A Mozgó Világ internetes változata

Üldöz a Hammerklavier szonáta. Van ilyen, az ember végignéz az évadon, és rájön, hogy bizonyos műveket kerülget, vagy a művek kerülgetik. Lehet nekik ellenállni. Volt egy idő, amikor állandóan Beethovenbe, az Erzherzogs trióba botlottam, és amikor már bujkáltam előle, a legváratlanabb helyekről vihogott rám: egy Sevillai borbély-lemezt is rosszul csomagoltak a gyárban, és a vidám finálé helyett zongora-cselló-hegedű szólt. Vállat vontam, nem törődtem vele, de azóta is furdal a kíváncsiság: mi az, ami mellett elmentem?

Idén mintha folyton Parsifalt kellett volna hallgatni, és már nem is menekültem előle, háromféle előadásban láttam, és még új lemezem is lett belőle. Nem járt különösebb tanulsággal, csak az operaszörnyetegből lett valami megsejthető, valami, amit talán egy szép napon érteni vagy legalább szeretni lehet. Csak az a baj, hogy az ember nem tudja, meddig hagyhat még időt magának, meddig lehet még reménykedni: egyszer ez is meglesz, arra a hegyre is fölmászok. Hegymászás a Hammerklavier szonáta is, késői Beethoven, és messze a leghoszszabb, kétszerese a hosszúaknak, háromszorosa a rövideknek, szóval háromnegyed óra.

Hosszú és szörnyen nehéz, de csak a zongoristának. A hallgató számára nincsenek csapdák, a mű az, aminek látszik, nagy zene, óriási tételek, leszámítva az érthetetlenül rövid, de persze tökéletesen, megfellebbezhetetlenül a helyére illő másodikat. Ezen kívül még három méretes tétel, körbejárva mindazt, ami Beethoven, és mindazt, amit a barokk és a romantika között el lehet mondani a zongorán, az ember azt érzi, hogy ha egyszer végre megértené a zárótételt, és előtte föl tudna oldódni a lassú tételben, akkor már sok titok nem maradna, a többi nagy Beethoven-zongorazene az ölébe hullana.

A megértéshez persze interpretáció is kellene. Ebben az évadban két jelentősnek ígérkező Hammerklavier-előadás is volt, januárban Jean-Efflam Bavouzet zongorázta el, meglehetősen kilátástalanul, de a mű értelmét vagy legalább fontosságát megéreztetve. Az évad végén Schiff András játszotta a művet pontosan, fegyelmezetten, fejrázó reverenciával, a nagy alkotásnak kijáró fensőbbséggel. Schiff egészen más zongorista, mint Bavouzet, de az eredmény mégis hasonló: csak megsejteni lehet, hogy miről van szó, valahogy a körvonalakat lehet megérezni, de egyébként rejtély, homály, csak Schiff esetében mesterséges a homály, Bavouzet-nál viszont mesterkéletlenül világos: pontosan ő sem tudja, hogy miről is van szó.

Megoldásként a legegyszerűbb módszerhez folyamodtam: Szvjatoszlav Richter. Van is vele Hammerklavier, nem stúdiófelvétel, de annál jobb, koncert, méghozzá Richter által autorizált, aláírt, elfogadott lemez, 1976-os londoni előadás. És ez sem az. Jó, nagyon jó, erős, és egyáltalán nem olyan, mint a lemezborító, amelyen egy magába roskadt, búskomor emberroncs üldögél, de a mű kifog rajta. Rajtam.

