A Mozgó Világ internetes változata

SZINETáR MIKLóS, HEGYI «RPáD JUTOCSA, GYőRIVáNYI RáTH GYäRGY, KOVALIK BALáZS, KOVáCS JáNOS, VASS LAJOS, FISCHER «DáM

 

avagy mit felelt Piszkos Fred Fülig Jimmynek?

Az Opera botránytörténete nagyjából egyidős a rendszerváltással. Persze azelőtt se volt minden rendben, csak akkor nem került a nyilvánosság közelébe az a sok probléma, amivel a mindenkori operaházi vezetés küzdött (meg hát a szocialista gulyás mellé dukált néhány jó operaelőadás is, amihez a pénzosztók pénzt is osztottak).

A kilencvenes években aztán rosszabbnál rosszabb döntések sora született a magyar operajátszás helyzetének megoldására. A színvonal, a hangulat, a morál egyre romlott, a pénz meg fogyott, mintha lukas vödörbe töltötték volna. Az Operaház krízise lassan természetes állapottá válik, s az lesz a csoda, ha egyszer csak nem lesz miről beszélni, mert nem ég a ház.

Mi van a háttérben, mi a bajok forrása, és persze mi lehetne a megoldás? A következő interjúkban volt és jelenlegi főigazgatók és főzeneigazgatók szólalnak meg, valamint néhány érintett szakmabéli és az a kulturális miniszter, aki a legnagyobb bajok idején funkcióban volt.**

Váradi Júlia

Szinetár Miklós, kétszeres ex-főigazgató:

Nagy zaj, sok rögtönzés, kevés empátia

- Milyen szerepet töltött be az Operaház a magyar kultúrában a kilencvenes évek közepén, amikor először volt az intézmény főigazgatója?

- Most olyat fogok mondani, amiért lesz kritikus és esztéta, aki mélységesen megvet, de nekem az volt a fő törekvésem mindkét igazgatói periódusomban, hogy az Operaház örömet szerezzen. Nézőnek, szereplőnek és mindenkinek, akinek köze volt az előadáshoz. Jól ismerem azt a banális közhelyet, amely szerint az „igazi művészet" véres verejték árán jön létre, abban tehát nem kell hogy jól érezze magát se a néző, se a művész. Én azonban nem ilyen házat vezettem nyolc éven keresztül, hanem olyat, amelyben a nézőtéren egyre több néző ült, a bérlők száma meredeken emelkedett, a taps meg egyre hosszabb és kitartóbb volt az előadások végén, ergo az előadásokban részt vevők is boldogok voltak - legalábbis e tekintetben.

- Ez pontosan mit jelent? Mi akadályozta a teljes boldogságot?

- Magyarországon az a baj, hogy túl sok a tehetséges művész, és ennyit nem lehet megfelelő módon egyetlen színházban foglalkoztatni. Ebből származott a legtöbb nehézség és kényszerű megalkuvás. Akinek kevés fellépés jutott, az érthetően nem volt boldog. Jobb lehetett volna minden, ha még legalább öt városban működne opera, és a budapesti nem lett volna kénytelen a műsorát és az előadásszámát abban a tudatban alakítani, hogy egyedül van. Hogy nekünk kell lehetőséget biztosítani valamennyi tehetséges operaművésznek, hogy nekünk kell műsort adni a konzervatív és az új iránt lelkesedő nézőknek egyaránt. A balett helyzete jobb, mert Szegeden, Pécsen, Győrben és máshol is működnek balettegyüttesek.

- Akkor miért érte önt mégis szinte a kezdetektől fogva számtalan olyan vád, hogy régimódi, elavult módon gondolkodik?

- Nem sokan támadtak, csak néhány újságíró és egy-két örök nyugtalan meg reménytelen pozícióvadász. Ennek bizonyára több oka is volt. Az egyik, hogy én mindig arra törekedtem - már a televíziós művészeti vezetői megbízatásom idején is, az Operában meg pláne -, hogy a rám bízott területet sem a szörnyű konzervatívok múmiahulláma, sem pedig a mindig mindenben mindenáron újat akarók epatírozó botrányai ne öntsék el. Következésképpen azok, akik folyton a nagymamáik által oly nagyra tartott régi nagy opera-előadásokat követelték, éppúgy elégedetlenek voltak, mint akik azzal érveltek, hogy ami itt történik, az mind halál unalmas, mert hiszen Dreck am Mainban ők látták, hogy a bátor szereplők még a gatyájukat is letolták, úgy énekeltek. E két zajos és agresszív kisebbség kielégítése helyett azon voltam, hogy a normális konzervatív nézők és a józan modernek is találjanak kedvükre valót a műsorban. És ennek a szándéknak a sikerét évente majdnem félmillió látogató igazolta vissza.

- A leggyakoribb vád mégiscsak az volt, hogy az operajátszás és az egész operafelfogás, amelyet képviselt, nem hordozott reformelemeket. Ezért is nevezte ki 99-ben az akkori kulturális kormányzat ön helyett Győriványi Ráth Györgyöt és Locsmándi Ferencet. Ők komoly reformtervvel álltak elő. Mi volt erről a véleménye?

- Akkor most visszakérdezek. Maga milyen reformokra emlékszik? Erről a vezetésről egyébként öt bírósági ítélet mondta ki, hogy alkalmatlan a vezetésre. Azóta is akik reformot emlegetnek, mindig csak azt ismételgetik, hogy az Operaházban van néhány olyan énekes, aki kapja a fizetését, miközben nagyon keveset énekel, úgyhogy ezen változtatni kéne. Nos, ez maximum húsz embert érinthet az Operaház több mint ezer alkalmazottjából. Egyébként azóta ezt a húsz embert már elbocsátották. És mi oldódott meg?

- Én azért olyasmire is emlékszem, ami a műsorszerkezet, a repertoárjátszás és az egész működési mód lényegét érintette volna. Ők a pályázatukban a „staggione" rendszerszerű működésre voksoltak. Erről mit gondolt?

- Ilyeneket mondani nagyon könnyű, de végiggondolni és kialakítani már jóval nehezebb. Ők ügyesen úgy fogalmaztak, hogy „közelíteni akarnak" a blokkos rendszer felé. Nos hát én is közelíteni akartam, és aki megnézi az utolsó évek műsorrendjét, az láthatja, hogy közelítettem is. Az énekeslétszámot is jelentősen csökkentettem. Amikor 1996-ban átvettem a színházat, 112 magánénekes volt, amikor 2006-ban elmentem, 72! De ezt nem egyik napról a másikra csináltam, hanem fokozatosan, lehetőleg minél kevesebb fájdalommal.

A nagy felháborodást egyébként nem az általuk felvázolt átalakítási javaslatok keltették, hanem a megvalósítás módszerei. Győriványi Ráth György büszkén mondta nekem, hogy a zenekar az ő idejében sokkal jobban játszott, mert félt. Na már most a félelemkeltés nem valami jó eszköz egy közösség vezetéséhez, pláne ha a konkrét javaslatokat soha senki el nem magyarázza, nem tisztázza, hogy mit is akar valójában. Minisztersége idején Bozóki úr is állandóan a modernizációról beszélt. De hogy mit értett modernizáción, azt soha nem tudta elmagyarázni.

- Maga szerint mi lenne a modernizáció?

- Egy olyan összefüggő, koherens koncepció kidolgozása és végrehajtása lenne a modernizáció, amely a magyar operajátszás egészére vonatkozna. Ebben fontos szerepet kell vállalnia az államnak mint tulajdonosnak. Ahogy a dolgok mostanában folytak, az nem modernizáció, hanem kétségbeesett, kapkodó spórolás, az Opera költségvetésének ellehetetlenítése. Az nem modernizáció, hogy elveszünk a támogatásból több mint kétmilliárdot. Csak példaként: ha van átfogó koncepció, akkor ennek részeként ki lehet mondani, hogy Budapesten nem kell egy évben 350 előadás az Operában, elég lenne az Ybl-palotában 250, a többihez alternatív operajátszási lehetőséget kellene biztosítani. Na, erről lehetne beszélni...

- De hát ezt maga sem mondta ki soha.

- Mert nem jutottunk el idáig, és mert vidéken nincs operajátszás. Egyébként aki változtatni akart, az mindig mindent egyszerre akart megtenni. Én sem állok a változtatás útjában, csak az a különbség, hogy szerintem egyik pillanatról a másikra nem megy. Főleg nem ekkora zajjal, ennyi rögtönzéssel és ilyen kevés empátiával. Ha az emberek összeszoruló gyomorral dolgoznak, abból nem származik semmi jó. Én azért hagytam ott az Operát, mert nem voltam hajlandó falazni ahhoz a megoldhatatlan dologhoz, ami a kétmilliárd elvonása után következett. Pedig megtehettem volna. Végül is a nagy elbocsátások idején sohasem a vezetők jövedelme csökken. Aki csak önmagával törődik, az könnyű szívvel hajt végre értelmetlen mészárlásokat is, „majd csak elmúlik" jeligére. De nekem az járt a fejemben, amit Székely János darabjában, a Protestánsokban mond egy pap: hogy az ideológiák olyanok, mint a harisnya. Ha egyszer lefut egy szem, akkor már nincs megállás. Így van ez az intézményekkel is. Ha egyszer valami elkezd degradálódni, akkor annak annyi. Ha valahol egyszer már kevesebbel is beérik, akkor már soha nem lesz lehetőségük a többre. Két évig próbáltam ezt a folyamatot megállítani. Nem a reformokat, hanem a degradálódást. És amikor Bozóki alatt már világos lett, hogy ez nekem nem sikerült, akkor arra gondoltam, hogy majd talán másnak sikerülni fog.

- Amikor másodszor is visszakerült az Operaház élére Győriványiék után, akkor tudhatta, hogy a kulturális kormányzat nem fog több pénzt adni. Miért ment vissza mégis?

- Megmondom őszintén: amikor miniszterelnök-jelölt lett, Medgyessy Pétertől megkérdeztem: vissza fog jönni az a szörnyű vircsaft, amelyben a kultúra mindig csak maradékelven működhet? Azt mondta, garantálja, hogy az az időszak soha többé nem jön vissza.

