A Mozgó Világ internetes változata

Kozmosz

 

Azelőtt olyan ruhát sosem láttam, mint amilyet Mosumircsa a kezembe adott, tiszta fehér volt az egész, és a nadrág és a kabát valahogy egybe volt csinálva, csak elöl volt rajta egy cipzár, Mosumircsa mondta, hogy ezt úgy hívják, overal vagy kezeslábas, vegyem fel, először egy kicsit dörzsölni fogja a bőrömet, de meg fogom szokni, mert a kozmonauták is megszokják, de én olyan nagyon fáztam, hogy először egyáltalán semmi rosszat nem éreztem, csak amikor mentünk a folyosón, akkor kezdett el mindenfele viszketni a bőröm, úgy, minthogyha Mosumircsa nem mosta volna le elég jól róla a fokhagymás szappant, amivel megfürdetett, meg is vakartam a combomat meg a karomat, na és akkor Mosumircsa mondta, hogy amit érzek, az nem viszketés, hanem csak a papírruha miatt van, mert tudjam meg, hogy ez pont olyan papírruha, amilyet az űrhajósok is viselnek, fent, a Béke űrállomáson, nagyon praktikus, mert nem maradnak meg rajta a baktériumok, és kétnaponta kapok majd tiszta váltást, a régit meg elégetik lent a pincében, a nagy vaskemencékben, én éppen mondani akartam, hogy nem leszek olyan sokáig itt, de akkor valami megcsippent, aztán recsegve zúgni kezdett, Mosumircsa elővett a nadrágszíjáról egy tokból egy nagy fekete rádiót, olyat, amilyen a rendőr bácsiknak van, a füléhez tette, a rádióban zúgva mondtak valamit, aztán Mosumircsa is belebeszélt, hogy mit mondott, azt nem értettem, de aztán mindjárt el is tette a rádiót.

Közben egy olyan ajtóhoz értünk, amelyiknek a két oldalán két rajzfilmfigura állt nagyba megcsinálva, messziről megismertem őket, Pikk volt az meg Pokk, sokszor láttam a kalandjaikat, amikor még óvodás koromban elvittek a törpemoziba, de most katonáknak voltak öltözve, azt a részt nem láttam, amelyikbe katonák voltak, csak azokat, amelyikekbe kovbojok meg indiánok meg űrhajósok meg traktoristák meg tengerészek, de itt egészen nagyok voltak, akkorák, mint a felnőttek, és nagyon vagány kerek sisakjuk volt, pont olyan, mint a filmekben a katona bácsiknak, a kezükben is pont olyan géppisztolyok voltak, amilyennel a katona bácsik szoktak sétálni a főtéren, Mosumircsa látta, hogy nagyon nézem az ajtó két oldalán a két nagy Pikket és Pokkot, és mondta, hogy tudjam meg, hogy ez a pikksipokkos ajtó, és ezen őrajta és Doktor Pisztrujátún kívül más felnőtt csak külön engedéllyel mehet át, mert ez már a gyermek birodalma, a gyermekek republikája, és igen nagy megtiszteltetés, hogy én most ennek a vendége leszek, mert ide csak az éltanulók kerülnek, meg azok, akik megnyerik a diákolimpiádákat meg a Haza Védelmében versenyeket, szóval csak a legjobbak és a legügyesebbek, és Pikket és Pokkot is ők csinálták meg ilyen nagyba, felrajzolták rétegelt lemezre és lombfűrésszel kivágták, és kifestették, és büszke lehetek, hogy most én is a gyerekek köztársaságának vendége leszek, mert tudjam meg, hogy az ország összes gyerekének ez a legfőbb vágya, hogy ide eljöhessen, és az iskolában tényleg ezt tanultuk, és az olvasókönyvben voltak fényképek is a gyerekekről, ahogy a Tábornok Elvtárs körül állnak és nagy füzetekbe jegyzetelnek.

Megint megcsippent a rádió, Mosumircsa beleszólt, aztán beszélni kezdett, közben a vállamra tette a kezét és megálltunk, Mosumircsa aztán kikapcsolta a rádiót, és rám nézett, és azt mondta, hogy most sajnos nem tud velem jönni, menjek át a piksipokos ajtón, aztán végig a folyosón ott lesz egy csigalépcső, azon menjek fel egy emeletet, aztán a fenti folyosón keressem meg a hármas ajtót, menjek be, és mondjam, hogy új gyerek vagyok, Mosumircsa küldött, majd mindjárt jön ő is utánam, egyet se féljek, de előbb még el kell hogy intézzen valamit.