Gyürkőzés, marokba köpés, nehezebb a dolog, mint amilyennek látszott. Kezdjük az elején. A mű eleje pedig nem az első ütem, hanem a címe. Apró örömöcske, hogy lehetne ez is Erzherzog szonáta, mert Beethoven ugyanúgy Rudolf főhercegnek ajánlotta, mint a triót vagy egy rakás másik művét. Ugyanakkor semmi sem indokolja, hogy pont ez legyen a Hammerklavier, mert a megelőző szonátáját, az A-dúrt is a cím szerint hammerklavierra írta, nem akart ezzel semmit se mondani, csak hogy kalapácszongorán kell előadni a művet, ezt írta oda a német zene egyenjogúságáért küzdve olasz helyett németül. Hogy a kortársakat megragadta a kalapács szó, és úgy érezték, itt aztán tényleg gyapálni kell a hangszert, azt nem tudom. Mostanra már csak azért fontos, mert az opus 106 ezáltal válik ki az átlagfogyasztó számára a többi közül, ezzel éreztetjük, hogy ez nem csak úgy egyszerűen B-dúr szonáta, de Hammerklavier is, ahogy az opus 27-es cisz-moll meg Holdfény. A cím tehát pontosan olyan érdektelen, amilyennek lennie kell.

Az a baj, hogy Daniel Barenboim előadása is pont olyan érdektelen, amilyenre számít az ember. Szép nagy dobozban van benne az összes Beethoven-szonáta, ezzel kezdtem a Hammerklavier-kutatásokat, nem a nagy találat reményében, hanem mert ez akad az ember kezébe először. Lehet így is, úgy is viszonyulni az összkiadásokhoz, bárki mondhatja, hogy ha egy zongorista az összes Beethoven-szonátát eljátssza, akkor nyilván sokkal mélyebben érti az egyes műveket, és igaz lehet fordítva is, lehetetlen, hogy egy muzsikust egyformán izgasson az összes szonáta, akkor pedig miért kell előadni. Daniel Barenboimot mindenesetre a Hammerklavier aligha izgatta föl, egymás után jönnek a hangok, de még a mű szerkezete sem dereng föl, zene, zenélgetés, az egész előadói hozzáállás nem felel meg annak, amit az ember ahhoz társít: most akkor elzongorázom a Hammerklavier-szonátát. Hogy ebben kritikai élt kell-e keresni, Barenboim igazából azt mondja, ne gyerekeskedjünk már, ez is csak egy szonáta, ha még akkora a híre és a mérete, azt nehéz lenne megmondani, de a tényt az összkiadás-szkepszisták nagyszerűen használhatják, a kérdés tehát Barenboim esetében az: minek játssza, ha nincs róla mondanivalója?

Fischer Annie. Ez is összkiadás, de különös: Fischer Annie fölvette ugyan az összes Beethoven-szonátát, de nem járult hozzá a kiadásukhoz. A Hungaroton mégis megjelentette a lemezeket, és nagyon elszántan harcol, hogy voltaképpen nem szálltak szembe az előadó akaratával, az egész csak halasztódott, de Fischer Annie kiválasztotta a végső változatokat, és csak valami rejtélyes okból idegenkedett a megjelentetéstől. Megvárták hát a halálát, és akkor síron túli üzenetként megismerkedhetett a szélesebb közönség is a legendás tekercsekkel.

A Hammerklavier esetében eléggé úgy hangzik, mintha jól becsaptak volna mindenkit. Kegyes csalás, ha az a kérdés, hogy kiadják-e Fischer Annie Beethoven-felvételeit, egy másodpercig nem gondolkodik az ember: persze. Csak sehogy nem áll össze az, amit mondanak mellé. Hogy Fischer Annie-t zavarta a stúdió, ugyanakkor mégis stúdiószellemben dolgozott, apró részekből illesztve össze a műveket, a tételeket. Meglehet. De ahogy a Hammerklavier 2. tételét játssza, az kifejezetten koncertszerű. Rögtön az elején máshogy játszik valamit, hogy miért, azt nem lehet megmondani, mert amúgy nem bonyolult rész, nem melléütés, csak figyelmetlenség, de egy pillanatra még a zavart is érezni, ahogy próbálja elterelni a figyelmet egy furcsa ritmikai hangsúllyal (ez utóbbit lehet, hogy csak képzelem). Mindenesetre sok mindent lehet erre mondani, de azt nehéz, hogy aprólékos munkával összeállított felvétel lenne, és kissé büdös, hogy Fischer Annie erre a változatra igent mondott volna.