- De hiszen maga már öreg róka a szakmában. Tudhatta, hogy ha a politika ígér valamit, azt nem biztos, hogy meg is tartja.

- Én soha nem kértem pluszpénzt, csak azt, hogy ne vegyenek el.

- Azzal egyáltalán nem értett egyet, hogy ha egyszer nincsen elég pénz a kultúrára és ezen belül az Operaházra sem, akkor nincs más megoldás, mint a csökkentett költségvetés?

- Ha azt mondták volna, hogy elvesznek egymilliárd forintot, és azt odaadják a lerobbant vidéki operajátszásnak, akkor azt megértettem volna. De nem ez történt, hiszen a vidéki operajátszást hagyták lepusztulni.

- Azért az világosan látszott, hogy milyen helyzetbe került a magyar költségvetés, persze nyilván a rossz gazdálkodás következtében. Meg hát azt is mondták, hogy az Operában óriási tékozlás folyik. Hiszen van olyan énekes, aki munka nélkül is megkapja a magas fizetését.

- Ez a tékozlás úgy nézett ki, hogy a magyar operaénekes annyit keresett, mint egy sarki OTP-fiók alkalmazottja. Ha külföldről jött egy vendégénekes, ugyanazért a munkáért a magyar gázsijának a hússzorosát vette fel. Az én tékozlásom azt jelentette, hogy ez a szorzó már csak hatszoros volt.

- Maga szerint akkoriban mennyire volt sikeres az Operaház?

- Szerintem rajta volt Európa tíz legjobb operaházának listáján. Az előadásaink harminc százaléka mindenképp benne volt az élvonalban. A Financial Times Európa vezető operaházai közé sorolta. Az is igaz, hogy volt olyan helyzet, amikor nem volt elég idő a próbára, és ezért voltak gyengébb előadások is. És hát mint minden vezetőnek, nekem is voltak kis és nagy tévedéseim. Ezek se tettek jót az előadásoknak. De azért ha a repertoár gazdagságát, az emelkedő néző- és bérlőszámot, az esti sikereket, a tehetséges fiatal énekesek berobbanását, a húsz eredeti magyar opera bemutatását és a külföldi vendégjátékaink sikerét nézem, akkor az én időmben az Opera működésének mérlege inkább pozitívnak tekinthető. Tessék megnézni a 120. évad (2003-2004) évkönyvének adatait. Kíváncsi vagyok, lesz-e ilyen a közeljövőben.

- Ha maga lett volna a kulturális miniszter, azonos költségvetéssel rendelkezve, hogyan döntött volna a Magyar Állami Operaház sorsáról?

- Én azt mondtam volna: minden erőmmel megpróbálom kiharcolni, hogy az Operaház támogatását csak az átlagosnak megfelelően legyek kénytelen csökkenteni. Szinetár úr pedig készüljön arra, hogy van másfél éve, amely idő alatt föl kell készítenie egy új csapatot, mert ez után az ötven év után valóban új szereplőkre és új megoldásokra van szükség. Ez lett volna a járható út. De azt a méltatlan módot, ahogy sok évtized egymásra épülő eredményeit fel akarták robbantani, azt nem tudtam elfogadni.

- Azzal vádolták, hogy az Operát nemegyszer szociális intézménynek tekintette.

- Igen, mert kitűztem egy-egy jubileumi búcsúelőadást azoknak, akik már nem igazán fiatalok. De én azt mondtam: ha a nézőknek lehet kedvezményeket adni, mert ma Magyarországon a nézők nem engedhetik meg maguknak, hogy kifizessék a jegyek tényleges árát, akkor néha-néha megérthetik, hogy miközben ők egy jegy értékének csak ötven százalékát fizetik ki, egy-egy nagy múltú művész a búcsúján szintén nem nyújt százszázalékos teljesítményt. És ezeken a nagyon ritka alkalmakon ezt meg is értették nézőink, és szeretettel fogadták ezeket az előadásokat.

- Kovalik Balázsra nagyon haragszik.

- Néha kellemetleneket nyilatkozik, és kár, hogy méltatlan embereket enged a közelébe. Én őt tartottam az egyetlen esélyesnek arra, hogy az utódom legyen. Mostanában úgy látom, hogy bement egy számára új, nem túl jó utcába, eleget akar tenni a divatos elvárásoknak. Jó lenne, ha kiváló tehetsége mellett megőrizné a képességét a sokszínűségre is, hogy sokféle közönséget tudjon megszólítani. „Egy-ügyűen" nem lehet az Ybl-palotát vezetni.

- Az operaházi vizsgálat szerint sok elszámolatlan, sőt rendszerezetlen számla maradt a maga direktori periódusa után. Ez megfelel a tényeknek?

- Először is: két igazgatói periódusom alatt öt vizsgálat zajlott. Még a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal is vizsgálódott, de soha senki nem talált kirívó szabálytalanságot. Másodszor: amikor a színházat 2002-ben átvettem, az állami támogatás 6 és fél milliárd forint volt. Ez mai pénzben 7 milliárd 700 millió forintnak felel meg. 2006-ban pedig ez az állami támogatás csak 5 milliárd 300 millió forint volt. Magyarul elvettek 2,4 milliárd forintot, azaz a támogatás több mint harminc százalékát. Példátlan! Ezek után természetes, hogy 2006-ban hiány keletkezett. Biztosan lehetett volna takarékosabban gazdálkodni, lehetett volna kevesebb tekintettel lenni az emberi tényezőre. Ezzel meg lehet spórolni a költségvetés 5-6 százalékát, na de nem harmincat. Aki felvállalja, hogy ebből a költségvetésből egy ilyen Operaházat működtet, az vagy csaló, vagy dilettáns, vagy érzéketlen karrierista, aki soha nem látott nyomorba akarja taszítani a művészeket. Ezzel a költségvetéssel csak egy más típusú, szerényebb műsorrendű, a közönségnek kevesebbet nyújtó operaházat lehet működtetni. Ez nem lehetetlen, de ehhez az átalakításhoz két-három év kell.

- Győriványi Ráth Györggyel komoly konfliktusba keveredett, még bírósági tárgyalás is lett az ügyből. Ez ma hol tart?

- Nekem már semmilyen perem nincs Győriványi úrral. Ami volt, azt megnyertem. Most végre láttam, hallottam dirigálni. A Sámson és Delilát kitűnően tanította be, és mondhatom, hogy kitűnő karmester. Jó lenne, ha megtalálná a helyét a magyar operaéletben.

- Hogyan látja azt, ami jelenleg az Operában történik, beleértve az Erkelről hozott döntést is? Van esély a bajból való kilábalásra?

- Kell hogy legyen! De az Opera helyzetét csak az Erkellel, a szegedi, debreceni, miskolci, pécsi, győri operajátszással és a budapesti alternatív játszási helyekkel együtt lehet megoldani.

* Váradi Júlia eredetileg nyolc érintett személlyel beszélgetett. Közülük Bozóki András volt kulturális miniszter nem járult hozzá az általunk javasolt rövidítésekhez, azt pedig mi tartottuk aránytalannak, hogy a lábjegyzet-apparátussal nehezített interjú háromszor olyan hosszú, mint a második leghosszabb beszélgetés. - A szerk.

** Lásd előző jegyzetünket. - A szerk.

Hegyi Árpád Jutocsa, volt főigazgató:

Nem is akarták megérteni a blokkrendszert

- Színházigazgatói múlttal, méghozzá nem is kudarcmentes múlttal jelentkezett az Operaház főigazgatói posztjára. Miben látta a biztosítékot arra, hogy a köztudomásúan rossz állapotban lévő, botrányoktól hangos intézményt ki tudja húzni a bajból?

- Mindig az érdekelt a színházban, hogy létrehozzak valamit, ami benne van a levegőben. Csak szükséges hozzá az én ambícióm. Miskolcon tíz évig voltam színigazgató, és a várossal volt közös az ambícióm. Az Operában egy évig voltam igazgató, és úgy éreztem, az országgal közös az ambícióm. Vagyis hogy modernizáljuk a színházat. Annak idején Miskolcon végigmentem az úton, és létrehoztam, amit akartam: Miskolc operai város lett, és operafesztiválján keresztül az Európai Unió mint kultúrvárost ismeri meg, nem mint egykori „acélvárost". Sajnos az Operában nem sikerült végigmenni a színház modernizációjának az útján. Azon az úton, aminek a végén racionálisan, az európai normák szerint működő, nemzeti tradícióit megtartó, korszerű Opera felzárkózik Európa élmezőnyébe. Ez csak reformokkal lehetséges.

- Amikor végül is az utolsó pillanatban, úgyszólván egy vis maiornak köszönhetően a maguk pályázatát fogadták el, nem érezte-e úgy, hogy egy ilyen kényszerhelyzetben kevés hátszelet kaphat ahhoz, amit meg akarna valósítani?

- A kulturális minisztérium egyértelműen a reform pártján állt. Több drámai miniszteri és államtitkári megbeszélésen vált egyértelművé, hogy a reformok véghezviteléhez kikerülhetetlenek a konfliktusok. Hiszen egy régi szemléletű, gazdaságtalanul működő rendszer megváltoztatásába kellett belefogni. Illúzió azt képzelni, hogy megrázkódtatások, akár sztrájkok nélkül egy ilyen érdekeket mélyen sértő megújulás elképzelhető a budapesti operában. A világ operáiban is sztrájkok blokkolják a modernizációs törekvéseket.

- Tudja-e, tudta-e, hogy a magyar kulturális szcénában igen sokan voltak, akik igyekeztek lebeszélni Bozókit a kinevezéséről? Legtöbben a korábbi színházigazgatói konfliktusaira hivatkoztak, amelyből arra következtettek, hogy nem tud hangot találni az irányítottaival.

- Én csak a reformokat, az előremozdulást, a becsületes és tehetséges alkotómunkát megakadályozni akarókkal kerülök konfliktusba. Azokkal, akik előbbre helyezik a saját hasznukat, mint a színházat, az Operaházat - kissé patetikusan és kiszélesítve -, a művészetet.