Bent a folyosón oldalt a két falra fel volt még rajzolva egy csomó másik rajzfilmfigura, a huligán farkas, amelyik mindig kergetni szokta a szegény nyuszikát, és Tom és Dzseri és Lolka és Bolka és Vudi, a fakopács és Mikiegér és Plutókutya és a nagy buldog és Mihájéla és Askiuca és egy csomó másik, amiket nem is ismertem, de most mind ki voltak békülve egymással, a mezőkben és a gyárakban és a bányákban dolgoztak, Plutókutyán például doktorköpeny volt, a mancsában meg sztetoszkóp, Askiuca egy esztergapad mellett állt, a huligán farkas egy traktort vezetett és szántott, szépen meg volt rajzolva a traktor mögött az eke, a nyuszika szórta a barázdába a magokat, a menő manó, amelyik igazából csak egy vonal, most pont olyan volt, mint egy űrhajós, rendes szkafanderral és levegőpalackkal úszott a csillagok között. A csigalépcső korlátjáról krepp-papír girlandok meg lampionok lógtak, de elég régiek lehettek, mert ahogy mentem fel, láttam, hogy majdnem mindegyik össze van gyűrve és el van szakadva, és kipukkadt lubbalmok is lógtak ott, vékony barna spárgákkal meg cérnákkal voltak felkötve a korlátokra.

A fenti folyosón erős olajfestékszag volt, ott már nem voltak rajzfilmfigurák festve a falakra, hanem csak ugyanolyan csillogó fehér festékkel volt bevonva minden, mint a palotában máshol is, egyből megláttam a hármas ajtót, ott volt az egyes meg a kettes mellett, a számok piros festékkel voltak felírva az ajtókra, nagyon nagyban, amikor odaértem az ajtó elé, akkor láttam, hogy a hármas kézlenyomatokból van kirakva, úgy, minthogyha sokan rányomták volna az ajtóra a festékbe mártott tenyerüket, és akkor azt is láttam, hogy az ajtó résnyire nyitva van, és mondtam, hogy jó napot kívánok, és belöktem az ajtót, és bementem.

Senki se volt a teremben, hanem csak egy csomó emeletes ágy, de nem rendes kétemeletesek, hanem olyan háromemeletesek, amilyeneket azelőtt soha nem láttam, nem mentem sokkal beljebb, hanem megálltam az ajtó előtt az ágyak között, és még egyszer mondtam, hogy jó napot kívánok, de még mindig nem láttam senkit, de akkor fent az egyik emeletes ágy tetején valaki hangosan elkiáltotta magát, hogy itt nem így kell köszönni, és közben fel is ült, de úgy, hogy én csak a hátát láttam, és rögtön hanyatt is vetette magát, úgy, mintha le akart volna esni az emeletes ágy tetejéről, de nem esett le, hanem beakasztotta a lábát a legfelső emelet vasába, és fejjel lefele lógott, és onnan mondta még egyszer, hogy nem így kell köszönni, köszönjek rendesen, egy nagyfiú volt, negyedikes vagy ötödikes lehetett, pont olyan kezeslábasban volt, mint amilyen rajtam volt, de a feje be volt csomagolva sztaniolpapírba, úgy volt összehajtogatva, mint egy sapka, az egész fejét körbevette neki, pont úgy, mint egy római sisak, közben a köszönésen gondolkoztam, hogy mit kéne mondani, az óvodai köszönés jutott eszembe, hogy szervusztok, szervusztok, szervusztok barátok, minden pajtásomnak jó reggelt kívánok, de nem mondtam ki, mert tudtam, hogy úgyse lenne jó, de akkor a fiú már megint megszólalt, és azt mondta, hogy aki az űrhajó fedélzetére lép, annak űrhajósköszönéssel kell köszönni, de amilyen kis pisis szar vagyok, biztos még azt se tudom. Én akkor azt mondtam, hogy de tudom, és nem vagyok kis pisis, mit beszél abba a hülye sapkájába, de akkor ő azt mondta, hogy fogjam be a számat, tudjam meg, hogy nem hülye sapka, hanem az egy igazi űrhajóssisak, megakadályozza, hogy a földönkívüliek olvassanak a gondolataiban, ez pedig egy igazi űrhajó, és még egyszer mondja, hogy aki a fedélzetre lép, annak űrhajósköszönéssel kell köszönni, mert ha nem, akkor kidobják a zsilipen, de szkafander nélkül, úgyhogy jéggé fagy és megfullad az űr hideg vákuumában.

