A Mozgó Világ internetes változata

Mindig erről szerettem volna olvasni. Hogy valaki elmesélje a halál közeli állapot tényeit. Nem akárhogyan - ma már van belőle egypár. Hanem olyasvalaki mesélje el, aki ért a szavak nyelvén, és akit lehet kérdezni. Mihancsik kérdez, Nádas - három éve felépülten egy súlyos infarktusból - elmondja. Elmeséli? Pontatlan kifejezés, meséről szó nincs, de más szavakkal is baj van: Mihancsikot is kiigazítja, hol itt, hol ott, mert itt a szavak nagyon is hajlamosak rá, hogy eltévedjenek, hogy mást érzékeltessenek. Végül is ő tudja. Önmagát is kínozva a precizitásért meg egyáltalán az élmények felidézéséért: azért ez nem egy kellemes kirándulás.

Illetve. Ahogy Nádas mondja: maga a végső visszaszámlálás, a halál közeli élmény, ahol is az utolsó sorompó előtt visszatérítették - szóval ez a körülnézés amott -, maga volt a teljesség élménye. Azt mondja, hogy a halál maga nem rettenetes (ahogy leírja több ezer év mitológiája), sőt jó - amikor kiszól az életvallomásból, akkor mindenkit megnyugtat. Ami viszont rémes volt - mondja -, az a visszatérés. Amikor mindenki örvendezik (az intenzív osztály stábja), miközben fogalmuk sincs, hogy ott mi történt. „Az is nagyon érdekes, hogy nincs olyan állapot, amikor egy orvos megmutatná a saját kiszolgáltatottságát, kivéve ezt a helyzetet. Tehetetlen. A reanimált ember többet tud, mint ő. Olyasmit, amit ő sohasem fog megtudni, kivéve, ha őt is reanimálják."

A „feltámasztók" csak addig tudják, hogy mi történik, amíg az infúziót, értágítót beadják, ahogy kb. azt is, milyen hatást fejthet ki a gyógyszer. Aztán csak várnak - hiszen a többi a páciensé, a szervezeté, a lélek és test küzdelméé, amiről szinte semmit se lehet tudni. Megküzdi a magáét. Nem tudják - nem lehet felfogni -, hogy a beteg csalódottságot érez. Nem is igen felfogható annak, aki nem onnan jön, aki nem volt még ott.

Test-lélek probléma. Filozófiai - ezen a címen fut Nádasnál a halál közeli állapot legizgalmasabb beszámolórésze. Már elindul a visszaszámlálása, az érzékeléssel, világban levéssel kapcsolatos élettények filmje elszakad, úton van. Ám akkor azt éli át, hogy olykor „ki tud tekinteni" a folyamatból - jóllehet semmit nem érzékel a szó hagyományos értelmében -, látja (megjelenik tudata peremén), hogy kirohan az ápolónő, ahogy mellkasára „rátehénkedik egy szőrös kéz" - aztán megy tovább a barlangfázis. Ahol valami végtelen felmérhetetlen erő szívja, és ő enged a szívóhatásnak, száguld. Az egész beszámoló döbbenetes, ám különösen az a megjegyzése, hogy a lélek - ami korábban mindig egy volt a testtel, kísérte; volt némi különbség a kettő között, de sohasem állt magában - most mintha „mellette állna", azaz nézné, ahogy történnek ezek a végső pillanatok. A lélek, amint magában megmutatkozik. A normál élet más: „A lelkem ilyenkor csak figyel, kis hülyeségekbe nem szól bele. Ha nagyon lényeges dolgokban döntenék hülyén, akkor közbeszólna." Ez most más: „Amikor az ember a halál közelében elveszíti a testi érzetét, akkor látja, hogy eddig tényleg mindig ott volt a lelke, kísérte, de »világnézeti okokból« ezt nem hitte el. Nagy meglepetés, amikor kiderül, hogy tényleg lélekből, testből állunk. Mert abban az állapotban, amit életnek nevezünk, inkább kísérik egymást, nem hatnak egymásba át. ...Körülbelül ebből az összefüggésből érti meg az ember, amit egy életen át nem érthetett. A lelket és a testet nem láthatta egyben. Most nemcsak egyben vannak, hanem, amit korábban is sejtett, a lelke a testén keresztül is érinthetetlen. Vele nem egylényegű." Hát ez már nem beszámoló, ez tömény filozófia: a probléma, ahogy „megtörténik vele" - hogy akaratom ellenére Heideggert parafrazáljam.