Egyébként pedig nyilván nem ez a fő baj a lemezzel, hanem valami furcsa bizonytalanság, mintha Fischer Annie attól félt volna, hogy unalmas lesz, ezért túlinterpretálja a darabot, megijed a terjedelemtől, és állandóan valami érdekeset akar mondani, egy kis szín, egy kis fűszer, egy kis hangsúly, amitől szétdarabolódik a mű. Persze ezek is tipikusan koncerthibák, ott érzi azt néha a pódiumon az előadó, hogy már senki nem figyel rá, a közönség üveges szemmel mered maga elé. Ebből a szempontból tehát mégis jól jellemzi Fischer Annie művészetét a lemez, nyilván ha őt nem csak hallani, de nézni is lehet, az sokkal nagyobb élmény. Így viszont csupán Fischer Annie-hoz jutunk közelebb, a Hammerklavierhoz egy centivel sem.

Vagy mégis. Mert Fischer Annie után nagyobb élmény újrahallgatni Barenboimot. Nem az egészet, csak a nehezét, a harmadik tételt. Barenboim szenvtelensége a harmadik tétel elején kifejezetten tartalmassá válik, a fojtottság és sejtelmesség élővé teszi a zenét, mintha kettős takaró alatt történnének a dolgok, föld a hó alatt, mag a föld alatt, és mi azt nézzük, hogyan változik az élet a mag belsejében, állhat az idő, mert nagyon kicsi a változás, kicsi, de fontos. Hogy ezt Barenboim szándékosan teszi-e, azt nem tudom megmondani, de az biztos, hogy akkor sem tudja abbahagyni, amikor már kellene, amikor már elő kell állni valamivel, amikor már a hajtás elindul a fény felé, ő még akkor is sejtelmes, így aztán aggodalomra már semmi ok, ez volt az ötödik kísérlet a Hammerklavier megismerésére, és mindegyik sikertelen. Csak azért öt, mert a legendás Arthur Schnabel lemezét nem is számolom: ő már az első ütemeket is elszúrja, és utána valahogy nincs bizalmam hozzá.

Pedig a következő zongorista Schnabel-utód, vagyis az lett volna. Amikor megjelentek a hosszan játszó, vagyis 33-as fordulatú lemezek, az EMI újra rögzíteni akarta a teljes szonátasorozatot, leváltani a régi, állandóan cserélgetni való Schnabel-lemezeket, és erre megfelelő embernek látszott Solomon. Solomon persze félig művésznév, igazából Solomon Cutnernak hívták, de nem csak arról van szó, hogy megelőzte korát, amikor csak keresztnevén szerepelt, hanem ez már a múltja is: csodagyerekként indult, és addig csodálkozott, amíg 15 évesen idegösszeomlást nem kapott. Visszaküzdötte magát, kopasz, komoly, nagy művésszé vált, de az élet másodszor is kegyetlen volt vele, és egy agyvérzés véget vetett zongoristakarrierjének. Szerencsére az életének nem, még bő harminc évet élt, tanított, volt. Az ember persze óhatatlanul gyanakvó az angol zongoristákkal szemben, és nem véletlenül. Tekintve, hogy a lemezvásárló közönség nagy hányada angol anyanyelvű, és a legfontosabb hanglemez-folyóiratokat angolok szerkesztik, a szigetországbeli előadóknak sokszor indokolatlanul jó a nemzetközi megítélése.

Solomonnál is vannak gondok, akármilyen jó zongoristának számított, néha túl sok hangot kellene túl rövid idő alatt leütnie, de azért a mű az, aminek lennie kell. Vagyis hát az eleje nem robban akkorát, mint az ember szeretné, amennyiben át akarja élni azt az élményt zenében, amelyről egyébként Beethoven természetesen nem is tudott: az ősrobbanást. A második tételben is lehetne több lidérc, valahogy fáj, hogy az előadók nagy része az egészet inkább pihenésként értelmezi, három perc szusszanás ebben a szörnyűségben, holott nekem úgy tűnik, hogy ez a három perc ideális esetben nyomasztóbb, mint a maradék negyvenkettő.