De akkor én mondtam, hogy ez nem egy űrhajó, és nincsenek is földönkívüliek, és hagyja már abba, mert én most nem akarok űrhajósdit játszani, hanem én vagyok az új fiú, és Mosumircsa küldött, és amikor ezt mondtam, akkor egy másik fiú is felült egy másik emeletes ágyon, és egy harmadik is egy harmadikon, és egy negyedik is egy negyediken, és mind a négyen hátravetették magukat, és mind beakasztották a lábukat az ágy felső vasába, és mind fejjel lefele lógtak és engem néztek, és a második azt mondta, hogy Mosumircsa egy vén hülye, és a harmadik azt mondta, hogy Mosumircsa egy cörán paraszt, és a negyedik azt mondta, hogy nemcsak hogy paraszt, de lent van a földön, és itt nem parancsol, és az első azt mondta, hogy még mindig nem hallotta az űrhajósköszöntést, és ennek rossz vége lesz, és közben hasizomból félig felhúzta magát, és megfogta az ágy vasát, és kiakasztotta a lábát, aztán átfordult a két keze között, és elengedte az ágy vasát, és leugrott elém egy fél szaltóval, és közben azt kiáltotta, hogy gyertek fiúk, kapjuk el, kapjuk el és tegyük keszonba, és akkor a többiek is leugrottak az emeletes ágyak tetejéről, és egyik se esett el, és mind odaszaladtak hozzám, és mondtam, hogy hagyjanak békén, és meg akartam fordulni, hogy elfussak, de nem tudtam, mert elkaptak, megfogták a vállam és a nyakam, és elkezdtek lökdösni az egyik sarokban egy nagy vasszekrény felé, és én kiáltottam, hogy engedjenek el, segítség, de nem engedtek, hanem azt kiabálták, megvagyok, és betesznek a keszonba, úgyhogy csillagokat fogok látni, és én kiabáltam, hogy engedjenek és nem akarok, de akkor már az egyik fiú kinyitotta a szekrényt, és láttam, hogy bent nagyon sötét volt, és akkor már be is löktek, és hiába próbáltam megfogni az ajtó szélét, nem tudtam elkapni, és aztán rám csapták az ajtót, és közben végig azt kiabálták, hogy keszonba, keszonba, keszonba, és bent a szekrényben nagyon sötét volt, de olyan, hogy egyáltalán semmit se láttam, úgy, minthogyha megvakultam volna egészen, és közben az egész szekrény úgy döngött, hogy majdnem megsüketültem, mert a fiúk tiszta erőből ütötték az öklükkel az oldalát, és azt kiabálták, hogy kilövés, kilövés, én meg éreztem, hogy mindjárt sírni fogok, és azt kiáltottam, hogy engedjenek ki, de ők erre csak még hangosabban ütötték a szekrényt, és valamelyik azt kiabálta, hogy nem engednek, csak akkor, ha mind felsorolom sorba a bolygókat, mind a kilencet, de én egészen beleszédültem a sötétségbe, és egy bolygó se jutott az eszembe, aztán valahogy mégiscsak az, hogy Szaturnusz, és mondtam, hogy Szaturnusz, Szaturnusz, de ettől csak még hangosabban ütötték a szekrényt, és a döndülések ide-oda visszhangoztak a sötétben, de úgy, hogy éreztem, hogy ide-oda löknek, és neki is estem a szekrény oldalának, és megütöttem a vállam, és hallottam, hogy az egyik fiú azt kiabálja, hogy nem jó, és kis pisis vagyok, és a Naptól kezdjem, és sorba mondjam őket, egymás után, de nekem a Szaturnuszon kívül egyetlen másik bolygó sem jutott eszembe, és úgy éreztem, mintha egyre hidegebb lett volna a szekrényben, mintha tényleg az űrben lettem volna, de tudtam, hogy nem