A Mozgó Világ internetes változata

A szerkesztőség felkérése nyomán arra készültem, hogy összehasonlító elemzést írok a kormány konvergencia-, illetve az ellenzék új gazdaságpolitikai programjáról, feltárandó, hogy közgazdasági kritériumok alapján melyik szolgálja jobban az ország érdekeit. Le kellett mondanom az eredeti szándékról: e sorok írásakor - október 17-én - ugyanis nincs mit összehasonlítani.

A kormány konvergenciaprogramját - amelyet az EU brüsszeli bizottsága és a pénzügyminiszterek tanácsa ajánlásokkal és beszámolási kötelezettséggel elfogadott - jól ismerjük, közgazdasági elemzését, szakmai kritikáját a média széles körben ismertette, bemutatva erényeit és hiányosságait egyaránt.

Összevethető, alternatív gazdaságpolitikai program azonban mind a mai napig nem létezik. A Fidesz választási kampányban hangoztatott gazdasági céljai soha nem álltak össze koherens gazdasági programmá. Populista jelszavaiból - radikális járulék- és adócsökkentés, a hazai vállalkozások „patrióta" állami támogatása, a privatizáció leállítása, esetenként reállamosítás emlegetése, a hatósági árak körének bővítése, illetve az árak befagyasztása, a piac erőteljes korlátozása, a lakásépítés pazarló és finanszírozhatatlan állami támogatásának felújítása, a családi adókedvezmények visszaállítása stb. - legfeljebb arra lehetett következtetni, hogy vagy egy politikai voluntarizmus által vezérelt „vudu-vudu" gazdaságpolitikát (James Tobin Nobel-díjas amerikai közgazdász szellemes jelzője a gazdasági törvényszerűségeket sutba dobó irreális, önkényes gazdasági programokra és „sarlatán" képviselőire) akarnak ráerőltetni az országra, mint tették azt 2001-2002-ben, aminek az eredménye már rövid távon is pusztító pénzügyi krízis lenne, vagy farizeus módon a kampánnyal ellentétes, a mai konvergenciaprogramhoz hasonló gazdaságpolitikát akartak megvalósítani elmaradt választási győzelmük esetén, mondván: a gazdaság állapota - amelyet a kormány eltitkolt - olyan rossz, hogy sajnos nem engedi meg népboldogító terveik megvalósítását.

Orbán Viktor és a Fidesz kormány- és Gyurcsány-buktató stratégiájának erőszakos hajszolása rövid időre - a parlamenti bizalmi szavazás előtt - felvillantotta az esetleges politikai krízis és nyomában egy kormányváltás esélyét, ami a gazdaságpolitikában is megkövetelte volna az ellenzék részéről hiteles alternatíva bemutatását. (Ennek hiányában a gazdaság szereplői, a pénzpiacok, a nemzetközi szervezetek, az EU és a szakértők egyaránt demonstratívan kiálltak és kiállnak Gyurcsány és kormányának kétségkívül sok ponton nem optimális, ám jelenleg alternatíva nélküli konvergenciaprogramja mellett.) Orbán észlelve a valódi gazdasági program hiányának veszélyét, szirénhangokat hallatott egy zártkörű rendezvényen a gazdaság egyes hozzá közel álló szereplői előtt, mondván: készül a Fidesz alternatív, a gazdaságot stabilizáló és modernizáló programja, amely vállalja az államháztartás reformját is. A „reformalap" ki nem dolgozott és bontott, improvizált ötlete vagy a CEMI-dolgozat felhasználásának felvillantása is a szándék komolyságát volt hivatva demonstrálni. Ám a koalíció időközben egyhangúlag megerősítette a kormányt, a konvergenciaprogramot és a miniszterelnököt, így a gyors hatalomváltás esélye elszállt. Ebben a helyzetben a Fidesznek már nem érdeke népszerűtlen programot hirdetni, ellenkezőleg: azt kell sulykolni a nép előtt, hogy a népnyúzó kormány egyetlen gazdasági intézkedésével és tervével sem értenek egyet, csak ők lennének képesek a csodára (vudu-vudu!), hadd nőjön az elégedetlenség, hátha a sorozatos demonstrációk mégis megbuktatják a kormányt vagy legalább a fő ellenség Gyurcsányt. (Így aztán új gazdasági program helyett támadják a tandíjat, az egészségügyi reform minden meghirdetett elemét, az ártámogatások csökkentését, a racionalizáló létszámcsökkentéseket, a tervezett vagyonadót, belekötve az élő fába is, harsogó demagógiával nehezítve az egyébként se könnyű reformok megvalósítását. Az már üdítő kivételnek számít, ha egyesek eljutnak annak felismeréséig, hogy a nagy államháztartási hiány érdemi csökkentéséig nem lehet adót és járulékot csökkenteni, legfeljebb két-három év múlva.) Itt tartunk most, azaz nem áll rendelkezésünkre a konvergenciaprogrammal összevethető kidolgozott gazdaságpolitikai alternatíva.