Ja, felejtém: az adatok. Mihancsik 1997-ben több magnóbeszélgetést folytatott Nádassal, ennek egy része elhangzott a rádióban, ez a kötet viszont a teljes anyag. Interjúkötet. Később a halál közeli állapot boldog rémületét Nádas meg is írta - Saját halál címmel (Élet és irodalom, 2001). Itt azonban ez - a dialógus következtében - elevenebb, dinamikusabb. Mert van opponencia is, meg inspiráció a továbbgondolásra. Mihancsik beszélgetést vezető mestermunkájának legszebb darabja, ahogy az alapkérdésre fény kerül. Hogy ti. honnan jött ez az infarktus, ami majdnem elvitte az írót? Az Emlékiratok könyvének írásából, nyolc év visszafojtott lélegzetéből, a könyvért való küzdelemből. Vagyis - én legalábbis arra tippelek - az alkotási folyamatból. Hogy az írás csak a legritkább esetben tömény eufória - akkor, igaz, nagyon is az, majdnem koksz élmény, alacsonyabb szinten gyakorolva az írást én is erre vágyom -, de olyan időintervallumot átívelő mű esetében a feszültség ezerszerese azoknak a pillanatoknak, ahol az eufória kárpótol a lemondásért és szenvedésért. Illetve, álljunk csak meg: itt derül fény talán először arra az írói titokra, hogy az írás fájdalmas, szenvedéssel teli művelet. Ez a küzdelem bizony gyilkos: igaz, hogy naponta - ha minden jól megy - elégedetten hagyja el az ember a kéziratot, de másnap már minden tele volna piros kérdőjelekkel, és a frász töri ki az embert, a tegnapi boldogságnak nyoma sincs, marad a kielégítetlenség és kényszerű újrakezdés. Na most ezt nyolc éven át. Ami mellett - felett-alatt - ott van a nyolcéves eltiltás, hogy nem jelenhetett meg semmi sem tőle, miközben születtek a regények. A kettő együtt valóban gyilkos szorítás. Mi minden rakódhat le a szív és az idegrendszer bugyraiba, a túlélési határ meghosszabbításából eredő légszomjból. Ami már önmagában is hasonlít az infarktus légszomjára. Aztán erre épül rá a könyvért folytatott csata (Szépirodalmi Könyvkiadó - Illés Endre, lektor Pándi Pál) -, taktikai csata, állítólag élvezte. De csak ráépül, a három együtt dolgozik - jóval a könyv és a siker után aztán robban. Nem akkor, amikor történik. Amiből én persze az alkotófolyamat szótlan gyötrelmét emelem most ki - ahogy a beszélgetésfolyam mélyén lassan előbukkan, az mestermunka.

Mihancsik érdeme, amit azért húzok alá, mert ehhez át kell törni Nádas alapvető zárkózottságát, jóllehet majd négyszáz oldalon mesél magáról, mégis Mihancsiknak szinte fejezetről fejezetre kell „hámozni" a védekező rétegeket. Nem mindig sikerrel. (Egyszer azt is mondja, „maga tanítónénisen kérdez" - durva hárítás, leállítási kísérlet -, de szerintem csak időt akar nyerni... Mihancsik meg továbblép: azt mondja, benne van a pakliban, a következő kérdéssel pariban leszünk...) Egyáltalán, Mihancsik teketória nélkül, illetve teketóriával (tárgyilagosan) át tud törni „partneri" kérdéseivel Nádas védekezésén, „durván" belenyúl az alkotófolyamat intimitásaiba, oda, ahol több a tiltakozás, zárkózás, menekülés, „kikérem magamnak, ez már végképp csak az enyém"-reakció, mint az interjúalany önelemzése. Ezért derülhet ki, ami még talán soha.