lehet, de eszembe jutott, hogy milyen hideg volt akkor a hűtőkocsiban, amikor a Tábornok Elvtárs köszöntéséhez dezinfektáltak, és megint majdnem ugyanazt a hideget éreztem, és csak arra tudtam gondolni, amit a sztaniolsapkás fiú mondott az űr vákuumáról és a szétfagyásról, és tudtam, hogy igaz, tényleg igaz, és meg fogok fagyni, és mámácira és tátácira gondoltam, és akkor eszembe jutott a régi egykötetes nagylárusz lexikon, amelyikhez nem volt szabad hozzányúljak, és amelyiket tátáci szokott elővenni mindig, hogyha nehezet kérdeztem, és eszembe jutott az a kihajtható oldal is, amelyikre színesbe fel volt rajzolva az egész naprendszer, nemcsak a bolygók, hanem még a holdak is, de a holdakat nem holdnak nevezték, hanem úgy, hogy Io meg Juno meg Kasziopeja, és csak egyszer láttam, mert tátáci nem szerette kihajtani, azt mondta, hogy fél, hogy elszakítom, de mégis olyan tisztán láttam azt a hosszú színes lapot, minthogyha ott lett volna előttem, és még mindig szédültem, de igazából tudtam, hogy nem is szédülök, hanem csak a bolygók mennek körbe az ellipszispályáikon a Nap körül, és a holdak keringenek a bolygók körül, gyorsan-gyorsan-gyorsan, úgy mintha a bolygóknak a röppályája egy nagy ringlispíl lett volna, és közben hallottam, hogy kint még mindig azt kiabálják, hogy kis pisis, nem tud semmit, kis pisis, egy bolygót se tud, de akkor már nem érdekelt, mert tudtam, hogy tudom, és el is kezdtem kiabálni, hogy de tudom, de igenis tudom, és én is elkezdtem ököllel ütni belülről a szekrény vasfalát, úgy döngött, hogy bum-bum-bum, és közben sorba kiáltottam, minden ütéssel egymás után a bolygókat, hogy Szol, Merkúr, Vénusz, Terra, Mars, Jupiter, Uránusz, Szaturnusz, Neptunusz, Plutó, és éreztem is, hogy súlytalan leszek, és fel fogok emelkedni és bukfencet fogok vetni a levegőben, és eszembe jutottak a tejútrendszer és a többi galaxisok és galaktikák spirálkarjai és az Alfa Kentauri és a fehér óriások és a vörös törpék és fekete lyukak, és olyan volt, mintha tényleg az űrben lennék, útban egy fényes csillag felé, vagy egy fekete lyuk felé, el innen, el a Tábornok Elvtárs palotájából, de akkor egyszerre nagy csend lett, és aztán meghallottam, hogy a Mosumircsa azt kiabálja, hogy elég volt, azonnal abbahagyni, engedjétek ki, hogy képzelitek, szíjat a hátatokból, és akkor kinyílt a szekrény ajtaja, és világos lett, de olyan, mintha belerepültem volna tényleg a Napba, és minden forgott velem, de nem csak úgy, mint amikor a helikopterben idehoztak, hanem hullámozva, minthogyha valami átlátszó örvénynek a legeslegmélyén lettem volna, minthogyha tényleg beszívott volna az a fekete lyuk, amit a nagyláruszban láttam, ott messze-messze túl a Tejúton, és mondtam, hogy hagyjanak, engedjenek, nem akarok kiszállni, az űrhajóban akarok maradni, nem akarok visszamenni a földre, de Mosumircsa két kézzel benyúlt és megfogott, és kihúzott, és közben azt mondta, hogy semmi baj, csak egy kicsit elszédültem és egy kicsit félrebeszélek, de majd mindjárt rendbe jövök és elmúlik, és egyet se féljek, mert a fiúk olyan büntetést kapnak ezért, hogy azt a kis golánok a haláluk napjáig megemlegetik.