A magyar gazdaság helyzetével, kilátásaival és az előttünk álló kihívásokkal azonban ennek ellenére sem felesleges foglalkozni, hiszen mindannyiunk jövőjéről, esélyeiről van szó. Ezért - a teljesség igénye nélkül - megkísérlek felvázolni néhány olyan területet és gazdaságpolitikai elemet, amelyek meggyőződésem szerint alapvetően befolyásolják a magyar gazdaság jövőjét.

A gazdaság teljesítménynövelésének feltételei

Magyarország, mint köztudomású, kicsi és nyitott gazdaság. Szűkében van a gazdasági teljesítmény növeléséhez nélkülözhetetlen termelési tényezőknek és piacoknak. Erőforrásai hiányosak, pótlásra, kiegészítésre, állandó bővítésre szorulnak. A gazdaság növekedéséhez egyre több tőkére, versenyképes technológiákra (tehát beruházásokra), képzett munkaerőre, nyersanyagokra és energiahordozókra, értékesítési piacokra van szükség. Egyikből sincs elég, mindegyik gyarapítására szükség van. A külvilágra vagyunk utalva a gazdaság minden területén. Függünk a világgazdaság - benne Európa - konjunktúrájától, a pénz- és tőkepiacok bizalmától, versenyképességünk szintjétől és változásától, tőkevonzó és -megtartó képességünk alakulásától, együttműködési készségünk és képességünk fokától. Eredményes gazdaságpolitikát a hozzánk hasonló országok nemzeti keretek között már nem képesek folytatni: a gazdasági integrációkban való hatékony részvételre és a globális gazdaság követelményeihez való gyors és rugalmas alkalmazkodásra van szükség.

 

A vállalkozások hatékonysága

Hazánkban közel 800 ezer önálló vállalkozás működik. Ezek 70 százaléka 1 főt „foglalkoztató", nagyrészt verseny- és piacképtelen, önfoglalkoztató kényszervállalkozás. Zömmel abból él, hogy megélhetési költségeit termelési költségként számolja el, adót és járulékot nem vagy alig fizet. Lényegében fejlődésképtelen. (Sajnos ez igaz - kevés kivétellel - a néhány főt foglalkoztató kisvállalkozásokra is.) A gazdasági potenciált képező, elvileg fejlődőképes középvállalkozások - 250 foglalkoztatott főig - száma 5000 (0,6 százalék), a nagyvállalatok - 250 fő fölött - száma 1000 (0,1 százalék) körüli. Ez a vállalati struktúra világosan mutatja: tartós gazdasági növekedés nem alapozható a magyar vállalkozásokra. Fejlődésünk üteme és annak mértéke attól függ, hogy a külföldi befektetések és vállalatbővítések milyen mértékben folytatódnak. (Ez a feltétele a bedolgozó - szolgáltató, részegységgyártó és logisztikai funkciókat ellátni képes - magyar vállalkozások fejlődésének is.) Ezt a határozott függőséget támasztja alá a gazdaság fejlesztéséhez nélkülözhetetlen fajlagos tőkeigényesség növekedése, illetve a versenyképes és hatékony - azaz piacképes - tevékenységhez szükséges permanens technikai és technológiai modernizáció.