Mihancsik igazi felfedezése, hogy a beszélgetéskötet utolsó harmadában szinte kizárólag a Párhuzamos életrajzok témáiról folyik a szó, jóllehet Nádas egy félmondatban jelzi, hogy készülő munkáról csak hallgatás lehetséges. „...ha az ember dolgozik rajta, akkor nem tud beszélni róla." (Akkor, 97-ben már nyakig benne volt, sőt...) Pedig - ha nem is nevesítve (könyvcím, „min dolgozik?": ilyen kérdés nincs, hál' istennek) - a beszélgetés nagyobbik hányada erről a születő/forrongó tématömegről folyik. Az Érosz totalitásáról. A kulturális és nyelvi tabuizálás feloldása, a nyelv alatt húzódó természetes élet- és érzelemfolyamatok bemutatása (teketória nélkül bemutatása), a rétegek felmutatása. (Erre utal a Mihancsik-könyv címe: a rétegeket alig választja el valami: férfi-nő, férfi-férfi, nő-nő, barátság, szerelem, intellektuális kapcsolat, megkívánás, beteljesülés [ha van ilyen] - ugyanannak az ős egy-nek különböző megnyilvánulása, más és más emeleten, de voltaképp „nincs is mennyezet, nincs födém". Persze: nem értenek egyet - Mihancsik tiltakozik, érvel, többször nekifut, újra meg újra becserkészi, amíg a könyv végső poénjaként kapunk egy filozófiai magyarázatot is. „Bizonyos jelekből maga is nagyon pontosan be tudta lőni, hogy ez milyen jellegű kapcsolat. Baráti kapcsolat. Mintegy utólag, egyetlen személyen ellenőrizni tudta, hogy mi ketten miként döntöttünk évtizedekkel korábban. Akkor is be tudná lőni, ha szerelmi kapcsolat lenne, hiába rejtegetnénk és titkolnánk, és akkor is be tudná lőni, ha csak úgy csinálnánk, mintha barátok lennénk, de valójában nem lennénk azok, hanem valamilyen szükségszerűség vinne bennünket arra, hogy így tegyünk. ... Az érzékek pontosan működnek, épp azért, mert a személyek között nincsenek válaszfalak. Én erről beszélek. Nincs mennyezet, nincs födém. Ezek összefüggő dolgok, csak lépcsők vannak, létrák, csigalépcsők, hátsó lépcsők, főlépcsők, az összes többi pedig szokás és konvenció." Érzéki - szenzuális - szinten a kapcsolatok világosan különválaszthatók, miközben egyek. A többi konvenció. Hát itt vita van, marad, de végre tiszta a kép. Könnyebb érteni a Párhuzamos történeteket is, pl. nekem is. Mert olvasása - a regényfolyam első kötetében - gondot okozott. Sőt bosszantott, hogy nem értem, minek kell nyelvileg obszcénkodni. [Mihancsik erre is rákérdez, válasz is van - találó -, de most hagyjuk.] Mostanában ezt a képletet szokás kritikákban Nádas „antropológiai koncepciójának" nevezni. Viszont Mihancsik 97-ben húzza elő belőle ezeket a gondolatokat...)

