Rátkai Márton

Fő-al-elölülő úr! - szólította Brid'Oisont (Illyésnél Dupla-marék a neve) a Figaró házasságában. A komikus tisztség minden „el" hangzóját rozsdás hangszálaival és tökéletesen artikuláló nyelvével, szájüregével, iróniájával, alázatos tisztelettel tette nevetségessé. Ügybuzgalommal, szónoki ékes lendülettel szólította meg újra és újra a tárgyalási jelenetben, külön értéket adva rangjának minden „el"-jével. Önállósította a mássalhangzókat. Hasonlóan járt el Figaró adósságlevelének felolvasásánál. A „hanem" és a „ha nem, úgy feleségül veszem" jogászi csűrcsavart „ch"-val kezdte el „há" helyett. Hehező torokhangon. Hatalmas, nyomatékosító koronákat tartva két hangzó között. Vagyis nemcsak szavakat játszott meg, hanem kijátszotta a mássalhangzók drámai értékét. Szemérmetlen ripacsériéval megcsinált mindent a színpadon, amit nem szabad, vagy csak abban az esetben diadalmas bűn, ha nem merő nevettető célzattal végzi a színész, az írott szereppel való teljes azonosulás mondatja vele indulatában a szótorzításokat.

125 éve született, 55 éve meghalt Rátkai Márton. Nagyobb színészt nem láttam életemben az apró termetű, acélizmú, a művészi szükség szerint megnövő vagy törpévé váló, belülről átváltozó-művésznél.

1902-ben, a Nemzetiben kezdte. Beöthy László igazgató szerződtette a színházhoz az Akadémiáról. Beöthy hamarosan megy, viszi Rátkait drámai szerepekre a Magyarba. A Thérčse Raquin paralitikus férjét játssza. Nem kell a komoly dráma, Zoltán Jenő átirányítja operett-előadásokra. Azután vidékre ment tanulni „cselédkönyves" művésznek. Elbeszélése - vagy a riporternek felcsapott Molnár Miklós kritikus torzítása - szerint Beöthy egyetlen alkalomra felkérte, hogy játssza el a Luxemburg grófjában az öreg herceg szerepét. „Összeveszett-e Beöthy az egyik színésszel, vagy beteg lett az, akire ki volt osztva a szerep." „Ez a véletlen elrontotta fél életét." A Szabad Nép kritikusa a művész mint a tőkés színházi vállalkozó áldozatát tünteti fel. De: „Mellén a Kossuth-díj aranykoszorúja csillog." Steinmann vádirata a kapitalizmus ellen: Rátkait operettszerepekbe szorította, és csak a szocializmus kelő napja adta meg neki a klasszikus drámai szerepeket. A lódítás színháztörténeti közhelylyé állandósult.

Holott játszotta Beöthynél A sasfiók Metternichét; sok más nagy szerep mellett húsz évig Róth bácsit (Földes Imre: Hivatalnok urak); Móricz Zsigmond negyedszer látja a Hivatalnok urakat vasárnap délutáni előadásán. Portrét ír Rátkairól a Nyugat 1929. januári számában. „Rátkai Márton Roth bácsija a legnagyobb művészi alakítások közé tartozik, amit egész életemben láttam.

Egy kopottra öregedett, kedves zsidó bácsit játszik. Maszkja már elragadó. Oly őszinte s oly tipikus, hogy az első pillanatban elbájol. Zsidó. Nem hazudja magát lezüllött dzsentrinek, nem hazudja magát másnak, mint ami: magyarul rosszul képzett nyelvet beszélő, kedves, öreg zsidó, akiből párádzik minden, ami ehhez a zsidóságához tartozik. Az országút koldusa volt az apja, a magyar országúté, s a magyar hivatalnoki élet koldusa ő. Raktárnok egy gyárban. Gyermekeiben felfelé züllik, ő maga átmenet. Apja még német zsidó volt, leánya már alighanem írónő vagy bártáncosnő lesz. Ő maga egy kedves, naiv, ötletes, derült kedélyű, bölcs, gunyoros filozóf s magas életnívójú szegény zsidó (...) valósággal monumentális emléke egy egész kornak. Múlt és jövő határán áll ez az alak, visszagyökeredzik a kétezer éves számkivetésbe, legközelebb a Bach-korszak gyászos világába, másfelől ott villog benne a jövő européer s világkovásza fajnak minden kultúrája."