Hazai forrásból egyik feltételt sem tudjuk megteremteni. (A tőkehiány adókedvezményekkel vagy állami támogatásokkal nem pótolható, friss, addicionális tőkére van szükség, miként sajnos a legújabb, termelésben és szolgáltatások terén hasznosítható kutatási eredmények sem Magyarországon születnek - ettől még a k+f ráfordítások növelése nálunk is nélkülözhetetlen.)

 

Az aktivitási ráta növelése

Az egész fejlett világ - benne különösen a vén Európa - küzd a társadalom koröszszetételének visszafordíthatatlan átalakulásával. Közkeletű szóhasználattal a modern társadalmak elöregedése kettős kihívás elé állítja a fejlett államokat. A megváltozó korstruktúra drámaian csökkenti egy-egy ország természetes munkaerőbázisát - korlátozva így a gazdasági fejlődés lehetőségét -, egyszersmind ugrásszerűen növeli az egészségügyi ellátás és a nyugdíjrendszer kiadásait. (Erre az utóbbira az államháztartás elemzésekor még visszatérek.)

Magyarországon a kirívóan alacsony születési arányszám miatt bekövetkező természetes népességfogyás tovább súlyosbítja a demográfiai helyzetet.

Magyarországon ma 3,9 millió ember dolgozik és tart el 10 millió honfitársunkat. A 15 és 74 év közötti korosztály - az úgynevezett potenciális munkaerőbázis - 55,5 százaléka dolgozik, ennyi az úgynevezett aktivitási ráta.

Az összes népesség 31 százaléka - azaz 3,1 millió fő - nyugdíjas, 17 százaléka - tehát 1,7 millió fő - diák, ők alkotják az úgynevezett inaktív rétegeket. A munkanélküliek aránya a munkaerőbázishoz képest 7,5 százalék, körülbelül 420 ezer fő.

Az adatok önmagukért beszélnek: a magyar társadalom korösszetétele mellett lényegében nincs érdemi munkaerő-tartalék a gazdaság teljesítményének növelésére. A tartós munkanélküliek többsége nem tekinthető tartaléknak, hiszen képzetlen, gyakran valódi vagy funkcionális analfabéta, tehát átképzésre sem alkalmas. (A friss közgazdasági Nobel-díjas, Edmund Phelps egyik kutatási eredményét - a módosított Philips-görbét - magyar adatokra alkalmazva azt találtam, hogy 1995 és 2005 között az inflációs ráta és a munkanélküliségi ráta görbéje 5,5 százalékos mértéknél metszette egymást. Ez lényegében azt jelenti, hogy az 5 százalék körüli munkanélküliség nálunk már jelenleg kvázi teljes foglalkoztatás, azaz a bérek és az infláció további növelésével sem lehetne 5 százalék alá vinni a munkanélküliséget, hiszen ez a 300-400 ezer fős réteg hatékonyan sehol sem foglalkoztatható.)

A fiatalok képzési ideje nem csökkenthető, ellenkezőleg: a növekvő igények inkább bővítik a tanuló inaktív népesség részarányát. A foglalkoztatási ráta növelésének egyetlen lényeges forrása az aktív, munkában eltöltött idő, azaz a nyugdíjkorhatár növelése, illetve a korkedvezményes nyugdíjazás feltételeinek szigorítása.

A munkaerőbázis mennyiségi növelése önmagában még nem vezet az aktivitási ráta növeléséhez. Ehhez versenyképes munkahelyekre és felhasználható, képzett munkaerőre is szükség van. A munkahelyek számának gyarapodása a gazdasági konjunktúrától és addicionális befektetésektől, új munkaerő alkalmazása pedig a képzési, oktatási rendszer hatékonyságának javulásától függ. Ma egyik feltétel sem kedvező Magyarországon! Ha tartós gazdasági növekedést - tehát európai felzárkózást - akarunk, ezeket a peremfeltételeket javítanunk kell. Versenyképes gazdasági környezetre és hatékony oktatási rendszerre van szükség!