Elmex

 

A fogkefe, amit Doktor Pisztrujátutól kaptam, és amelyikre piros körömlakkal rá volt írva a számom, a kilencvenhatos, sokkal keményebb volt, mint az otthoni fogkefém, és nagyobb is volt, nem olyan kicsi gyermek fogkefe, amilyet tátáci szokott nekem mindig venni, és a fogkrém se olyan rózsaszín blendis volt, hanem rendes mentolos felnőtt fogkrém, amilyet azelőtt csak egyszer kóstoltam, amikor sehogy se lehetett blendiset szerezni, fehér tubusba volt, és nagy piros betűkkel az volt ráírva, hogy ELMEX, és eléggé csípte belül a szájamat, és a többiek nagyon gyorsan végeztek a fogmosással és visszamentek a hálóterembe, de én nem siettem, mert tudtam, hogy az úgy nem ér semmit, és ezért nem is törődtem azzal, hogy nagyfiúk azt mondják, hogy olyan lassú vagyok, mint egy tetű, hanem azért is ott maradtam, és azért is nagyon sokáig mostam a fogamat, alul is, felül is jól megsercegtettem és kisuvickoltam, és oldalt és lent is megmostam, és csapból ittam, nem a pohárból, pedig ahhoz nagyon csimpaszkodni kellett, és nagyon megzubogtattam, és négyszer köptem, először fehéret, és tudtam, hogy nem mosom rendesen, úgyhogy még jobban megnyomtam a fogkefét, még erősebben suvickoltam, és amikor megint köptem, akkor már rózsaszín volt a nyálam, habos és rózsaszín, és végigfolyt a kagyló fehér zománcán, és akkor még erősebben nyomtam a fogkefét, úgyhogy már egész pirosat köptem, és a fogkrém nagyon csípett, főleg ott, ahol a fogkefe felsértette az ínyemet, de nem bántam, mert tátáci mindig azt mondta, hogy az a jó, ha csíp, mert az csak azt mutatja, hogy rendesen megmostam, mert rendesen meg kell mosni, és mindig meg is nézte, belenyúlt a számba, és a körmével megkaparta a fogamat, hogy nem-e lepedékes-e, és cigarettaízűek voltak az ujjai, és ezért ezt nem szerettem, de most mégis azt kívántam, hogy bár lenne itt, bár guggolna le hozzám, bár nézné meg most is, hogy rendesen megmostam-e, bár ne engedte volna egyáltalán, hogy elhozzanak ide a Tábornok Elvtárs palotájába, de tudtam, hogy nincs itt, hogy nem lesz itt, hiába ígérte Doktor Pisztrujátú, hogy utánam fog jönni vonattal, mert nem fog, és tovább dörzsöltem a fogamat, és megint ittam a csapból és megint köptem, de már csak rózsaszínt, aztán már csak fehéret, és aztán még egyszer kiöblítettem a szám, és jól megzubogtattam, és aztán beletettem a fogkefémet a fogmosó poharamba, amelyik pont olyan volt, mint egy mustárospohár, csak rá volt írva körömlakkal arra is a számom, a kilencvenhatos, és megint a kagyló csillogó fehér zománcát néztem, sokkal fehérebb volt, mint az otthoni kagylónké, mert sokkal újabb volt, de a lefolyó hat kicsi fekete lyuka az pont olyan fekete volt itt is, mint otthon, egyszer, amikor még kisebb voltam, beleejtettem a kagylóba egy gyöngyöt, amit mámáci adott, és amikor megpróbáltam kiszedni, beszorult az egyik ilyen kicsi lyukba az ujjam, és nem tudtam kihúzni, de aztán tátáci olajat öntött rá, és megfogta a kezem, és nagyon óvatosan segített kihúzni az ujjamat a lyukból, és mondta, hogy soha többet ilyet ne csináljak, és én meg is ígértem, és meg is tartottam, de most mégiscsak odadugtam az ujjam hegyét bele a vízsugárba, bele egész a lefolyó lyukába, de rendesen beledugni nem tudtam már, mert nagyobb volt, mert azóta sokat nőttem, mert az akkor történt, amikor még csak négyéves voltam, vagy lehet, hogy még annál is kisebb, a csillogó fehér zománcon látszottak a köpéseim nyomai, fehéren és rózsaszínen és pirosan folytak a lefolyó felé, és a lefolyónál a víz összemosta őket, és akkor megint odadugtam a kezem a vízsugárba, és a tenyeremmel odalögyböltem a vizet, hogy mossa le onnan a köpéseim nyomait, és le is mosta, úgyhogy nem maradt ott semmi, csak a tiszta fehér zománc, mintha nem is köptem volt egyáltalán soha, és akkor a szájamon át mélyen beszívtam a levegőt, és éreztem, hogy az elmextől mindenhol mentolosan és hidegen csípi az ínyemet és a szájpadlásom és a nyelvem, és akkor elzártam a csapot, és megfordultam, és elindultam én is vissza a hálóterembe a többiek után.