1945. április 5-től, az Andrássy úton, a Nemzeti Kamarájának, a mai Bábszínháznak akkor még páholyos nézőtere előtt három egyfelvonásos indította el a Magyar Thália háború utáni föltápászkodását Csehov: A medve Csortossal, A dohányzás ártalmassága Törzs Jenővel és Madách arisztophanészi modorban írott komédiája, A civilizátor Rátkai Mártonnal. Frontvonalba küldte a színjátszás három legnagyobbját. Szűzbeszédként kifejezte, hogy színjátszásunk éltetői a színészek voltak, maradnak, maradandanak, mégpedig a legnagyobbak. A hatalomhoz jutó ifjú színháziak, Apáthi Imre rendezői irányításával, szalutáltak elődeik nagysága előtt.

Két héttel rá, négyórai kezdettel, kabaréműsorral megnyílik a Medgyaszay Színház a Jókai téren, a sikamlós műsorú volt Komédia Orfeum Termében. A második részben fellép a névadó dalénekesnő, Rátkai Márta dzsesszénekesnő (a színész első házasságából született leánya), Rónaszéki Béla és Rajna Aranka versmondók. A színészgárda: Rátkai Márton, Peti Sándor, Fekete Pál, Lugosi György, Bellák Miklós, Balassa János, Rajna Alice.

„Néhány napon belül elkezdjük próbálni Mauriac új darabját - nyilatkozza a Nemzeti igazgatója a Szabad Nép 1945. december 8-i számában. - Tudtommal ez az egyetlen új francia színdarab, szerzője még a német megszállás alatt írta, azzal a szándékkal, hogy felszabadulás után engedi csak bemutatni." Mauriac művét Marianne címmel Major próbálni kezdi 1945 decemberében Rátkai Márton, Olty Magda, Bánki Zsuzsa, Gábor Miklós, Demeter Hedvig szereposztással. Sosem lesz Mauriacból bemutató, megtudható a Nemzeti Színház Szerepkönyvéből.

Rátkait a Nemzeti kikölcsönzi a Művész Színház Anouilh-darabjához. Viszi magával növendékét, az erre a célra fölfedezett szigfridien szőke fiút, akit éppen eltanácsoltak a Színiakadémiáról (ráadásul már harmadszor): csúnya akcentussal beszélt, lévén orosz anyanyelvű és német középiskolában nevelkedett Prágában. Darvas Szilárd (1925), a Prágai Magyar Újság főszerkesztőjének fiacskája utóbb Ivánra változtatta keresztnevét, nehogy összetévesszék a Ludas Matyi lírikusból lett humoristájával.

A Király Színház boszorkányosan táncoló, híres jellem-táncoskomikusa addigra a Nemzeti nagy jellematyája. Tragikus szerepeket humorral alakít, komikus szerepekben megsejteti a tragikumot. A Pesti Színházban elvendégszerepeli háromszázszor Rettegi Fridolin ripacsdirektor szerepét. Még egyszer rekapitulálta táncoskomikus múltját, bűvészmesterségét. Egyesítette a magasrendű karakterszínészetet a táncoskomikus fortélyos fogásait enumeráló búcsúelőadásával. Magába gyűrte komédiáselődök tapsosan működő komikai fogásait. Köztük Reinhardt berlini Deutsches Theaterjéből Albert Bassermann elhíresült fogását: Direktor Striese karosszékben ülve olvassa a helyi dilettáns drámaíró tanár színdarabját. Az éhenkórász ripacsdirektor nagy füstfelhőket fújt cigarettájából, és amikor majdnem ujjára égett a csikk, földre dobta, rátaposott. Üvöltve ugrott föl helyéről.