 

Az államháztartás állapota

Az államháztartás a magyar gazdaság „beteg embere", leggyengébb láncszeme. Ez a betegség gyengíti a gazdaság egészséges elemeinek fejlődési lehetőségeit is, állandó pénzügyi és politikai krízissel fenyeget.

Az államháztartás kettős problémával küzd:

- erőteljes túlelosztást valósít meg, azaz magas hiánnyal és növekvő adósságállománnyal működik;

- az állam által vállalt kötelezettségeket, szolgáltatásokat csak hiányosan, romló színvonalon képes teljesíteni.

A magyar államháztartás tarthatatlan pozícióit jól jelzik a legfontosabb 2006-os adatok.

Az államháztartás folyó évi korrigált hiánya a GDP 10,1 százaléka, azaz 2330 milliárd forint. (Ez az adat a költségvetési törvényben jóváhagyott deficit mellett már tartalmazza az EU elszámolási szabályainak megfelelő tételeket - PPP-kötelezettségek, autópálya-építés kiadásai, Gripen-beszerzések stb. - is.) Miután a lakosság nettó megtakarításai körülbelül az éves GDP 2,5 százalékát teszik ki, az állami deficit finanszírozása a GDP 7,5 százalékának megfelelő külföldi forrás bevonását teszi szükségessé. (Ha a pénzforgalmi hiány valóban csak 7,5 százalékos, akkor a külső finanszírozási szükséglet a GDP 5 százaléka.) Ez a forrásbevonás növeli az államadósságot - ez évben már közelít a GDP 70 százalékához, a 2000. évi 58 százalékhoz képest - és a folyó fizetési mérleg hiányát. (Ez utóbbi ebben az évben körülbelül a GDP 9 százaléka lesz.) Az így kialakuló ikerdeficit finanszírozása csak magas kamatfelárral és hozamokkal biztosítható. A magas kamatok drágítják a hiteleket, rontják az ország versenyképességét, tovább növelik az állam adósságszolgálati terheit, végső soron nehezítik a hiány csökkentését. Sőt jelenleg ennél is többről van szó! Ahhoz, hogy a hiány finanszírozható legyen - azaz a külföldi portfólióbefektetők vásároljanak és ne eladjanak magyar állampapírokat -, az MNB annak ellenére kényszerül a jegybanki alapkamat emelésére, hogy a konvergenciaprogram 2007-től már jelentősen csökkenti a hiányt és az aggregált keresletet. (Az államháztartáson és a reálbéreken keresztül.) A túlköltekező államháztartás tehát nemcsak drágítja a hiteleket, azaz rontja a versenyképességet, mérsékeli a gazdasági növekedést, hanem a növekvő kamatokon és a bevételeket növelő adókon keresztül még az inflációs nyomást is erősíti. Magyarul többszörös árat fizetünk az állami túlelosztásért.

Érdemes kicsit alaposabban is szemügyre vennünk, hogy jön létre ez az Európában rekordmértékű, elképesztő hiány.

Ebben az évben az államháztartás a vállalatok és a lakosság jövedelmének a GDP arányában 44 százalékát vonja el adók és járulékok formájában - ez az államháztartás bevétele -, miközben a GDP 54,1 százalékának megfelelő kiadást teljesít. (Az előbbi a centralizációs, az utóbbi a redisztribúciós ráta mutatója.) A két mutató közötti különbség a hiány - 10,1 százalék -, aminek a nagy részét külső forrásokból finanszírozzuk. (Még durvább a két mutató, ha nem az EU-ban elfogadott, összehasonlítható, úgynevezett ESA statisztikai módszert, hanem a teljes jövedelemelvonást és -újraelosztást bemutató bruttó elszámolási módszert alkalmazzuk, amely nem nettósítja az államháztartáson belüli transzfereket, illetve az állami szolgáltatások GDP-hez való hozzájárulását. E teljes mutató szerint a centralizáció 54,6, a redisztribúció 61 százalékos! Konkrétan: 23 270 milliárd forint GDP mellett az államháztartás összes bevétele 12 704 milliárd, összes kiadása pedig 14 284 milliárd forint a jóváhagyott költségvetési törvény alapján. A tényleges hiány az évközi korrekciók miatt ennél már 740 milliárd forinttal nagyobb.)