Monocsiklettá

 

Lent voltunk a gyakorlótéren, és tiszta erős olimpikcukorka-szag volt, mert az elején mindenki kapott egy csomó olimpikcukorkát Mosumircsától, és meg is kellett enni azonnal mindenkinek, hogy legyen elég ereje a gyakorláshoz, egyedül csak én nem kaptam, hiába mondtam Mosumircsának, hogy az a kedvencem, Mosumircsa azt mondta, hogy csak akkor kapok, ha megtanulom szépen a páromtól a mozdulatokat, és megtanulom hozzá szépen az indulót is, amit a mozdulatok közbe énekelni kell, jól figyeljek, mert a végén levizsgáztat.

Mosumircsa a négy méter magas egykerekű biciklije tetején ült a sípjával a szájában, és a vöröshajúfiú, akivel párba osztottak, mondta, hogy az nem bicikli, mert csak egy kereke van, hanem úgy hívják, hogy monocsiklettá, és hiába imbolyog, Mosumircsa nem esik le róla soha, és Mosumircsa mindig mozgott ezzel a monocsiklettával, egy percre se állt meg, ide-oda tekerte a pedálokat, hol közelebb jött hozzánk, hol meg eltávolodott, közbe még körbe-körbe is fordult, egészen úgy, mint egy cirkuszista, tudtam, hogy azért van olyan magasan, hogy jól lássa a formációt, ezt is a vöröshajúfiú mondta, és megtanította nekem szépen a lépéseket is, és azt, hogy melyik sípjel mit jelent, amikor Mosumircsa egy rövidet sípolt, akkor vigyázzba kellett állni, amikor egy hosszút, akkor előre kellett futni hat lépést, amikor két rövidet, akkor meg hátra, de a legfontosabb az volt, amikor egymás után három rövidet sípolt, mert az azt jelentette, hogy úgy kell csinálni, mintha a fejünk fölé tartottuk volna a táblát, amit majd kapni fogunk akkor, amikor majd a Tábornok Elvtárs születésnapján előadjuk a műsort, és élőképes mozaikokból kirakjuk Hazánk Felszabadulásának történetét. Én mondtam a vöröshajúfiúnak, hogy akkor már nem leszek itt, mert csak rövid időre hoztak, csak addig maradok, amíg megmintázzák rólam az ifjúságot a Tábornok Elvtárs szobrához, de a vöröshajúfiú azt mondta, hogy akkor is meg kell rendesen tanítson, mert gyakorolni csak úgy szabad, mintha a Tábornok Elvtárs mindig figyelne, mintha ott fent, a falon, a hangszórók között nemcsak az arcképe lenne kitéve, hanem igazából is ott lenne, és onnan nézne minket, úgyhogy mindent bele kell adni a gyakorlásba, mert tudjam meg, hogy minden lépésemmel és minden mozdulatommal a Hazát meg a Tábornok Elvtársat szolgálom.

Ezért aztán próbáltam nagyon odafigyelni a Mosumircsa sípjeleire, próbáltam tartani a lépést, még az indulót is próbáltam énekelni közben, próbáltam mindent úgy csinálni, mint a vöröshajúfiú, és a vöröshajúfiú igazán segített, mindig tudta előre, hogy mi következik, Mosumircsa még nem is sípolt, a vöröshajúfiú már súgta nekem, hogy induljak előre, aztán fel a táblát, úgyhogy pont a sípszóra indultam én is, úgy, mint a többiek, csak a kezem nem nyújtottam elég magasra, a vöröshajúfiú mindig rám is szólt, hogy magasabbra, álljak lábujjhegyre, ha kell, magasra nyújtsam a táblát, de ez nehéz volt, mert sehogy se tudtam elképzelni a táblát, hogy hogy kéne tartani, meg milyen lenne a fogása, de azért ahogy tudtam csimpaszkodtam, és az indulót is próbáltam énekelni, csak nem egészen értettem a szöveget, valami hegyekről volt szó benne, meg a hegyek kincseiről meg az élmunkásokról és a büszke valamijükről, de egy csomó szóról egyáltalán nem tudtam, hogy mit jelentenek, de azért csak próbáltam a többiekkel énekelni, és amikor kellett, akkor tiszta erőből nyújtózkodtam is, úgyhogy a vöröshajúfiú mondta, hogy most már jobb, látja, hogy igyekszem, de próbáljak arra is odafigyelni, hogy ne a földet nézzem mozgás közben, és ne is a többieket, hanem végig a Tábornok Elvtárs képét ott fent a két nagy fekete hangszóró között, és közben végig mosolyogjak, mert tudjam meg, hogy ezzel a többieknek is példát mutatok, ide csak a legjobbak kerülhetnek.

