hol lehet?

Majd csináltatok, majd újat veszek.

Elhagyom barátaimat, hát akadnak mások.

A klasszikus formáról prózaversre váltok.

Pestről Budára vágyom, Budáról meg Pestre.

Autón utazom? Máris vonatra szállnék.

De út közben sem jó.

A piszkos ablakon túl rendezett vonások:

búzatáblák, parkok, temetők négyszögét

szőlőskert hadtestek támadják meg éppen.

Nyárfák, csapatostul a kürtszó - alkonyatban

rohannak haza. Hiszen van hazájuk.

Én otthon vagyok a rend nélküli térben.

Szelaví

Azt mondhatnám, hogy hozzám goromba

volt, bárhogy csűri-csavarja, a helyzet attól

mért is változna meg. Kurjant a teraszról:

„Rossz passzban voltam épp, azért".

Aha. Kapkodja a gyógyszerét,

panaszkodjon az égieknek, nekem tök

mindegy, már nem hallgatom

a süket dumáját, nézze csak, füldugóm

is van, jó hangosan szól a Bartók,

mesélje nyugodtan, mi esett, hogy esett,

miképp jutott idáig, s mennyi részem

van - rengeteg! - abban, hogy a játszma

ilyen véget ért, miképp ragadta

el a hév, csak mondja, mondja,

úgyse hallom. Maga is eltűnik,

akár az erdőben a vadnyom,

meg én is, hiába ír annyit, amennyit,

és rejti, rejtegeti önmagát harminc-

negyven kötetbe, előbb-utóbb

odakerül mint én, a múlt időbe,

s majd azt mondják: hol volt,

hol nem volt, szegény. De száz

év múlva már azt se mondják.

Örüljön. Nem noszogatja senki,

és vigasztalni sem akarja.

Talán egy lábjegyzetben fölmerül,

aztán ismét alábukik, ne féljen,

nem lesz, kit utasítson tiszteletre,

nem lesz, ki válaszolna: ejnye,

senki sem várja, hogy azt mondja:

pardon, már ott leszünk a túlsó parton.