Ha felbontjuk a magyar államháztartást nagy alrendszereire, a következő kép tárul elénk a jóváhagyott költségvetési törvény alapján:

- a nyugdíjbiztosítási alap 2000 milliárdos költségvetését a központi költségvetés 480 milliárddal pótolja (ennyi a nyugdíjalap hiánya a járulékbefizetések után),

- az egészségpénztár 1500 milliárdos költségvetését 300 milliárddal pótolja a központi költségvetés,

- az önkormányzatok 2900 milliárdos költségvetéséhez 800 milliárdot ad a központi költségvetés,

- a központi költségvetés 7500 milliárd forintos kiadásának fedezetéből hiányzik még 740 milliárd. (Ez már korrigált adat.)

Ha első megdöbbenésünk után kutatni kezdjük az okokat, még riasztóbb kép tárul elénk.

Az már ránézésre is világos, hogy az államháztartás nem tud annyi bevételt összegyűjteni, amennyi kiadásainak fedezéséhez szükséges. Mi jellemzi hát a bevételeket? Álljon itt két jellemző számpár:

- 3,9 millió kereső állampolgár közül és után 3,4 millió fizet élőmunka-arányos, azaz nyugdíj- és egészségbiztosítási járulékot, ebből 1,9 millió minimálbérnek megfelelő összeg alapján! (Hab a tortán, hogy 1,9 millióan minimálbérük után személyi jövedelemadót sem fizetnek, hiszen ez a jövedelem jelenleg adómentes!)

- 3,9 millió jövedelemmel rendelkező állampolgár közül 3,1 millió fizet valamilyen jogcímen adót!

Magyarul: 10 millió állampolgár egészségügyi ellátásának költségeit 3,4 millióan fizetjük, 3,1 millió honfitársunk nyugdíjának fedezetéből 1,9 millióan csak a minimálbér járulékait fizetik be, a járulékokon kívül pedig mindössze 3,1 millióan fizetünk adót és képezzük az államháztartás bevételeit. Ilyen arányok mellett nem csoda, hogy aki fizet, az sokat fizet. Túl sok a „potyautas" és az adócsaló! (Bár az élőmunka terhelése magas, 41 százalékos, és még így is deficites mindkét nagy társadalombiztosítási pénztár, illetve a költségvetés többi alrendszere is növekvő deficittel küzd.)

Az első lépés tehát a bliccelők, adó- és járulékcsalók kiszűrése, csökkentése. Helyesen teszi a kormány, ha - bármennyire is nem elegáns - megfordítja a bizonyítás terhét: legalább a minimálbér kétszerese után kér tébéjárulékot, és a gyorsan vagyonosodó, költekező „minimálbérből élőket" elszámoltatja egyéb jövedelmeikkel. Aki bizonyítani tud, azt nem éri méltánytalanság.

A második lépés az indokolatlan adókedvezmények megszüntetése. Ma a társasági adó átlagos mértéke alig 12 százalék - a kulcs 16 százalékos -, a személyi jövedelemadóé 19 százalékos - a két kulcs 18 és 36 százalék. (2007-ben az évi 6 millió forint feletti jövedelemnél ismét belép a harmadik, 40 százalékos, úgynevezett szolidaritási adókulcs.) Kevesebb adókedvezményt és mentességet, kisebb mértékű adót - szól a modern adóztatás szlogenje. (Na és minél többen fizessenek egyre kisebb mértékű adót!)