Mindig máshogy kellett mozogni, előre, előre, jobbra, hátra, balra, hátra, aztán hátra balra, balra előre, jobbra jobbra, a végén mindig visszakerültünk azokhoz a krétával felrajzolt jelekhez, ahonnan elindultunk, az enyém egy kockába rajzolt kilencvenhatos volt, jól megjegyeztem, és már vagy huszadszor vagy huszonötödször értem vissza ugyanoda, és már nagyon elfáradtam, és a vöröshajúfiú is elfáradhatott már egy kicsit, mert csak néha súgta oda, hogy gyorsabban vagy hogy magasabbra, és akkor Mosumircsa egyszer csak öt rövidet sípolt, mindenki megállt, a vöröshajúfiú mondta, hogy ez azt jelenti, hogy öt perc pihenő, de a földre nehogy leüljek, mert azt nem szabad, mert elmerevednek az izmaim, úgyhogy nem ültem le, na és akkor láttam, hogy Mosumircsa odakerekezik hozzánk, ott előttünk ugrott le a monocsiklettá tetejéről, az egykerekű bicikli eldőlt, de Mosumircsa kinyújtotta a kezét, és elkapta a rudat, a vöröshajúfiúra nézett, aztán mondta neki, hogy jól van, figyeltelek, szépen segítettél az új gyereknek, és benyúlt a zsebébe, és elővett egy egész zacskó olimpikcukorkát, és azt gondoltam, hogy nekem fogja adni, de nem, hanem odadobta az egészet a vöröshajúfiúnak, az meg egyből letépte a tetejét, és egyet se adott senkinek, hanem gyorsan beöntötte az egészet a szájába, és úgy szopogatta, hogy behorpadt tőle az arca, a zacskót meg belegyűrte a kezeslábasa zsebébe, meg se nézte, hogy mi van a hátán, melyik híres olimpiai bajnoknak az arcképe, és ahogy csámcsogott, megint megéreztem az olimpikcukorka finom édes szagát, és megint nagyon megkívántam, és Mosumircsára néztem, hogy hátha most már nekem is ad egy cukrot, és Mosumircsa bele is nyúlt a zsebébe, és elő is vett egy másik zacskó cukorkát, és azt mondta, hogy ne higgyem, hogy nem látja, hogy mennyire odavagyok azért a cukorkáért, és tudjam meg, hogy itt a Tábornok Elvtárs palotájában olimpikcukorkából soha sincsen hiány, mindenki kap, aki csak megérdemli, és most megmutathatom, hogy mit tanultam, és ha jól csinálom, akkor enyém lesz az egész zacskóval, azzal leakasztotta a nyakából a sípot, és odadobta a vöröshajúfiúnak, és azt mondta, hogy a négyest fújd neki végig, lássuk, meg tudja-e csinálni, aztán tapsolt egyet, és a többiek mind odajöttek, és körülálltak, Mosumircsa meg intett, hogy álljak be a kör közepébe, és készüljek fel, és én középre álltam, és mondtam, hogy mehet, és a vöröshajúfiú belefújt a sípba, pont úgy, mintha Mosumircsa csinálta volna, én meg már mentem is előre, aztán fordultam, aztán oldalra léptem, aztán leguggoltam és felugrottam, és kitartottam az elképzelt táblát, aztán oldalra léptem hármat, aztán hátrafordultam, és a végére pont oda értem vissza, ahonnan elindultam, mert nagyon jól megjegyeztem a sípjeleket, és akkor Mosumircsa mondta, hogy nem rossz, nem rossz, épp csak az a baj, hogy nem mosolyogtam közben, és az indulót se énekeltem. Én meg akkor éreztem, hogy elvörösödök, és bólintottam, és mondtam, csak túlságosan odafigyeltem, de próbáljuk meg még egyszer, Mosumircsa azt mondta, hogy nem bánja, próbáljuk, és akkor a vöröshajúfiú megint a sípba fújt, a mozdulatokra emlékeztem is, de az induló egyáltalán nem jutott eszembe, úgyhogy meg