Féloldalas mimikája - jobb szemöldöke fölcsúszott, míg a másik szeme sunyin összehúzódott - megismétlődött a Revizor Polgármesterének jellemremeklésében. De a hasonló eszköz különbözött. A zenés bohózatban a báj működtette, az orosz klasszikus komédiában a farkas harci fondorlata. Ugyanazt a komikai fogást alkalmazta Rátkai két egymástól teljesen különböző jellem életre keltésének szolgálatában. Pán József nem díszleteket, kuliszszákat tervezett. A rajzos kulisszák és a naturalista mód hiteles bútorok kettőséből keveredett ki az előadás. A ripacsi komolytalanság és a karakterszínészet között egyensúlyozott az együttes. Belefeledkező, gyermeki vidámság, elbájoló kedély, féktelen tréfálkozó kedv volt az előadás. Ötven év színházi vígságait szemrevételezve nem emlékszem enynyire ragályos röhögőrohamokat keltő színházi tébolyra. A Szabin nők fergeteges röhögéshullámokat keltő előadás-sorozatából vásárolta Egri István nyaralóját Tahiban.

Ez a tőkés igazgató haszna.

A szociáldemokrata színészből lett direktor a bevételekből kifizeti a színház 70 ezer forintnyi adósságát, és zárolt letétként elhelyez a Nemzeti Bankban 85 ezer forintot, a teljes társulat gázsiját egészen szeptember hóig.

„Ha művész vagyok, azt annak köszönhetem, hogy engem minden érdekel. Néha úgy érzem: fényképezőgép vagyok, négy lencsével a négy oldalamon, magamba rögzítek mindent, amit látok az életben, anélkül, hogy ezt akarnám, anélkül, hogy tudnám" - nyilatkozta Molnár Miklósnak.

Boszorkányosnak mondták tánctudását. Boszorkányos volt átváltozó készsége. Hangjának lúgkövet ivott recéssége hajlékonyan kifejezte a szöveg és a lélektani helyzet árnyalatait. (Páger holtáig tartó színpadi rekedtsége Rátkai népszerűségét kamatoztatta.) Súlyos velencei dózse volt aranysisakban a Tímár József játszotta Othellóban. Akaki, udvari ceremóniamesterként a Dohányon vett kapitány nagyoperettben öreg arccal, fiatal lábakkal, és gyermeki bohócsággal adott nézőinek kései borravalót táncoskomikus ifjúságából. A realizmus és szürrealizmus között totális teljességű Polgármester az aljasság misztériumjátékának megrendezett A revizorban. Major Tamás a nézőtérre benyúló vásári színpadon játszatta el A fösvényt. Rátkai francia klasszicizmusból szalajtott Harpagon helyett Tabarin-tanítvány Moličre-hőst játszott: amikor italt töltött vendégének, lenyalta az üveg oldalát, egyetlen csepp se vesszen kárba.

Kultúrvezetők előtt eljátsszák A fösvényt, utána vita. A Tejipari Igazgatóság munkásai nevében felszólaló kifejtette: Moličre nem a való életet adja, de azért fontos, hogy játsszák, mert az élet mellett a színjátszás is szükséges. Egy másik szerint: „Az utóbbi időben gyanakvással járunk Moličre-t játszó színházba, mert vagy többet, vagy kevesebbet nyújtanak a szerzőnél. Most igazi Moličre-t kaptunk, bár Rátkai nehezen állt ellen a bohózat kísértésének. Politikailag kihozták a tanulságot, ez a darab tökéletesen bemutatja a kapitalista társadalomban élő polgár szerepét."

Anouilh Euridikéjének lecsúszott, vidéki komédiás apja a Művész Színházban.

Három Shaw-szerep: az Androklesz és az oroszlán kereszténnyé lett görög szabója, akit odavetnek az arénában az oroszlán elé, de az valcerezni kezd régi barátjával (1947), a Szerelmi házasságban a bérházakkal spekuláló Sartorius úr (ua.), a Tanner John házasságában Ramsden Roebuck, valamint szobor a ritkán játszott Pokol-betétjében. Emlékműként kellett viselkednie, a szobornak azonban elzsibbadtak tagjai, orra viszketett, és pislogott nevetést keltően (1948). Vén vidéki dendi, viasszal kipödört macskabajusszal, franciás légyszakállal, selypítő, hebegő, agyalágyultságára kevély mucsai politikus Dandanache Caragiale Az elveszett levél választási komédiájában (1949). Vássza Zseleznova semmirekellő, léha fivére, Prohor Boriszovics, iszákos, mohó hagyatékvadász, fürkésztekintetű vén róka, nagypolgári bohém (1949).