Más megközelítésben: amíg az államháztartás hiányát nem csökkentettük a GDP 3 százaléka alá (maastrichti konvergenciakövetelmény), az adószint csökkentéséről nem álmodozhatunk. Aki pedig drasztikus adó- és járulékcsökkentést ígér, szimpla szélhámos. (Lásd: Fidesz-program.) De van lehetőség és szükség az adórendszer és struktúra módosítására az adórendszeren belül. Több adót a fogyasztás és a passzív - azaz nem termelő célú - vagyonállomány és annak növekedése után, kevesebbet a jövedelmek és profitok után. Ez versenyképességi, ösztönzési, érdekeltségi szempontok miatt fontos cél, javítaná az ország teljesítményét, tőkevonzó és -megtartó képességét. A konvergenciaprogramban csak a vagyonadó bevezetése szerepel. Ez kevés! A magyar adórendszer diszfunkcionális, alapvető funkcióját sem teljesíti - nem biztosítja az államháztartás bevételeit -, rontja a versenyképességet, alapos és teljes reformra szorul. A jelenlegi adórendszer ezt a ciklust - 2010-ig - nem bírja ki. 2007 áprilisáig - az első brüsszeli határidő - az adóreformot is ki kell dolgozni!

A bevételek mellett górcső alá kell vennünk az államháztartás kiadásait is.

Évtizedek óta cipelt örökségünk itt is iszonyatos terheket ró ránk. A „koraszülött jóléti állam" (vö. Kornai János) összes csökevényének és az ingyenes állami szolgáltatások illúzióját kergető populista politikai költekezésnek az árát fizetjük az elszabadult deficit és magas adók formájában. Ahogy nincs ingyenebéd, úgy nincs ingyenes állami szolgáltatás sem. Vagy magasabb adókkal mindannyian, vagy térítési díjakkal, hozzájárulásokkal azok fizetik meg az állami szolgáltatások árát, akik azokat igénybe veszik. Más teherviselő nincs. (Ha pedig tovább növeljük az államadósságot, mai többletfogyasztásunk árát gyermekeink és unokáink kamatostul fogják visszafizetni.) Ezért egyáltalán nem mindegy, milyen állami szolgáltatásokat és mekkora intézményrendszert működtet költségvetése terhére az állam.

Mai túlköltekezésünkben benne van a sok felesleges, kihasználatlan intézmény finanszírozása - iskolák, kórházak, önkormányzatok, hivatalok - éppúgy, mint a pazarló kedvezmények és támogatások fenntartása. (A lakástámogatás egy részétől kezdve a gyógyszer, energia és személyszállítás ártámogatásán át az arra rá nem szorulók szociális támogatásáig.) Nem cipelhetjük ezeket a terheket sokáig, nem fékezhetjük egész gazdaságunkat egy túlsúlyos államháztartással.

Alig van olyan nagy elosztási rendszere az államháztartásnak, amely ne szorulna felülvizsgálatra és átalakításra. Az egészségügy, a közigazgatás, az önkormányzatok, a köz- és felsőoktatás, valamint a nyugdíjrendszer a legnagyobb reformra szoruló területek. (De nem maradhat változatlanul a szociálpolitika, a lakásépítés, a területfejlesztés és az agrárium támogatásának jelenlegi rendszere sem.) Kizárólag az illusztráció kedvéért, a mélyebb áttekintés érdekében, de a teljesség igénye nélkül példaként citálnám a mai magyar nyugdíjrendszer néhány ellentmondását.

Ha a jelenlegi modellt és paramétereket változatlanul hagyjuk, az eddig vállalt jövőbeni kötelezettségeket hiánytalanul teljesítjük, kizárólag a nyugdíjalap növekvő hiánya miatt az államadósság a GDP jelenlegi csaknem 70 százalékáról 2015-re 110 százalékra, 2020-ra 160 százalékra emelkedne. Azaz a nyugdíjrendszer mai konstrukciójában 2010 után már nem finanszírozható!

A potenciális összeomlás demográfiai és járulékfizetési - illetve elkerülési - okait az előzőekben már érintettem. Néhány demonstratív kiegészítés talán még szemléletesebbé és érthetőbbé teszi a lépéskényszert.

Ma a férfiak várható átlagos életkora Magyarországon 69 év, a nőké 77 év. (Az elmúlt 20 év alatt 5, illetve 8 évvel emelkedett.) A jelenlegi nyugdíjkorhatár 62 év, az évente nyugdíjba vonulók átlagos életkora alig 53 év! A 3,1 millió nyugdíjasból 800 ezer rokkantnyugdíjas, közülük 450 ezer a nyugdíjkorhatár előtt vált nyugdíjassá. Az újonnan nyugdíjba vonulók 40 százaléka nem éri el a nyugdíjkorhatárt! A foglalkoztatási ráta ma 55,5 százalék, a járulékfizetők kétharmada minimálbér után fizet járulékot, félmillió potyautas egyáltalán nem fizet. Erre nincs jobb jelző: abszurd helyzet.