se mozdultam, és éreztem, hogy mindjárt el fogom sírni magam, és akkor Mosumircsa odajött egész közel, és odahajolt hozzám, és úgy kérdezte, hogy mi a baj, kisbéka, az előbb egész jól csináltad, és akkor éreztem, hogy lefele görbül a szám, és majdnem sírva mondtam, hogy az induló, azzal van a baj, azt egyáltalán nem tudtam megjegyezni, és akkor Mosumircsa azt mondta, hogy jól van, akkor énekeljek valami mást, hogy lássa, hogy egyáltalán tudok-e mozgás közben énekelni, és akkor én kérdeztem, hogy mit énekeljek, és erre Mosumircsa azt mondta, hogy neki aztán mindegy, énekeljek akármit, a kicsikutya tarkát, vagy amit csak akarok, tessék, rajta, és akkor intett, és a vöröshajúfiú megint sípolni kezdett, én meg már mozdultam is volna, de egyáltalán semmilyen ének se jutott eszembe, úgy, mintha soha, de soha nem énekeltem volna életemben, és akkor hirtelen eszembe jutott tátáci, és azok a dalok, amiket ő szokott énekelni, vacsora után vagy vasárnap délutánonként, de valahogy azok se jutottak az eszembe, és akkor felnéztem, egyenesen a Tábornok Elvtárs arcképére, és akkor valahogy mégiscsak meghallottam a tátáci hangját, ahogy azt a szomorú éneket énekli, amit én soha nem szerettem, és akkor már énekelni is kezdtem, és már mozdultam is, és mentem előre, és fordultam, ahogy a vöröshajúfiú a síppal diktálta, és énekeltem is, de egyáltalán nem azon a szomorú dallamon, ahogy tátáci szokta énekelni, hanem sokkal pattogósabban, úgy, ahogy a sípszó diktálta, hogy fordulj, kedves lovam, napszentület felé, úgyse megyünk többet soha hazafelé, jó ló volt a fakó, jó a viselte, áldja meg az isten, aki felnevelte, porladozik csontja, fekete föld nyomja, Mosumircsa akkor nagyon hangosan azt mondta, hogy jól van, elég, hagyjam abba, de én nem akartam abbahagyni, hanem végig akartam énekelni egészen, mert tátáci is mindig végigénekelte, de Mosumircsa akkor megint azt mondta, hogy elég, és odalépett a vöröshajúfiúhoz, és kikapta a szájából a sípot, és belefújt, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, ötször, és a síp olyan hangosan szólt, hogy muszáj volt elhallgassak, mozdulni se tudtam, úgy maradtam felfele tartott kézzel, mint valami szobor, Mosumircsa meg odajött hozzám, és a vállamra tette a kezét, és ahogy megérintett, megint meg tudtam mozdulni, leengedtem a karom, és Mosumircsa halkan, hogy csak én halljam, azt mondta, én nem tudhattam, de ez az ének be van tiltva, nem szabad egyáltalán elénekelni, de most az egyszer megbocsát, azért, mert olyan kicsi vagyok, de ezt az éneket még egyszer el ne merjem énekelni, mert a farkasok elé dobat, aztán hangosan azt mondta, hogy nagyon jó, ügyes voltam, megérdemlem a jutalmam, és a kezembe adta az olimpikcukorkás zacskót, én meg megfordítottam a cukorkászacskót, és láttam, hogy az a súlyemelő van rajta, amelyik két évvel azelőtt világrekorddal nyerte meg a lökést, és kibontottam a zacskót, és bevettem vagy négy vagy öt szemet a számba, és tele lett az egész torkom azzal a jó mentolos, torokkaparó édes ízzel, és Mosumircsa akkor felemelte a monocsiklettát, de mielőtt felugrott volna a tetejére, még nagyon halkan, hogy csak én halljam, azt mondta, hogy az énekből egy szakaszt kihagytam.