- Amikor a miniszter a végleges döntés kihirdetése előtti délután előállt a farbával, hogy valójában mennyi is az a támogatás, amelyet a költségvetés vállalni tud, és hogy a hatalmas hiányt nem fogják átvállalni, nem riadt-e viszsza attól, hogy nekivágjon ennek a szinte megvalósíthatatlan feladatnak, ahogyan Zimányiék? Vagy netán elégnek gondolta a rendelkezésre álló, eddiginél sokkal kevesebb pénzt?

- A pályázatunkban körvonalazott, megreformált működés annyiba került volna, amennyit az ország képes az Operaházra szánni. Ez az összeg az ország dimenzióihoz képest igen tekintélyes, a néhány évvel ezelőttinek majdnem háromszorosa. (Az európai dimenziókhoz képest persze alacsony.) Az Operaház 6,3 vagy 5,3 milliárdos támogatása kimondva csak egy szám. A bevétel 1,6 vagy 1,8 milliárd forintja is az. Összességében hatalmas összeg, hatalmas felelősség. Annak a folyamatnak a végén, amit elképzeltem, egy nem önfenntartó, de kevesebbe kerülő opera állt. Ahol a teljesítményt díjazzák, és nem a státust, ahol a közönség a fontos, és nem a status quo. A bevételeink növelését segítette volna egy nemzetközi stratégiai iroda, amely a világ operaházainak tapasztalatai alapján nem állami támogatást gyűjtött volna, nem csak itthon, de Európában és a világban. Azokat a belső tartozásokat pedig, melyeket az Opera felhalmozott és nem tud kigazdálkodni, az állam, látva, hogy nem folyik el a pénz az Operából, előbb-utóbb törlesztette volna. A külső adósságok törlesztése a gazdálkodás rendbetételének függvénye, és én eltökélt voltam, hogy megteremtem az Opera gazdálkodási egyensúlyát.

- Összefoglalná a pályázata lényegét? Tudom, hogy bárki elolvashatta az interneten, de talán érthetőbbé tehetjük a koncepciót, ha most néhány szóban rávilágít a legfontosabb pontokra.

- A budapesti opera igen drágán finanszírozható, naponként mást és mást játszó repertoárjellegét módosítani kívántuk. Olyan racionális működési szisztémát terveztünk, amelyben a műsor nem naponként, hanem hetenként változik. A blokkrendszer révén igényes próbafolyamatot lehet biztosítani a repertoár darabjainak. Ráadásul a napi díszletépítések és díszletbontások is elmaradnak.

- Sokan kifogásolták, hogy a pályázatukból nem derült ki, hogy milyen operát akarnának. A sokat emlegetett blokkrendszerről pedig sok szakember azt mondja, hogy végleg szétveri a magyar operatársulatot.

- Az elhíresült blokkrendszer - ha nem is pontosan úgy, ahogy azt mi adaptáltuk az Operaházra - a világ sok operaházában működik, mondhatni kipróbált szisztéma. De az Operában sokan nem is akarták megérteni sem a blokkrendszert, sem a modernizációt, egyáltalán a reformok fontosságát. Az Operában ugyanis túl sokan egzisztálnak egy elavult és pazarló rendszer alapján.

Modernizációs programunk lépésről lépésre tartalmazta azt a folyamatot, amelynek végeredményeként megvalósulhat az új budapesti operajátszás.

Központi helyen az állagában felújított, stilárisan kétpólusú (konzervatív és merészen új felfogású), eredeti nyelven játszó Ybl-palota áll. A PPP-konstrukcióban (public-private-partnership) újjáépített és kibővített Erkel Színház színpadára magyar nyelven előadott, népoperai hangvételű, populáris produkciókat terveztünk. Az Erkel kibővített épületébe színpadi és zenekari próbára alkalmas próbatermek és balett-termek épültek volna, valamint egy vadonatúj műhelyház, teljes díszletépítési kapacitással. Ez felszabadította volna az Ybl-palotában a díszletfestő tárat, melynek helyén egy stúdióoperát terveztünk. Itt olyan modern művek szólaltak volna meg, melyek hozzátartoznak egy mai, európai metropolis operai életéhez, de nem vonzanak ezreket esténként. Ezenkívül a modern működést teljes belső újraszabályozás és technikai fejlesztés segítette volna. A modernizáció részeként megújult volna az opera (és Budapest) nyári élete: a „Budapest +..." nemzetközi opera- és dzsesszfesztivál keretében minden nyáron egy-egy európai világváros opera- és dzsesszéletét láttuk volna vendégül. Elsők között Budapest + Bécs, Budapest + London, Budapest + Párizs fesztivált terveztünk...

- Mikor kezdte érezni, hogy a dolgok mégsem mennek úgy, ahogy elképzelte? Miért nem tudott hangot találni a társulattal, elsősorban a közvetlenül maga mellett dolgozó vezetőkkel?

- Minden előremutató változás csak racionalizálással képzelhető el. Leegyszerűsítve: kevesebb emberrel, intenzívebb munkával, a tehetség és a teljesítmény honorálásával, a feleslegesen kiadott pénzek lefaragásával. Tehát rengeteg kellemetlenséggel. A kellemetlenségek (például kevesebb előadás, elbocsátások, megkérdőjelezhető jogosultságú pénzjuttatások elvonása) megosztották az Operaház vezetőségét, és voltak, akik kihátráltak mögülem. Két filozófia csapott össze: a reformfilozófia, amely a kellemetlenségek, sztrájkok ellenére is változtatni akar. A másik filozófia szerint az opera tabu, kiváltságos, támogatás jár neki. Az opera kiváltságának haszonélvezői képesek elhitetni a közvéleménnyel, hogy a megtámadott, szent opera veszélyben van. Holott ők maguk vannak veszélyben. Ezzel aztán a politikusok sem igen tudnak mit kezdeni, és a reformok inkább leállnak. Pedig a világ operaházai sorra esnek át a reformokon, és megújulva, a korszerűtlen működés súlyától megszabadulva sokkal könnyebben lesznek sikeresek. Én hittem abban, hogy erre Budapesten is megérett a helyzet.

- Csodálkozott, amikor a hatalmas botrányok kitörtek, vagy számított rá, hogy így lesz? Maga szerint mi volt a baj?

- Talán az volt a baj, hogy nem tartottam tiszteletben azoknak az erőit, akik látszólag az Opera, de valójában a saját érdekükben meg akarják állítani az időt. Az idő reformot diktált, és én hittem a reformok erejében, nem számítottam rá, hogy az ellene küzdőknek lehet esélyük. Talán az is baj volt, hogy nem kötöttem háttéralkukat Operán belül és kívül azokkal, akik ellenérdekeltek voltak a reformokban. Ez kézenfekvő lett volna, és várták is tőlem, de akkor maszatossá és zavarossá válik a folyamat, ezek az alkuk előbb-utóbb visszaütöttek volna, és ellehetetlenül a reform. Nem vagyok naiv, operaházi elődeim példájából is tudom, hogyan kell elodázni döntéseket, zilálni, lassítani a folyamatokat, hogy végül is ne történjen semmi, vagy csak nagyon lassan valami látszólagos. De hát oly sok dühítő haszontalanság, arcátlan haszonlesés akadályozta a normális működést, oly sok pénz folyt el, hogy cselekedni akartam, tempót váltottam, türelmetlenül... Ez a türelmetlenség nem volt taktikus tőlem, mert el lehetett hitetni rólam, hogy kapkodom, és ez lehetőséget teremtett a reformokat ellenzők nyílt ellentámadására.

Győriványi Ráth György, kétszeres ex-főzeneigazgató:

Mintha elefántként trappoltam volna be a porcelánboltba

- Mi az oka annak, hogy a honlapján található szakmai életrajzában hosszú ideig nem szerepelt egyik főzeneigazgatói periódusa sem? Jobb elfelejteni?

- Már más is mondta, hogy nem találta, pedig szerintem ott kellett lennie. Mindenesetre most már rajta van. Én mindkét periódust fontosnak tartom. Persze inkább az elsőt, mert a második csak afféle villámlátogatás volt.

- Nem érezte kudarcnak, ami történt?

- Egyáltalán nem. Az igaz, hogy sok hibát elkövettem abban az időszakban, de amit csináltam, azt tökéletesen föl tudom vállalni. Talán az, ahogy csináltam, hagyott némi kivetnivalót, de amit csináltam, azt ma is vállalom, és úgy gondolom, hogy most is ezt kéne tenni, csak ma már sajnos nem megy, mert azóta sok minden megváltozott.

- Mit nem csinált jól?

- Túl hamar akartam megoldani a feladatokat. Kaptam egy lehetőséget az akkori kormánytól, és abban bíztam, hogy egy év alatt le lehet vezényelni a változásokat, majd pedig a következő évben el lehet kezdeni rendesen dolgozni az Operában. Néhány dolgot kihagytam a számításból. Nem vettem tekintetbe, hogy az emberek hogyan fognak reagálni a változtatásokra. És azt se, hogy politikai változásokat hozhatnak a 2002-es választások.

- Az volt akkor az egyik legerősebb vád maga ellen, hogy nagyon durván, érzelmeket, szociális tényezőt, művészi szempontokat figyelmen kívül hagyva kezdte el a változtatásokat. Jogos volt a vád?

- A művészi szempontok figyelmen kívül hagyását semmiképpen nem tudom aláírni, de kétségtelen, hogy a gyorsaság miatt elhanyagoltam a propagandát. Nem szántam időt rá, hogy az ott dolgozó embereknek elmagyarázzam, mit miért csinálok. Ez talán egy kicsit olyan volt, mintha elefántként trappoltam volna be a porcelánboltba.

- Az Operaház énekeseinek nem engedte, hogy külföldön énekeljenek, miközben saját maga rendszeresen vezényelt külföldön is. Ezt nagyon zokon vették.