Az utolsó jelentős reform, az 1997-es nyugdíjreform folytatása elkerülhetetlen és elodázhatatlan. Számos megoldás létezik, kezdve az önfinanszírozó tőkefedezeti elem - NDC-szisztéma vagy pontrendszer alapján - erősítésétől az állami minimálnyugdíjon keresztül a korhatár felemelésén át egészen az inflációkövető valorizációig. Csak a változatlanság nem ad kezelhető alternatívát.

A reformok sikerének záloga a cselekvés,
valamint a megértés és belátás képessége

A ma létező egyetlen hiteles és hivatalos gazdaságpolitikai program a kormány konvergenciaprogramja. Ez a program két pillérre épül:

- rövid távú stabilizáció, az államháztartás hiányának gyors csökkentése,

- strukturális reformok, amelyek fenntarthatóvá teszik az államháztartás javuló egyensúlyát, és megalapozzák a tartós, dinamikus gazdasági növekedést.

Az első cél elérését 2009-re ütemezi a program a bevételek növelésével és a kiadások egyidejű kényszerű csökkentésével, a másik célt folyamatos feladatnak tekinti, amelynek a részleteit a következő hónapokban dolgozza ki és fokozatosan valósítja meg. (Ezek a nagy elosztó és szolgáltató rendszerek reformját jelentik.)

A rövid távú hiánycsökkentési program kiverte a biztosítékot a társadalom jelentős részében. Tiltakozásoktól, demonstrációktól hangos az ország, az ellenzék tömegek nyomoráról, családok ellehetetlenüléséről vizionál, elfogadhatatlannak tart minden „megszorítást".

Valójában miről van szó?

2001 és 2006 között, hat év alatt a magyar gazdaság teljesítménye mintegy 21 százalékkal nőtt (GDP), a termelékenység ugyancsak körülbelül 21 százalékkal emelkedett. (Egy főre jutó kibocsátás változatlan áron.) Ugyanezen időszak alatt a reálbérek 41 százalékkal, a reálfogyasztás közel 40 százalékkal emelkedett. (A bizonytalanságot a 2006. évi teljes adatok becslése jelenti.) Az előző számsor azt bizonyítja, hogy az elmúlt hat évben kétszer olyan gyorsan nőtt a lakosság reálkeresete és fogyasztása, mint a teljesítménye, azaz összesen mintegy 20 százalék teljesítménynyel alá nem támasztott, „fedezetlen", elkölthető és el is költött jövedelem van/volt mindannyiunk zsebében.

A konvergenciaprogram úgynevezett megszorító intézkedései - adók emelése, állami támogatások csökkentése, költségvetési kényszertakarékosság, költségvetési létszámcsökkentés, növekvő infláció - két év alatt (2007-ben és 2008-ban) összesen 7 százalékkal csökkentik a reálbéreket, azaz a fedezetlen 20 százaléknak az egyharmadát tervezik „visszavonni". (Ráadásul ezt is úgy, hogy a valóban rászorult, szegény rétegeket érintő negatív hatások nagy részét támogatásokkal célzottan kompenzálják.) Ez dönti nyomorba a magyar családokat, és hozza elviselhetetlen helyzetbe a társadalom nagy részét? Épeszű és a realitásokat legalább minimálisan figyelembe vevő és tisztelő ember nem állíthat ilyen képtelenséget! (Ha kritika érheti a kiigazítás programját, akkor az csak ellenkező előjelű lehet: a túlköltekezés mértékéhez képest nagyon is óvatos a „megszorítások" mértéke.)

Még bonyolultabb a helyzet a nagy reformok kidolgozásával és megvalósításával. Ezen a téren bizony rossz a helyzet, kettős értelemben is.