Aztán végre jöhet a harmadik tétel, Adagio sostenuto, beteges hosszúság, de Solomon a hosszúak között is a leghosszabb, 22 perc, kettőt ver Fischer Annie-ra, négyet Richterre. A tétel elején furcsán pönögnek, zizegnek az akkordok, amit elég idegtépő hallgatni, és hangszerszerűtlenné válik az egész, amivel nagyon nagy baj nem lenne, ha nem pont ezt a művet hívnák Hammerklaviernak. De ez nem panasz.

Annál is kevésbé, mert aztán Solomon más hangon játszik, amikor elkezdi kibontani a tételt, és ettől tagolódik is ez a hosszú zene, a tagolódás voltaképpen befogadhatóvá teszi, és az érdekesség így majdnem kitart a tétel végéig. A vége felé az ember már türelmetlenné válik, és eszemben sincs elfogadni a jótékony unalom elméletét, hogy Tolsztoj és Beethoven belekomponálták az unalmat a műveikbe, vagy ha mégis így van, rosszul tették, én utálok unatkozni. De mire eddig jutok, már vége a tételnek, és jöhet végre a negyedik, trilla trilla hátán, nem túl boldog tőle Solomon, de viszonylag jól bírja.

Azért furcsa ez a trillabomba, még ha azt is szokás mondani, hogy a nagy Beethoven volt az, aki a díszítő elemből szervező elemet alkotott, biztosan igaz ez is, de csak trill-trill, az ember feje rázkódik, és milyen furcsa: Beethoven, aki ekkor már teljesen süket volt, akusztikai élménnyel bombáz, a hangsúlyt ugyan a szerkezeten tartja, de mégis rázza, rázogatja a hallgatót, figyelj, figyelj, ne bambulj.

A negyedik tétel egyébként is epikus, története van, olyan, mint a 9. szimfónia, itt is kialakul a nagy homály, amelyben megjelennek különböző témalehetőségek, de egyfelől a homály maga sokkal légiesebb, másfelől a témák elvetése nem annyira zenére fordított gesztus, mint inkább természeti képződmény, és harmadfelől a témalehetőségek sem a korábbi tételekből kerülnek ide, így aztán az egésznek más színezete van. Van benne átverés, mire hátradőlünk, hogy célnál vagyunk, kiderül, hogy ez csak nekünk elegendő, egy Beethovennek nem, van benne dicsekvés, hogy ennyire gazdag vagyok, szórom a lehetőségeket, illetve a hallgatói oldalon keserűség: de jó lenne, ha ezek a meghalasztott témák is kidolgozódtak volna. Solomon azonban trillázik dühödten, kapaszkodik fölfelé, de már nem a megtett út a lényeg, hanem a vicsorgás, és nem lesz diadalmas a befejezés, ami jól is van így. Hol vagyunk már a diadaltól és örök hírnévtől, már megvolt Waterloo is, Tolsztojba futunk lassan: a zene fölráz, és úgy tesz, mintha megmondaná, hogy mit kell tenni, de persze nem, csak a zaklatottságot hagyja maga után.

Ezzel az előadással körülbelül ki is lehet egyezni. Nem pont az, de elég jó közelítés, és a hiányokat be lehet pótolni a többi zongoristából. Mert egyedül nincs senki, aki megbirkózna a Hammerklavier szonátával.

Sajnos ez a tegnapelőtti állapot. Mert néztem, mit ajánlanak mások. Alfred Brendel lemeze? Biztosan jó, de Brendelt az ember ismeri, pontosan tudja, mit várjon tőle, és azt meg is kapja. Ennek alapján pedig nem ő lesz a végső válasz. Emil Gilels. Ajjaj, az biztosan nagyon jó, még annál is jobb, ha előbb tudom, hogy ő is lemezre vette, várok. És aztán a bomba. Richter másik lemeze, a prágai koncert. Csak egyszer hallgattam meg, aztán gyorsan elástam, betemettem, rátoltam a szekrényt. Mert ez tényleg az. Az, amit egész hónapban kerestem. Becsületes ember most kezdhetné elölről az egészet.

 

 

Beethoven: B-dúr szonáta, op. 106 (Hammerklavier)

Fischer Annie - Hungaroton, 1997

Solomon - EMI 1952-2005