- Én soha nem mondtam azt, hogy nem lehet külföldön dolgozni. Csak ahhoz ragaszkodtam, hogy akinek az Operaházban dolga van, próbája vagy fellépése, azt nem lehet fölmondani másik koncert miatt. Ez rám is vonatkozott. Addig ugyanis Magyarországon az volt a divat, hogyha valakinek egy jó külföldi haknija akadt, akkor lemondta az itthoni fellépést. Ezt valóban megtiltottam. De az ilyesmi a világon máshol is meg van tiltva.

- Azt is panaszolták a művészek, hogy a Kossuth-díjasok közül nem is egyet el akart távolítani.

- Sok minden nem pont úgy történt, ahogyan interpretálták. Maga sokat foglalkozott akkor is az Operaházzal, biztosan emlékszik, hogy egyik első ténykedésem egy Don Carlos-előadás létrehozása volt. Két szereposztásban játszottuk, amelyből az egyik kizárólag Kossuth-díjas művészekből állt, a másik pedig a „feltörekvő" fiatalokból, Lukács Gyöngyitől kezdve sok mindenki más szerepelt ebben a szereposztásban. Tehát nem igaz, hogy én nem szerepeltettem a nagynevű művészeket. Csak egyet nem akartam, hogy ők vezessék az Operaházat. Annak akartam véget vetni, hogy azért, mert valaki Kossuth-díjas, bejön és megmondja, ki az, akivel szeretne és ki az, akivel nem szeretne együtt dolgozni. És lássuk be, hogy a Kossuth-díjas művészeink némelyike fölött már eljárt az idő, még ha sokan közülük gyönyörű előadásokat tudnak is csinálni. Ők már nem vezető művészek. Most már át kéne adniuk a stafétabotot a következő generációnak. Ezzel a Don Carlos-előadással is épp ezt akartam jelezni, hogy vannak a Kossuth-díjasok és van egy új generáció, amelyik ugyancsak remek előadásra képes, ha az öregek hagyják.

- Azt mondja, nagy változásra készült az Operában. Annak idején elhíresült a maga nevéhez köthető „staggione-rendszer" fogalma, amelyhez közelíteni akarta a magyar operajátszási struktúrát. Akkoriban nagyon sok szakember támadta emiatt, mert szerintük a Magyar Állami Operaház történelmileg és szerkezetileg is a társulatra és a repertoárrendszerre épül. A maga által javasoltak következtében akár végleg széthullhatott volna a társulat. Ma hogy gondolkozik erről?

- Mosolyognom kell, amikor ezt az érvelést hallom. A pályázatomban ugyanis az a szó, hogy staggione, nem is szerepelt, és azóta sem hivatkoztam erre a megoldásra. Az én elképzeléseimben mindig is a blokkrendszer volt a cél, magyarul a repertoárt nem összevissza szétszórva játszanánk egy-egy évadban, hanem blokkosítva, vagyis egymás után sokszor csak a Traviatát, aztán az Aidát és így tovább. Ezáltal a próbarend sokkal könnyebben megoldható. Én erről beszéltem. Mégis azt mondták, hogy Győriványi staggione-rendszert akar.

- Ha nem említette, akkor miért hivatkoztak erre ennyien? Egyébként én is úgy emlékszem, hogy magától hallottam erről!

- Lehet, hogy hallott tőlem ilyet, mert én egyébként nagyon szeretem a staggione-rendszert. Olaszországban, Amerikában, Franciaországban és még sok más ország operaházaiban is jól bevált, mert nagyon praktikus dolog. De ezekben az országokban lényegesen kevesebb előadást tudnak ilyen módon programon tartani.

- Ez a rendszer azt jelenti, hogy addig tartanak repertoáron egy darabot, amíg nézője akad?

- Igen, nagyjából erről van szó. Egy-egy előadás nézőszámát előre kalkulálják, és ennek alapján határozzák meg az előadásszámot. Így persze mindig vannak üresjáratok.

- A blokkrendszerre is sokan azt mondták, hogy ez sem alkalmazkodik az Operaházban kialakult gyakorlathoz.

- Én nem értek egyet azzal, hogy ez a társulatügy annyira megőrzendő. Egyeseknek könnybe lábad ugyan a szemük, ha azt a szót, hogy társulat, kiejtik a szájukon - ennek vezérszónoka Kovács János -, de én most itt ünnepélyesen ki merem jelenteni, hogy a Magyar Állami Operaháznak nincsen társulata. Amikor én 2001-2002-ben főzeneigazgató voltam, az akkori társulat 80-82 tagból állt, amely tagságnak a fele egyáltalán nem énekelt. Azok énekeltek, akik szerződésben voltak a színházzal. Ők vitték a prímet, és nem a társulati tagok, akik nem énekelnek.

- Akkor nem épp az lenne a feladat, hogy ezen változtasson az Operaház vezetése, úgy, hogy az igazán jókat emelje be a társulati tagok közé?

- Kár lenne ebbe energiát fektetni, hiszen a világon sehol nem építenek ma társulatokat. Itt Mannheimben, ahol most éppen dolgozom, 29 magánénekesből áll a társulat, és ők látják el a több mint kétszáz előadást a Rigolettótól az Othellóig.

- Akkor tehát mégis létezik olyan operaház, amely társulatként működik!

- Hát van ilyen, de szerintem nem ez a jövő. Én mindig azt mondtam, hogy a mindenkori fenntartónak, a minisztériumnak kell eldöntenie, hogy milyen operaházat akar. Berlini, müncheni, bécsi vagy mannheimi mintájút.

- Amikor másodszor is elvállalta ezt a megbízatást, ezúttal Hegyi Árpád Jutocsa mellett, hogyan látta, a rendelkezésre álló jóval kisebb összegből meg lehetett volna oldani az Opera helyzetét?

- A pénz nagy részét az állandó nagy társulatok viszik el. Akár staggionéban, akár blokkrendszerben, akár társulattal játszik ez az intézmény. Az nem kerül többe vagy kevesebbe. Ez szemléleti kérdés. Az sem sokkal drágább, ha kívülről hívnak vendégművészeket. De azt látni kell, hogy annak idején, 2000-ben a minisztérium a hátunk mögött állt, erre hajlandóak voltak áldozni is. Akkor lehetett volna sztárszínházat csinálni az Operaházból és népoperát az Erkelből.

- Sokan ezt az elképzelést diszkriminatívnak tartották.

- Ez igaz, és el is kellett rajta gondolkoznunk. De mivel azóta eltapsolták azt a pénzt, ami rendelkezésre állt volna, mára oda jutottak, hogy ki kell rúgni százötven vagy kétszáz embert. Ez jobb?

- Térjünk vissza az előző kérdéshez: ez a financiális helyzet már akkor is látható volt, amikor másodszor is elvállalta a főzeneigazgatói pozíciót, Jutocsa mellett. Akkor hogyan gondolkodott erről?

- Visszafelé nem lehet álmodni. Szerintem az Erkel Színházzal nem lehet semmit sem csinálni, ha nincs hozzá évente még kétmilliárd forint. Enélkül én úgy gondolkodtam, hogy az Erkelt be kell zárni, aminek következtében kétszáz ember elveszti az állását ugyan, de ezáltal egy színvonalas egyépületes operát lehet teremteni Magyarországon.

- Mit gondol, mi volt az oka, hogy sem Jutocsát, sem magát nem tekintették hiteles vezetőnek az Operaház dolgozói? Legalábbis a legnagyobb részük?

- Ez szerintem teljesen természetes. A Magyar Állami Operaházban van néhány ember, aki nagyon jól él abból, hogy a zavarosban halászhat. Olyanok is vannak, akiknek nem kellene ott lenniük, mégis ott tudtak maradni. Aztán vannak néhányan, akik jól csinálják a dolgukat, de nem ők a hangadók. Én ezen nem csodálkozom. De akár írásba is adom, hogy az Operaházban soha nem lesz olyan, aki a változást akarja támogatni.

- Az én ismereteim szerint a mostani vezetés is letette a voksát jó néhány olyan döntés mellé, ami a változtatást célozza, mégis elfogadták őket. Mit gondol, ez miért van?

- Én nem látok semmit, ami elkezdődött volna. Ami történik, az látszat. A helyzet romlása borítékolható. Attól, hogy kitettek nyolcvan embert, még nem fog megoldódni az Opera sorsa. Szeretném látni, hogy Kovács Jánosék megoldják a helyzetet mind gazdaságilag, mind művészileg. Én most is azt hiszem, hogyha valaki nagy levegőt venne, és nekilendülne, akkor a pontos információk birtokában és határozott elképzelésekkel meg lehetne oldani az Opera sorsát. Persze a kiabálást akkor sem lehetne elkerülni, azt bele kell kalkulálni.

- Maga annak idején súlyos munkajogi konfliktusba keveredett Szinetár Miklóssal. Talán máig sem zárultak le annak következményei. Hol tart ez az ügy?

- Nekem nem voltak nagy ellentéteim vele, de amikor a távozásom környékén ő engem gazdasági visszaélésekkel is megvádolt, akkor sajtópert indítottam, amelyben az volt az ítélet, hogy semmi olyat nem írt le, ami a személyiségi jogaimat sértette volna. Sokáig az ingatlanaimon is végrehajtási jog volt bejegyezve az Opera javára.

- Tehát Szinetár nyerte meg a pert.

- A sajtópert igen, de ennek nincs nagy jelentősége, ez csak egy becsületbeli ügy volt, és ebbe én kénytelen voltam beletörődni. Azóta ezzel az üggyel nem foglalkozom. A másik perben viszont bebizonyosodott, hogy semmivel nem tartozom az Operának, sőt nekik kell majd bizonyára megtéríteniük a keletkezett anyagi veszteségemet. Ez a per még mindig folyamatban van. Szinetárt én nagyra becsülöm, de azzal is tisztában vagyok, hogy ő a legelső képviselője a változatlanságnak. Ő úgy gondolja, hogy az Operaház egy nagy hajó, amelynek nem kell az útjába állni, hanem hagyni kell, hogy szép lassan ússzon előrefelé a tengeren. Szerintem (és többek szerint is) nem ártana végre bevinni ezt a hajót egy dokkba és alaposan renoválni. Szinetár nagyon sokat ártott az Operának, hisz épp ő volt az, akinek a vezetése alatt eltapsolták az Operaház pénzét. Abban a periódusban 2,3 milliárdról 6 milliárdra növelték a ház költségvetését. Ebből a pénzből ma már az égvilágon semmit sem lehet látni. Azért mondom, hogy eltapsolták, mert az álhumánus döntései következményeit nem mérte föl.