Egyfelől alig van kiérlelt, konzisztens és technikailag is megvalósítható, operacionalizált - törvénytervezet-mélységű - program a kormány asztalán. Nagyrészt egymással össze nem hangolt lépések és ötletek gyors, gyakran átgondolatlan napirendre tűzése jellemzi a nagy elosztó rendszerek reformjának kezdetét. Nem véletlen, hogy a konvergenciaprogram leggyengébb elemét éppen ezek a fejezetek képezik. (Ez az egyik oka, hogy Brüsszel a program elfogadása mellett árgus szemekkel figyeli a 2007-es költségvetés összeállítását, konkrét tartalmát, valamint jövő áprilisban az addig kidolgozandó és később megvalósítandó reformelemeket.) A jelenlegi koalíció elháríthatatlan felelőssége nemcsak az előző négy év elhibázott gazdaságpolitikája és a valódi fordulat halogatása, hanem a reformok előkészítésének, kidolgozásának és legalább szakmai vitájának elhanyagolása. Ma már időzavarral és komoly szellemi kapacitáshiánnyal küzd a koalíció. (Nehezíti helyzetét a kontraszelektált és elbizonytalanodott államigazgatás.)

Másfelől esély sincs a reformok gyors kidolgozását és megvalósítását támogató szakmai, pláne politikai konszenzusra. Alig van olyan elemzés, amely a sikeres reformok nélkülözhetetlen előfeltételéül ne szabná a széles szakmai és társadalmi konszenzus megteremtését. Legyünk reálisak: oda jutottunk, hogy vagy széles körű egyetértésre törekszik a kormány, vagy belevág a reformok megvalósításába akkor is, ha azok nem minden részlete kidolgozott és nem övezi teljes egyetértés. Azaz: belátható időn belül Magyarországon nem lehet konszenzusra jutni alapvető reformok ügyében.

Amíg a felsőoktatási tandíj bevezetése, a felesleges és működésképtelen iskolák, kórházak, hivatalok stb. bezárása, a pazarló gyógyszerfelhasználás fékezése, a fedezetlen jövedelmek csökkentése, az adó- és járulékcsalók felderítése vagy a patikák feudális monopóliumának és extra nyereségének mérséklése miatt ellenzék és „érdekképviseletek", szakszervezetek és ágazati vagy szakmai lobbik képesek utcára vinni tömegeket és demagóg jelszavakkal uszítani a változtatások ellen, addig hiú remény konszenzusban bízni. Akkor hát feltartott kézzel nyugodjunk bele a megváltoztathatatlanba? Semmiképp. Ma cselekedni kell akkor is, ha minden részlet nincs összecsiszolva, ha sokan ellenzik a döntéseket, ha átmenetileg csökken a koalíció népszerűsége. A felelős kormányzás ma döntéseket jelent, a parlamenti többségre támaszkodva. A halogatás biztosan elvezet a pénzügyi krízishez, annak pusztító hatása pedig egy egész országot ítél pótolhatatlan veszteségek elszenvedésére, tartós leszakadásra.

A reformok esélyt adnak a felemelkedésre, felzárkózásra, a gyorsabb ütemű fejlődésre - már középtávon is (2009-
2010). Ezért hát taktikai megfontolások és kommunikációs bűvészmutatványok - tohuvabohu magyarázatok - helyett érdemes nyíltan és világosan beszélni, megmagyarázni és megértetni a változtatások okát, következményeit és várható eredményeit. Ha világos a magyarázat, beláthatók a kilátások, eljuthatunk a megértésig, ami első lépcsőfok az elfogadás felé.

Nem szabad tovább hamis illúziókat táplálni. A reformoktól lehet jobb szolgáltatásokat, gyorsabb fejlődést, emelkedő jólétet várni, de nem ingyen.

Kevesebb lesz az ingyenes szolgáltatás, több személyes erőfeszítésre, jobb munkára, több tanulásra, előrelátó takarékoskodásra, nagyobb egyéni felelősségre és fegyelemre lesz szükség ahhoz, hogy Magyarország ne a Balkánhoz, hanem Európa boldogabb feléhez közeledjen. Ez a perspektíva ma még messze nem irreális - de cselekedni kell!