Fekete doboz
A doboz mint képzőművészeti műfaj eredete több irányból is levezethető. Kezelhetjük képelméleti absztrakcióként, mint a reneszánsz perspektivisták nyomán Erwin Panofsky (Raumkasten, azaz térdoboz), láthatunk benne testet öltött metaforát (Pandora szelencéje), és értelmezhetjük kultúrantropológiai-etnográfiai szempontból, mint a paraszti/polgári életmód egyik jellemző tárgytípusának leszármazottját. Bármelyik út célravezető, mi több, kikerülhetetlen, ha Zoltán Sándor melankolikus kvodlibetjeinek közelebbi meghatározására vállalkozunk. És ott van még egy kvázi-kommunikációelméleti vonatkozás is, hiszen az egyik oldalán nyitott doboz a közszemlére tétel bevett formája, legyen szó bedobozolt menyasszonyi koszorúról, természettudományi szertárak demonstrációiról, gyűjtemények foglalatáról, kirakatról vagy éppen színpadról. A kulcsszó mégis alighanem az emlék. Emlék márványból vagy homokkőből, mondja Goethe a művészettörténet monumentális örökségéről. Emlék hajfürtből és régi fotográfiából, állítja a felejtés ellen keretes kultusztárgyat eszkábáló civil, életének jeles fordulóiról vagy éppen felmenőiről. Minden ilyen keret előbb-utóbb gyászkeretté lesz, ahogy - Roland Barthestől tudjuk - minden portréfényképészeti expozíció egy-egy változat a halálra. Zoltán Sándor is kis házi laráriumot állít fel, amikor képi és verbális idézetekből háromdimenziós montázsokat készít művészeti felmenőinek ajánlva: hommage Max Ernstnek, Joseph Cornellnek, René Magritte-nek, Ország Lilinek. Az érzelmi emelkedettség diktálta tragikus modus azonban minduntalan az „alantas" tárgytípus esztétikai trivialitásába ütközik. Természeténél fogva hajlana temetői giccsbe a szürreális tárgykollázs, de túlcsordulását megakadályozza az irónia biztonságos cseppfogója. A dobozok jó része egyértelműen sorolható a funerális művészet vonulatába, legfeljebb az tűnik föl, miért hiányzik ebből az ikonográfiából a síremlék. Azért, mert e műcsoport az emléknélküliségnek állít emléket. Az űrnek, a fizikai és nem egyszerűen statisztikai hiánynak, légneművé vált testeknek, melyek soha nem generálnak szobrot. Az egykori pompeji lakosokat formázó hiátusnak, az öntvény ősképéül szolgáló negatív formának, a holokausztnak, az égőáldozatnak, a pompeji utcáin ridiküljét lógatva bolyongó Ország Lilinek, aki úgy írja a képet, hogy a betű és az alak helyét is kikaparja.
A perspektívatanulmányoknak a dobozzal, a színpaddal, az ideális város képi ábrázolásaival és ezeknek egymással való összefüggése a reneszánsz szakirodalmának közhelye. Ez a genealógia különös fordulatot vesz Zoltán Sándornál. A dobozba gondosan szerkesztett perspektivikus díszlet kerül, architektonikus kulissza. Ám nem a vicenzai Teatro Olimpico bravúros városképeit látjuk itt, hanem például a felvilágosult 20. század egyik fölöttébb praktikus építészeti alkotását, a mauthauseni láger főhomlokzatát. (Deutsche Architektur.) Történelmi tükör, felejtésre hajlamosaknak. De van személyre szabott kicsiny tükör is egyik-másik dobozban, belenézésre való. A voyeur azt látja benne, hogy akár ő is lehetne ott, a Minotaurosz labirintusában, az egyiptomi szarkofágban, a pompeji polgár hűlt helyén. Nota bene: az ismert (talán nem is csak) anekdota szerint perspektívájának helyességét Brunelleschi a firenzei dóm előtt egy lyukon át nézhető tükör segítségével bizonyította.
Várkonyi György