- Maga most mekkora végkielégítéssel távozott?

- A pontos összeget nem mondom, csak annyit, hogy milliós nagyságrendű.

- Végül mit gondol, kell-e pályázatot kiírni egy új főigazgató megválasztására?

- Tudomásom szerint a magyar jogviszonyok között erre a pozícióra pályázatot kell kiírni. De nem ezt látom a leglényegesebb kérdésnek, sokkal inkább, hogy megtalálják-e a megfelelő embert. A pályázatokat lehet egy kicsit igazgatni, csak legyen olyan, aki a hangyabolyba bele mer nyúlni. A nagy nemzetközi művészek nem akarnak ebbe a káoszba belelépni. Aki meg nem elég nagy név, azt nem fogják elfogadni. Szerintem ez egy róka fogta csuka történet marad még egy ideig.

Kovalik Balázs, rendező:

Csak kampánydumát, hablatyot lehet hallani

- Súlyos szavakkal illette egy hetilapban megjelent cikkében az Operaház akkor még hivatalban lévő - azóta leváltott - vezetőit és egyáltalán a mostanra kialakult állapotokat. Most, hogy a maga által elemzett periódusnak vége, megnyugodott-e valamelyest?

- Én akkor sem voltam feldúlva, és most sem vagyok nyugodt. Az Élet és Irodalomba írt nyár eleji cikkemet én nem valakikről írtam, nem valakiknek üzentem, hanem főleg arra akartam felhívni a figyelmet, hogy ebben az egész szörnyű helyzetben a lényegről: a zenéről, a művészetről nem esik szó. Kizárólag csak kampánydumát, folyamatos hablatyot lehet hallani. Aki valamit szeret, azért valamit áldoz. De akiken a mai helyzet múlik, azok, úgy látszik, nem szeretik az operát meg a zenét meg egyáltalán a művészetet. Vagy nem is ismerik.

- De vajon a kulturális kormányzatnak kell-e szeretnie az operát? Nem az-e csak a dolga, hogy ne álljon útjában a működtetésének?

- Persze hogy nem kell szeretni, de ha nem szereti, mondja ki. Mondja meg, hogy nem tekinti fontosnak, nem szerepel az étlapján. Vagy azt is mondhatja, hogy bár nem szeretem, a pénz rám van bízva, és azzal felelősen bánok. Az lenne a tisztességes, ha ezt a felelősséget el is vállalná. Mind gazdaságilag, mind morálisan, mind tartalmilag.

- Mitől vált az Opera helyzete ennyire kaotikussá?

- Ez tradicionálisan a magyarokat kevéssé érdeklő műfaj. Mi nem válogathattunk finnyásan a legjobb szerzők, a legjobb operák közül a 17-18. században, mint az osztrákok vagy az angolok. Ez egy balkáni-ázsiai nép, az itt élőknek az opera soha nem volt olyan fontos.

- Azért volt a magyar operajátszásnak aranykora, Nádasdy Kálmán vagy korábban Mahler idején például.

- Persze hogy voltak remek időszakok, akár még Erkel idejére is utalhatunk, vagy 1884-re, amikor megépült az Operaház. De ezek mindig történelmi pillanatok voltak, amikor ezzel valamit ki akartunk fejezni. Magyarországon az emberek abban nagyon jók, hogy fölépítsenek valamit, csak aztán tönkreteszik. Nem tartják karban, nem ápolják, inkább jól összepiszkítják. Így volt ez az Operával is. Amikor a nemzeti öntudat már nem tartotta ébren az igényt, akkor veszni hagyták, és szép lassan lerobbant. A szocializmusban, amikor a televíziónak még nem volt elég nagy befolyása, megint lett szerepe az operának, mert propagandacélokat szolgált. Kifelé és befelé egyaránt. Akik el tudtak menni innen, azok elmentek addigra, akik meg itt maradtak, azokat ide is kötötték. Összekényszerítettek rengeteg tehetséges embert, akikkel a szekeret fel lehetett vinni a Himalája tetejére. Csak ott aztán elengedték ezt a szekeret.

- Mikor indult el a szakadék felé ez a bizonyos szekér? A rendszerváltás idején?

- Jóval korábban. A nagy művészek már korábban sem foglalkoztak az utánpótlás-neveléssel. Nyilván féltékenységből, szakmai bizonytalanságból vagy hasonló okokból. A nagy karmestereknek, igazgatóknak nem véletlenül nem voltak szakmai utódaik. Ők szerették az akkori helyzetüket (például egy szegedi szabadtéri rendezésért akár balatoni nyaralót lehetett venni), vagyis nagyon is megbecsülték őket, így aztán nemigen tűrtek meg újakat maguk mellett. Szerintem ekkor kezdődött a romlás. Aztán a nyolcvanas években bekövetkezett enyhülés oda vezetett, hogy a fiatal sztárok elkezdtek külföldre járni. Megérezték, hogy itt valami nem stimmel. Érdekes dolog lopakodott elő, az, hogy az operákat elkezdték eredeti nyelven énekelni. Ezáltal be lehetett tanulni eredeti nyelven szerepeket. Ezt a tudást külföldön kamatoztatni lehetett. De ezáltal a magyar közönség egyre jobban elszakadt attól, ami az operaszínpadon történt. „Itt ülök a vasutasbérlettel, és egy büdös szót nem értek abból, ami az Operában zajlik" - gondolták sokan. Az igazi kapcsolat elveszett. Ez a generáció a gyerekeinek már nem adta tovább az opera szeretetét. Ez az arisztokratikus operafelfogás azután egyre erősödött. A külföldről hazatérő művészek lettek az igazi sztárok. A szakma elsősorban őket értékelte. Ez a frusztrált helyzet a nyolcvanas-kilencvenes évekre érte el a csúcspontját. Így aztán nem is lehet kárhoztatni a mai politikus generációt azért, amiért az Opera nem a szívük csücske.

- Mikor ébredt rá, hogy dolga van ezzel az egésszel, mennyire játszott ebben szerepet a németországi egyetemi múltja, amikor is Nyugat-Európából rálátott erre a mocsarasnak vázolt magyar kultúrára?

- Én genetikailag úgy vagyok kódolva, hogy hihetetlenül nagy bennem a szabadságvágy. És emellé az is járul, hogy - ellentétben az általános magyar mentalitással, amely a mának él - én lineárisan gondolkozom a világról, engem a jövő sokkal jobban érdekel, mint a közvetlen jelen. Most is azon gondolkodom, mit kell ahhoz tennem, hogy húsz év múlva ne söpörjék el az egészet. Nagyon rosszul viselem az itthoni akolrendszert, hogy ebben a szűk országban mindenki mindenkinek a valakije, ezáltal minden döntéssel közvetlen érdekeket lehet sérteni.

- De akkor mi adott mégis reményt, ami miatt hazajött és nekiveselkedett?

- Engem az érdekelt, hogy mit lehetne másképp csinálni. És mivel rengeteget tanultam - miközben a gyökereimet odakint némileg el is vesztettem, aminek következtében nincsenek szívesség- vagy barátságalapú kapcsolataim, tehát egyedül kapálom a vizet -, úgy éreztem, van erőm ahhoz, hogy a segítségemmel itt végre új dolgok történjenek. Miután meghívtak 95-ben, hogy rendezzem meg Szegeden a Turandot-t, egyenes utam nyílt a rendezői pályára. Szerencsém volt, bejött a dolog.

- Az igaz, hogy magára irányította a szakma figyelmét, de a magyar operajátszást és -rendezést nem sikerült magával húznia.

- Ez igaz. De hát az idő nem volt és máig sem eléggé érett erre. Itt a kritikusok, a szakma és a közönség hármas egységére a fanatizmus és a rosszul értelmezett konzervativizmus a legjellemzőbb. Valami ostoba vakság uralkodik. Nem látják, hogy végre egy kicsit másképpen kéne gondolkodni. Az én generációm nagyon nagy része felkészületlen. A mai operaénekes hallgatók például nem járnak operába, nem járnak színházba, moziba. Erre nem lehet jövőt építeni!

- De mire lehet? Amikor szóba került, hogy ha Zimányiék nyerik a pályázatot, maga lehet a művészeti vezető, milyen elképzelésekkel indult volna neki?

- Mindenekelőtt rendet kellene csinálni.

- Ez egy kicsit közhelyesen hangzik.

- Pedig komolyan gondolom. Ma csizma van az asztalon, a vécésnéni táncol, a liftesfiú vezényel, és sorolhatnám, ki mindenki nincs a helyén. Teljes az öszszevisszaság munkaetikailag, strukturálisan, szervezésileg.

- Financiálisan?

- Ezt másodlagosnak tekintem. Rettenetesen fontos szempont, de ha egy intézménynek nincs erkölcsi rendje, Ali baba összes pénze is kifolyik az ablakon. A budapesti opera támogatása a párizsinak csak egytizede. Valamit ebből is lehet csinálni, de elvárni vagy ígérni azt a színvonalat ostoba dilettantizmus. Lecsót is lehet jót és rosszat főzni, nem feltétlenül attól függ, mennyibe kerültek az alapanyagok. Persze aki lecsón nő fel, az nem biztos, hogy teljesen egészséges marad. De visszatérve a rendcsinálásra, aki erre vállalkozik, annak a felelősséget is vállalnia kell érte. Nem lehet elszaladni az elől, hogy hogyan fogadják az új rendet. Lobogó tervekkel rohangálni és ámokfutó elképzeléseket lobogtatni nem nagyon célravezető.