Majd a mindent összefoglaló, utolsó szerep: Anton Antonovics Szkvoznyik-Dmuhanoszkij, Polgármester. A színjátszás, költői szaktudás, emberismeret, játékosság tökélye.

Utolsó nézője voltam. A Magyar Színház megszűnt a Nemzeti kamarája lenni. Évad elején áthozták a nagyszínházba A revizort. Nyárvégi felújítópróba 1951. szeptember 17én, hétfőn. Gimnáziumból hazafelé beszöktem hátra a nézőtérre. Egyetlen nézője lehettem Rátkainak, mint II. Lajos. Elöl Gellért Endre, a rendező, asszisztensek, fővilágosító.

- A polgármester van itt, az úrfit keresi.

Irtóztatóan lassan résnyire bátortalanodik a szoba ajtaja. Nyílásában megjelenik - egy reszkető kardhüvely. Gazdája előretolt hatalmi jelvénye. A Polgármester még nem lépett be, de félelme már beért a szobába. Továbbmerészkedik az ajtónyílás, nem sarkig, csak annyira, hogy a keletkezett résen begyömöszölhesse magát a Polgármester. Magát a lehető legkisebb térfogatra összehúzva, egyetlen gyors mozdulattal belép. Villámsebesen az ajtó mellé áll. Bent van! Benyomulásához nagy elszánás kellett. Áll az ajtófélfánál kimerülten. Reszket. Ránézni sem mer a fővárosi úrra. Égre pillant rajtakapott iskoláskölyökként a szigorú tanító nádpálcája előtt. Szeme helyett csak szemefehérjét látni. Reszket egész teste. Beroggyant térddel, rémületében reszketve szalutál a díszegyenruhát húzott öreg hiéna. Elfogultságában alig hallhatóan köszön: Tiszt... - ennyit tud csak kipréselni a tiszteletem szóból. Még egy szótöredék birkózik ki belőle: Bocs... Reszkető, öreg, erőtlen, támaszték nélküli hang. Fölindultságában el-elfullad. Hlesztakovnak megered a szava. De egyik sem hallja ijedtében a másikat. A félelem elvette eszüket. Hlesztakov berezelését leplezendő fölényeskedik. Hallatán a Polgármester sápítozik halkan: Jaj, de mérges... -

Ki maga? - harsogja Hlesztakov, az öreg újra reszketni kezd, leveszi csákóját, Ne tegyen tönkre! - nyöszörgi. Családjára hivatkozik. A fővárosi uracs belelovalja magát a tettetett haragba: Semmi közöm hozzá! Rátkai megtoldotta alázatosan elismerő halksággal: Semmi.

És amikor a pétervári tisztviselőnek nézett ficsúr félelmében fenyegetőzik, mondván: Ahhoz maga kis ember. A Polgármester azonnal egyetért vele: Igenis, kérem! Az igenis torkot kaparó, mély rekedtséggel hördült belőle elő. Már nemcsak retteg a fővárosi fiútól, irigyelten imponál neki fölfeslő stricisége. Elismerően adózik füllentéseiért. Szakembere a hazugságnak. Hivatalból hazudik. Mesteri szinten, de vidéki hazug. Lenyűgözi a fővárosi nagyvonalú hazugság. Összeszedi magát, és kölcsönt ajánl fel a hamiskártyázástól likviditási zavarba került vendéglői sipistának. Ha esetleg szüksége lenne pénzre... - a „szüksége lenne" hosszas latolgatás után székrekedés erőlködésével hörgi, az esetleges visszautasítástól rettegően behunyt szemmel.

A fogadó pincérével előbúvik a Polgármester igazi énje. A leplezetlen. A hatalmaskodó. A parancsoláshoz szokott. Az idáig mutatott csak mesterien álcázott tettetésnek bizonyult. Helyre biccent valódi hangfekvése. Kaszárnyai, kiképző őrmesterek goromba recsegése. A nyusziból kibújt az ordas.

1951. szeptember 18-án szerepe szétnyitott példányával takarózva holtan találták ágyában.