Az interjúkönyv átfogja az életművet és életet, apróságokat és fordulópontokat, esztétikát és banalitásokat. Ahogyan az francia nyelvterületen is szokás. E listából nagy csomagokat hagyok ki, de egyet - szívem szerint valót - kiemelek, kódaként. A Thomas Mannhoz való viszonyt. Mihancsik megint provokál, hogy áttörje Nádas védekezését: miért szakított vele? Nem jó, mondja Nádas, jó, akkor miért tagadta meg mint példaképet stb. Ez se jó, mondja Nádas, de végre elkezdi a magyarázatot. Ugyanis nem Thomas Mann-nal van a baj. A fordulatot a Napló nyolc kötete hozta. Az a reveláció, hogy Mann „meztelenül" is meg tud mutatkozni. Hogy kibe szerelmes, hogy miről fantaziál, milyen volt az aznapi szivar stb. Vagyis az emberről - a partikulárisról - meztelenül. Amiből kiderül, hogy bár Mann van benne Cipollában, Aschenbach szenvedésében vagy Felix Krullban is, de ezek a változatok nem a dolgot magát jelenítik meg, stilizálják, hogy polgárilag elfogadható legyen. Az igazán nagyoknál - Beckett, Tolsztoj, Kafka - nincs stilizálás. Az van a műben, ami az életben. (Mondja Nádas.) A kétféle írói magatartás - legalábbis az Érosz megjelenítését illetően - nem azonos, az egyik finomkodik (engedményt tesz a konvenciónak), a másik brutális. És ő a „másikkal" akar maradni. Mert a „stilizálás" elhazudik valamit, amit a polgári irodalomideál nem szeret. Így pl. Mann homoerotikus vonzalmának köznapi küzdelmeit, férfiszerelmeit, sőt erotikus életének „nyomdafestéken" túli eseteit, azokat a tényeket, amelyek a Naplóban nyersen, rövid, sztenografikus pontossággal megjelennek. Amit - mintha Mann így akarta volna - össze lehet vetni a Művel: itt az „alapanyag", és olvasd hozzá a „kész művet", láthatod a kettő közötti különbséget: azt, hogy miből mi lett. Szóval: rejtőzködik, mondja Nádas, és ettől akar elszakadni. Maradjunk a tényeknél. A brutális, nyelvileg is sokkírózó valóságnál. (Más kérdés, hogy Nádas részéről itt egy esztétikai princípium is fel van rúgva: az a különbség, ami az író partikuláris egyéniségét és a műben teremtett világot kommandírozó művész teljessége között feszül. Mihancsik opponál - én is -, de ezt is hagyjuk...)

Itt már mélyen benne vagyunk a modern regény (modern valóság, emberkép, individualizáció, szerelemábrázolás) gondjaiban. De most is éreznünk kell, hogy ezeket a revelatív elemzéseket ebből a zárkózott emberből, a sérülékeny művészből Mihancsik húzza elő. Aki ebben a kötetben teljesen egyenrangú partnere Nádasnak, a világhírű írónak. Nem riporter, aki kérdez, aztán felírja a választ. Nem pszichoanalitikus, aki hagyja, hogy a másik beszéljen, és ő jegyzetel. Mihancsik tudja a teljes életművet, életet, és ezen belül állva, de autonóm vitapartnerként - az egészre rátekintéssel - kérdez/vitázik. Ha nem sikerül megfogni a kérdés célzottját, más irányból rajzolja fel a kérdőjelet, de akkor már kikerülhetetlenül válaszolni kell rá - amivel nemcsak az olvasónak, de többnyire NEKI, az írónak segít megnyilvánulni. Ez a döbbenetes ebben az egész „egyenrangúak birkózásában". Nádas soha az életben nem tárulna fel ennyire senkinek - nota bene: önmagának sem. Bár közben vitáznak, mit vitáznak: veszekednek, sőt szakítanak is pár évre - aztán itt a röntgenkép. Nincs mennyezet, nincs födém.

 

 

 

Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém. Beszélgetés Nádas Péterrel. Pécs, 2006, Jelenkor Kiadó, 384 oldal.