- Konkrétan kire vagy mire gondol?

- A blokkrendszerre meg az összes többi hajánál fogva előrángatott ötletre. Itt az a baj, hogy nincs az ötletek mögött gondolat. Hazug tradícióvédelem és mellette az újjal szembeni gyávaság uralkodik ebben a szakmában. Tőlem félnek, mert túl „modern gyereknek" tartanak. Pedig én nem gondolom, hogy mindent gyökeresen ki kell cserélni. Az a baj, hogy amit itt szépnek, tradicionálisnak neveznek, az többnyire maga a dögunalom.

- Lenne elég ember, akivel valóban rendbe lehetne tenni a rendetlenséget?

- Minden bizonnyal. És nem feltétlenül gondolom azt, hogy a „teret adni a fiataloknak" elv alapján életkortól kell függővé tenni, kik azok, akik ezt az intézményt előbbre tudnák mozdítani. Átfogó szakmai ismeretekkel egy pályakezdő ritkán rendelkezik. A régi bútort sem kell feltétlenül kidobni.

- Kire gondol? Mondjuk Szinetárra?

- Én az ő Operaház-eszményével nem tudtam azonosulni. Ezért sem vállaltam, hogy mellette főrendező legyek. Végső soron káoszt, körvonal nélküli posványos állapotokat teremtett. Nekem ez nem tetszik.

- Akkor egy legközelebbi pályázatra vagy felkérésre jelentkezne főigazgatónak?

- Engem az operacsinálás jobban érdekel. Örülnék, ha meg lehetne teremteni a pluralizmust. Az lenne a jó, ha többféle operajátszási elképzelés működhetne egymás mellett. Sőt akár háromfelé is lehetne választani a budapesti operaszcénát. Az Erkel lehetne a nagy fesztiválok és a nagy sztárok helyszíne, az Andrássy úti épület a klasszikus operajátszást szolgálná, és kéne egy kamaraoperai helyszín, ahol egy kisebb színpad és nézőtér szolgálná a magyar kisoperák és a kísérletező előadások iránt érdeklődőket.

Kovács János, karmester:

Egyenes út a gagyi felé

- Maga ebben a pillanatban papír szerint milyen funkciót tölt be az Operaházban?

- Megbízott főzeneigazgató vagyok 2006. december 31-ig, együtt Vass Lajossal, aki engem ezzel a feladattal megbízott, amikor őt megbízták. Azzal vállaltam el, hogy a lehető legkevesebb vérveszteséggel járjon a feladat teljesítése. Természetesen az elbocsátásokra gondolok.

- Amikor a legnagyobb botrányok zajlottak a nyár elején, és nem tudtak dönteni, hogy ki lenne jó zeneigazgatónak, többek is megfogalmazták azt a véleményüket, hogy nem okos dolog belső emberrel betölteni ezt a funkciót, ugyanis az Operában dolgozók ellenérdekeltek abban, hogy itt valami változás menjen végbe. Ez üres vádaskodás, vagy van benne valami igazság?

- Együvé nem tartozó fogalmak keverednek össze. Azt, hogy én konzervatív lennék, hogy nem szeretnék változást, sőt a visszarendeződés híve lennék, sokan mondogatják. Csak ebből semmi sem igaz. A félreértés talán abból származhat, hogy engem teljesen hidegen hagy minden olyan sarlatán elképzelés, amely arra való hivatkozással akar változtatni a magyar operajátszás módján, mert Milánóban vagy New Yorkban vagy mit tudom én, hol negyven éve így meg így csinálják. Én nem maradi vagyok, csak azt gondolom, hogy reformálni vagy modernizálni egy épületet lehet. Az operajátszást vagy jól vagy rosszul lehet csinálni, és ezt az alapelvet semmiféle reform nem fogja megváltoztatni. Amikor a reformot emlegetik, még azt is hozzá szokták tenni, hogy a rendezés konzervatív vagy avantgárd. De szerintem ennek sincs a világon semmi köze a reformáláshoz. Mindkét módon létrejöhet jó és rossz előadás. Engem abban, hogy minél kevesebb embert szeretnék elküldeni, nem szociális szempontok vezérelnek, hanem egyszerűen a társulatot szeretném megőrizni. Meg kell akadályozni az olyan folyamatos leépítéseket, amelyek következtében egyszer csak ott tartunk, hogy már a Bohéméletet is csak hirtelenjében összerántott stábbal, a következő darabot egy másik alkalmi csapattal tudjuk eljátszani. Ennek az lehet a következménye, hogy végül szétesik a társulat, és csak alkalmilag összehívott énekesekre lehet építeni az operajátszást.

- Nagyon kevés szó esik arról, hogy ki mit tart jó operának.

- Két kulcsszó van e tekintetben. Ezeket nem én találtam ki, csak éveken át sikerült meggyőződnöm arról, hogy ezek az alapfeltételei Magyarországon a jó operának. Az egyik a már említett társulat, a másik a repertoárjátszás. A társulat szükségességének megértéséhez engedtessék meg nekem egy focihasonlat. Egy összeszokott focicsapat tud csak meccset nyerni. Az összeszokott csapat, vagyis ez esetben a magánénekesek társulata pedig arra szerződik az Állami Operaházhoz, hogy egy meghatározott repertoárt abszolválni tudjon. Ehhez minden hangfajban annyi művésznek kell lennie, hogy a repertoár minden darabját legalább két szereposztásban le tudjuk játszani. Hiszen ha valaki beteg lesz, egy másik énekesnek kell beugrania helyette. Ők tehát a mieink, a mi társulatunk tagjai, mi rendelkezünk az idejükkel, mi építjük fel a pályájukat.

Ha megkérdez prózai színházcsinálókat, ma mindannyian a társulatra esküsznek. Mára megfordult az a trend, amely a kilencvenes évek közepén jött divatba, amikor a színészek nem érezték jól magukat a társulat kötöttségei miatt, s inkább szabadúszóként folytatták. Mára sokan megbánták az akkori döntésüket.

- Nem egy olyan érvelést hallottam, amely szerint a társulati lét egy idő után fásultságot jelenthet, a túlságos biztonságérzet nem inspirál eléggé a jó teljesítésre, s így a társulatban való gondolkozás megkérdőjelezhető.

- Másról van szó. Az igaz, hogy a közalkalmazotti lét gyakran okozhatja azt, amiről beszél. Méghozzá annak a cikkelynek köszönhetően, amely szerint a közalkalmazottak esetében a vezetőnek nincs joga elküldeni a közalkalmazotti státusban dolgozót, akkor sem, ha nincsen megelégedve a munkájával, ha valamilyen okból megroggyant a teljesítőképessége. Az ilyen kolléga valóban túl van védve. Ez az egyetlen ok, ami miatt hátrányos is lehet ez a munkakapcsolat. Ugyanakkor a közalkalmazotti munkaviszony olyanfajta létbiztonságot jelent, amely egy jól ismert stressztől védi meg a művészeket. A Damoklész kardja ott lebeg az énekesek feje felett, hogy ha egy nap indiszponáltan lép fel a színpadra, és énekel egy gikszert, másnap veheti a kalapját. Ezt a folyamatos szorongást spórolja meg a közalkalmazotti viszony. Márpedig aki kicsit is ismeri az operaénekesi szakmát, tudja, hogy a művész élete hullámvölgyekkel van tele. Az énekesek esetében különösen nagy a veszélye annak, hogy ha egy ideig nem jól teljesítenek, lapátra teszik őket. S ha ez egy harmincéves művészszel történik, az jóvátehetetlen hiba.

- Mikor lehet egy művészt „lapátra tenni"?

- Ha tartósan megroppan a teljesítőképessége, és esély sincs rá, hogy viszszatér a normális kerékvágásba.

- Mi a helyzet azokkal a magánénekesekkel, akik szinte az egész évadban külföldön lépnek fel, s nagy ritkán itthon, miközben felveszik a teljes fizetésüket?

- Ez tervezés kérdése. A műsorszerkesztőnek nincs könnyű feladata, hogy egyeztetni tudjon a külföldi fellépésekkel. De meg lehet találni a megfelelő arányt, főleg ha vonzó és jó operajátszás folyik itthon, tehát a művésznek megéri hazajönnie. Ez a vezetőkön is múlik, és persze a repertoáron is.

- Az nem vitakérdés köztünk, hogy a magyar operajátszással jó ideje baj van. Mi a véleménye, ez mióta tart, és hol keresendő az oka?

- Szét kell választani két dolgot. Az előadások minősége mindig azon múlik, hogy tehetséges emberek csinálják-e, és hogy milyen diszpozícióban dolgoznak aznap este. Ami az általam züllésnek nevezett folyamatot jelenti, az a rendszerváltás idején kezdődött, és puszta matematikai képlettel leírható. Volt 1990 előtt egy száz főből álló magánénekesi társulatunk, akikkel mindkét házban annyit játszottunk, amennyit csak lehetett. Nem telt el két év, és az addigi ötszázötven előadás helyett csak háromszázhatvanra volt pénz, így a nagy létszámú énekes társulat alól kihúzták a szőnyeget. Ezáltal egy-egy énekesre lényegesen kevesebb éneklési lehetőség jutott. Ez a szakma pedig olyan, hogyha az embernek nincs lehetősége a gyakorlásra, méghozzá megfelelő helyen, a színpadon, mikrofonok előtt, tehát nem otthon a fürdőszobában, akkor megbicsaklik a hang, nem jön elő az a magasság vagy mélység, amelyre szükség van, és látványos romlás kezdődik. Hát ez történt a kilencvenes évek elején, és ez azóta csak egyre rosszabb és rosszabb. Egy operaháznak állandóan bővülő repertoárt kell játszania, és nemcsak a közönség miatt, hanem az énekesek miatt is.

- Ütő Endre, a rendszerváltás utáni első operaigazgató négyéves periódusa után már nem lehetett visszaépíteni a korábbi szokásrendszert?

- Én azt gyanítom, mert ez is a tapasztalatom, hogy a mindenkori kormányzat az összes ilyen feladatot szeretné minél olcsóbban megúszni. Tehát ha valaki egyszer már bebizonyította, hogy megy ez kevesebb előadással, tehát kevesebb állami támogatással is, akkor egyetlen új kormány sem fogja megnövelni a költségráfordítást. Ütő Endre azt is elterjesztette egyébként - amiben tárgyszerűen persze igaza van, csak enyhén szólva is cinikus kijelentés -, hogy a színház csak akkor nem veszteséges, ha nem játszik. Ez a szlogen annyira bevette magát a közgondolkodásba, hogy az előző kultuszminiszter szájából elhangzott, hogy gazdaságosan kell operát játszani, ami fából vaskarika. Még azt is kitalálta, hogy az Erkelben csak musicalt kéne előadni. Ez őrült butaság. Így vezet egyenes út a gagyi felé. De lépjünk egyet. Annál is inkább, mert úgy gondolom, hogy az elmúlt szezon volt az Operaház életének legrosszabb szezonja. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt egy-két jó színvonalú előadás, de az általános közérzet olyan csapnivaló volt, hogy az semmihez sem volt hasonlítható. Jutocsáék egészen mást csináltak, mint amit ígértek, a pénz egyre csak fogyott, és semmiféle jövőkép nem rajzolódott ki senki számára sem. Alkalmatlan emberek, rossz döntések sorozatával naponta rontották az Opera esélyeit.

- Hosszú távra?

- Ha valakin szívátültetést kell végezni, és helyette az orvos a vakbelét veszi ki, az nem ígér könnyű lábadozást.

- Azt a döntést, hogy miniszteri biztost neveztek ki az Operaház élére, elfogadhatónak tartja?

- Jó döntésnek tartom, de csak akkor, ha az év vége felé már tudni fogjuk, hogy ki lesz a végleges főigazgató 2007-től, akinek lesz ideje, hogy alaposan rákészüljön a feladatra, és nem egyik napról a másikra kell belezuhannia a főnöki székbe.

- Ezek szerint nem ért egyet azzal, hogy pályázaton lehessen csak elnyerni ezt a pozíciót?

- Nem. Én váltig azt állítom, hogy elég jól meg lehet határozni azoknak a személyeknek a körét, akik erre alkalmasak. Egy pályázattal csak elfednék a lényeget.

- Maga maradna főzeneigazgató?

- Ebben a pillanatban igen, de később szeretnék a karmesteri munkára koncentrálni.

Vass Lajos, megbízott főigazgató:

Sorra estek ki a csontvázak a szekrényből

- Most, hogy mégsem lett Szolnok polgármestere, s kizárólag az Operaház ügyeire kell koncentrálnia, gondolom, az eddiginél még nagyobb erőbedobással teszi.

- Eddig is nagy erővel koncentráltam az Operaházra. De kétségtelen, hogy mellette a polgármesteri posztra is készültem.

- Amikor annak idején megkapta a felkérést, hogy megbízott főigazgatóként vegye át Hegyi Árpád Jutocsától az Operaházat, nyugalmat és munkabékét ígért. Ezt mára mennyire sikerült elérnie?

- Azt hiszem, sikerült, mert kezdettől fogva arra koncentráltam, hogy az itt dolgozók számára olyan alkotói körülményeket teremtsek, amelyek között dolgozni tudnak. Hogy ez mára nagyjából megteremtődött, azt nem csak én gondolom. De nemcsak nyugalmat ígértem, hanem azt is, hogy a gazdasági helyzetet konszolidálom. Ezen még dolgozni kell, mert egyáltalán nem olyan könnyű kérdés. A harmadik ígéretem az volt, hogy a meghirdetett évadot megfelelő módon kezdjük el és csináljuk végig. Ez sem volt könnyű, mert olyan gyenge készültségi állapotban volt az új évad a nyár elején, hogy bizonytalan volt, egyáltalán megvalósítható-e. A bérletek olyan előadásokra is el voltak adva, amelyeknek még se híre, se hamva nem volt.

- Amikor elvállalta a megbízást, másra készült, mint ami az Operaházban várta?

- Sok mindenre számítottam, például a gazdasági helyzettel nagyjából már akkor is tisztában voltam, amikor még a minisztériumban dolgoztam. A vizsgálatok eredménye hozzám is eljutott. De ehhez azért még jött néhány meglepetés, amikor ide beléptem. Sorra estek ki a csontvázak a szekrényből. Kicsit túl nagy adagban és elég rövid idő alatt szakadtak rám az újabb és újabb váratlan ügyek. És miközben ezeket próbáltam úgy-ahogy megoldani, arra is ügyelnem kellett, hogy mindez ne zavarja meg az Operaház életét se a dolgozók, se a nézők számára. Pillanatnyilag 450 millióval tartozunk a munkatársaknak, ez a hiány évek alatt gyűlt össze, mint ahogy az a 900 milliós tartozás is, amely a külső beszállítóknak járna. Szép lassan ezt is ki kell egyenlítenünk.

- Milyen módszerrel próbálta lehiggasztani a feldúlt lelkeket ebben a botrányoktól hangos házban?

- Amikor szeptember 5-én megtartottuk az évadnyitó társulati ülést, zsúfolásig megtelt a ház. Én ezt részben a személyemnek szóló bizalomnak, részben a társulat jogos kíváncsiságának tulajdonítottam, és én kertelés nélkül elmondtam, hogy milyen helyzetben van az Operaház, hogy 98 embert elbocsátunk, és hogy miféle megszorításokra lehet számítani. Az emberek, mint köztudomású, nem a csökkenést szeretik, hanem a növekedést. De mivel én a belépésem óta folyamatosan elmagyaráztam, hogy mit miért kell meglépnünk, s hogy azt milyen módon tesszük, nem érte őket meglepetésként.

- Az operai dolgozók ahhoz voltak szokva, hogyha nagyon kiabálnak, lázadnak, akkor meg lehet akadályozni a változtatásokat. Most hogyhogy nem nyúltak ezekhez az eszközökhöz?

- Amikor idejöttem, rögtön megkaptam azt a hatszáz aláírásos listát, amelyen az szerepelt, hogy alkalmatlanság és bizalomhiány miatt se Jutocsával, se Győriványival nem tudnak és nem is akarnak együtt dolgozni.

- Nem az vezette őket, hogy féltek a változásoktól, amelyekben a javaik csökkenni fognak?

- Bizonyára ez is benne volt ebben a tiltakozási akcióban. De ha az emberekkel megértetik, hogy miért szükséges a változtatás, akkor ha nem szívesen is, de beletörődnek az új helyzetbe. Azt azért elég hamar be kellett látni, hogy véget kell vetni annak a helyzetnek, hogy valaki tizenkét hónapon át úgy veszi föl a fizetését, hogy egyetlenegyszer sem lép a színpadra énekelni, illetve ha mégis, akkor pluszgázsit vesz fel. Vagy azt a szerződést meg kell változtatni, ha valakivel olyan szerződést kötöttek, hogy a havi fizetése mellett a túlóráiért évadonként nyolcmillió forintot vesz föl. Ez nincs rendjén. Ha az emberek érzik, hogy az Operaház jövője a tét, akkor megértők. Én nem úgy akartam megoldani az itteni problémákat, mint amikor valakit kirendelnek a kincstárból, s amit nem talál előírásszerűnek, azt mindenféle méltányosság nélkül megváltoztatja, függetlenül attól, hogy biligyárról, vasöntödéről vagy netán művészeti intézményről van szó. Vannak, akik fölróják nekem, hogy miért kellett annyit vacakolni, miért nem bocsátottam el azonnal kétszáz embert, minek akartam megtartani az Erkel Színházat, és így tovább. De én fokozatosan próbáltam megoldani a problémákat, nem pedig bárddal. Tudtam, hogy az Operaház önálló ország az országban. Itt a finomságokra is ügyelni kell.

- Talán az volt a korábbi vezetők kudarcainak oka, hogy épp ezekre a finomságokra nem szántak energiát?

- Ez így nem pontos, mert az eddigi operaigazgatók közül sokan igen fontos eredményeket is elértek. A baj talán abban a gyakorlatban rejlett, amely szerint mindig ki lehetett harcolni az Operának azt a működési költséget, amelyre az éppen aktuális igazgató igényt jelentett be. Ha nem volt elég a pénz, addig telefonált, addig erősködött, amíg végül mégis megkapta az összeget. Aztán az a pénz is elment. Amikor Szinetár volt az igazgató, kétmilliárd állt rendelkezésre, amikor Győriványi, akkor hat. De az a pénz is beolvadt, szétfolyt. Biztos, hogy jó néhány százmillió forintot nem célszerűen hasznosítottak. Sok helyzetelemzés készült az Operaházról. Sokan sokféle kifogással éltek. A minisztérium tavaly hozott egy döntést arról, hogy 5,3 milliárdra csökkenti a 6,4 milliárd forintnyi támogatást. Én ezt nem tartottam jó döntésnek.

- Meg is mondta?

- Igen, szóvá tettem ezt akkor a miniszternél, elmagyaráztam neki, hogy miért tartom rossznak ezt a döntést. Ugyanis ha egy művészeti intézmény csődben van, és ott rendet akarnak teremteni, akkor ahhoz először pénz kell, s csak fokozatosan lehet nekikezdeni egy olyan átalakításnak, amely már csökkentett anyagi ráfordítást igényel. A gyors cselekvés mindig sokkal roszszabb következményekkel jár, mint a fokozatosság. De nem hallgatott rám.

- Kovács János annak idején az Erkel Színház megfelelő működtetését szabta feltételéül annak, hogy elvállalja a főzeneigazgatói megbízást. Mára úgy látszik, elérte azt, amit olyan fontosnak tartott. Hogy sikerült „megmenteni" a veszni látszó Erkelt?

- Én eleve azt szerettem volna, hogy az Erkel Színház működjön. De tudtam, milyen ramaty állapotban van az épület. Ezért arra is föl voltam készülve, hogy esetleg nem lehet megoldani az Erkel rendbetételét, és akkor fokozatosan föl kell készülnünk az egyházas operajátszásra. Végül is a szakemberek a teljes körű átvilágítás során arra a következtetésre jutottak, hogy a ház rossz állapotban van ugyan, de nem életveszélyes. Ezért ebben az évadban marad az Erkel Színház. Azután jövőre nekifogunk a vállalkozói tőke megszervezésének, s vagy átalakítjuk, vagy egy új multifunkcionális épületet építünk a helyén, amelyben az Opera is kap játszónapokat.

- Gyakran teszik fel a kérdést, hogy a kulturális kormányzat tudja-e egyáltalán, milyen operát szeretne működtetni Magyarországon. Az ön elképzelései szerint milyen lenne az ideális?

- Én nem így fogalmaznék, hanem úgy, hogy milyen operaéletet szeretnék. Olyat, amelyben a vidéki színházakban is feléled az opera, megteremtődik a jó konkurencia, a színes, sokoldalú operafelfogás a művészek számára is új lehetőségeket teremthetne. Szerintem ez az egyetlen járható út.

- Ha december 31-én lejár a megbízási szerződése, megpályázza a végleges főigazgatói pozíciót?

- Gondolkodom rajta...

Fischer Ádám, karmester:

Szabad egy rejtői fordulattal válaszolnom?

- Kizárólag azért nem vállalta el az Operaház igazgatói posztját, mert olyan hosszú távra be van táblázva, vagy volt más oka is?

- Többféle okom volt, amelyek közül mindegyik önmagában is elég erős. Az is igaz, hogy hosszú időre előre be vagyok táblázva, meg az is, hogy olyan előadásokat vezényelhetek a közelebbi és távolabbi jövőben, amelyekre itthon biztosan nem lenne alkalmam. A harmadik pedig, hogy én karmester szeretnék maradni, vagyis nincsenek igazgatói ambícióim. Tőlem távol áll az a fajta megszállott munka, ami egy igazgatótól elvárható, hogy estig bent van a színházában és minden előadást végignéz.

- Azt is lehetett hallani, hogy semmiképp nem akart volna belenyúlni egy olyan darázsfészekbe, mint amilyen a Magyar Állami Operaház. Ha így van, ha nem, milyennek látja ma az Opera helyzetét? Ki lehet-e lábalni a bajból?

- Mindig van kilábalás. Az a baj, hogy a döntéshozók sem tudják pontosan, hogy milyen változás kéne, hogy az mivel járna, és mi lenne az eredménye. És főleg azt nem, hogy milyen operát szeretnének. Erre a kérdésre nekem senki sem tudott válaszolni.

- Mire vonatkozott a kérdése? Hogy milyen darabokat játsszanak, vagy hogy hány emberrel működjön, esetleg hogy milyen struktúrában készüljön az évadok programja? Mi az, ami egy operát egyértelműen jellemez?

- Külföldön sokféle operajátszás létezik. Bécsben repertoárszínház működik, ahol a világ nagy énekesei és karmesterei lépnek föl. Ez egyfajta elit igényt elégít ki. A stuttgarti vagy az amszterdami opera (ahol én magam is dolgoztam) staggione-rendszerű. Ők egy-egy darabot hosszan próbálnak, aztán egy-két hónapig játsszák, majd végleg elfelejtik.

- A szavaiból arra következtetek, hogy ez a rendszer nem igazán nyerte el a tetszését.

- Én magam azokat az előadásokat, amelyeket ezekben az operákban létrehozhattam, nagyon élveztem. Természetesen ez azt jelentette, hogy a művészek, mint egy karanténban, szinte ott éltek a házban a próbaidőszakban és az előadások periódusában. Tehát az egész próba- és előadás-időszak egy kicsit olyan volt, mint egy fesztivál. Ezekkel szemben csak nagyon leegyszerűsített rendezésben tudnak funkcionálni a sztárszínházak, ahol hétfőn a Traviata, kedden a Bohémélet, szerdán a Carmen van műsoron, és ezek közül az egyikben Domingo, a másikban Jessy Norman énekel. Ha érdekes előadást akarok, akkor a sztárénekeseket elfelejthetem, ha pedig sztárénekesekkel akarok dolgoztatni, akkor jobb, ha eszembe sem jutnak a sztárrendezők. A kettő együtt csak nagyon-nagyon ritkán és véletlen szerencsével, illetve rengeteg-rengeteg pénzzel működhet. Mint, mondjuk, a Salzburgi Ünnepi Játékok alkalmával.

- A felsorolt operafelfogások közül vannak-e olyanok, amelyek a divatosak vagy leginkább elfogadottak a világban?

- Hát ha megkérdeznénk a mai fiatal, avantgárd réteg képviselőit, kiderülne, hogy ők például mérhetetlenül megvetik a bécsi operajátszást, vagy azt, ami a New York-i Metropolitanben történik. És akkor még nem említettem a társulati operajátszást, ami régen nagyon gyakori volt. Ebben a rendezés akár érdekes is tud lenni, de a legjobbakat ők sem tudják megszerezni maguknak. Az intendánsok mindegyike úgy gondolja, hogy az övé a legjobb és leghatékonyabb módszer. A vita eldönthetetlen.

- Jól ismeri a Magyar Állami Operaházat. Mit gondol, ez az intézmény melyik metódusra lenne a legalkalmasabb?

- Egy operaházat nem lehet kiragadni a környezetéből. A Metropolitan azért olyan, amilyen, mert ott nincs más a közelben. Máshol lehet alternatív megoldásokban gondolkozni, mint például Németországban, ahol egy-két órás autóúttal több tíz operai helyszín is elérhető. Ami a magyar operahelyzetet illeti, fontos volna legalább azt eldönteni, hogy milyen típusú vezetése legyen, annak mennyire kéne alkalmazkodnia az itthoni igényekhez, mennyiben a nemzetköziekhez. A sokféle lehetőség közül meg lehetne találni a jót, csak tudni kéne keresni. Senki nem gondolja végig ezt a dolgot. Ha azt mondjuk, hogy legyen olyan, mint a bécsi opera, akkor nem elsősorban pénzre lenne szükség, mert ebben az esetben nem lehetne megtartani a társulatot. Vendégekkel kéne dolgozni, hogy a nemzetközi pálya itt is megmutatkozzon. Ha olyat szeretnénk, mint a régi Berliner Staatsoper, amely repertoárszínház volt, akkor a legegyszerűbb rendezésekkel lehet csak számolni. A társulati színház esetében az is feladat, hogy olyan énekeseket szerződtessenek, akik több szerepet is el tudnak énekelni, hisz ez gazdaságossági kérdés is. Én dolgoztam ilyennel Mannheimben, ez volt az az eset, amikor az énekesnő ugyanúgy tudott Éj királynőjét énekelni, mint Paminát és Papagenát, mindegyiket közepesen. De a társulat mégis az ilyen énekesekkel jár jól. Hiszen sokat spórolhatnak.

- De még nem kaptam választ arra a kérdésemre, hogy - ismerve a magyar operajátszás helyzetét - mit tartana a legjobbnak itt, Budapesten. Mi mindent kéne figyelembe venni? Tényleg csak pénzkérdés?

- Az igazgatót arra kéne kijelölni, amely irányt a szakma és a fenntartók már eldöntöttek. Hogy jó rendezést vagy világhírű énekeseket, netán egy jól felépített társulatot akarnak, azt előre el kell dönteni.

- Játsszunk el a gondolattal, hogy - mindennek ellenére - holnap mégis elvállalná az Operaház főigazgatói posztját, ahogy ezt például az előző miniszter szerette volna. Mivel kezdené?

- Szabad erre egy rejtői fordulattal válaszolnom? Amikor Fülig Jimmy megkérdezi Piszkos Fredet, hogy Freddy bátyám, mit tenne ön az én helyemben, Piszkos Fred csak annyit mond: azt hiszem, öngyilkos lennék... De komolyra fordítva a szót, először is elmennék a szakma legjobb képviselőihez meg a politikusokhoz, és megkérdezném, milyen operát szeretnének.

- A politikusok honnan tudnák?

- A szakma segíthetne nekik. Meg a közönségszervezők. Az operaházak azért is veszélyben vannak, mert az opera egész struktúrája a világon mindenhol halódik. Az a legnagyobb baja az operajátszásnak, hogy nyolcvan év óta nem írtak operát. Az utolsó opera, a Turandot 82 évvel ezelőtt született. Azóta a műfajnak is befellegzett talán.

- Netán az operaházaknak ma csak a múlt őrzése az igazi feladatuk?

- Talán még nem nekünk kell sírba tennünk ezt a műfajt, mert - ellentmondásos módon - az opera iránti igény nagyon is megvan. Azt pedig táplálnunk kell. Egyébként Németországban értettem meg, hogy az újfajta rendezések azért alakultak ki, mert nincsenek új művek. Azokat pótolják ezekkel a furcsa, új rendezésekkel. Az a szöveg, hogy meg akarják újítani az operát, csak a túlélést szolgálja. Ugyanazokat a darabokat játsszák, csak másként. Ezáltal nem sikerül új közönséget elérni, hanem nemegyszer két szék között a pad alá esünk. A konzervatív közönség fölháborodik - ahogy egyébként én is -, amikor Mozart Szöktetés a szerájból című operáját egy kuplerájban játsszák. Miközben ez az előadás számszerűen mégis jobban vonzza a közönséget. Akkor most mi a megoldás?

- Vagyis egy generációs problémát kellene ilyen módon áthidalni, amelynek alapján a maga generációja egy letűnő műfaj képviselője?

- Ha öt évvel ezelőtt kérdezte volna ugyanezt, akkor egyértelmű igennel válaszoltam volna. De ma azt veszem észre, hogy ez nem nő együtt a generációval, mert ha ez így lenne, akkor a hajdani 68-as generáció ma is forradalmár lenne. Épp arra jöttem rá az utóbbi időben, hogy elsősorban mindig a mindenkori hatvanévesek járnak operába. Így aztán az előbbi egyszerűnek tűnő generációs elmélet szerencsére számomra is megbukni látszik.