A Mozgó Világ internetes változata

I. Ambivalenciák

Talán nem bántom meg a kulturális elit és a hatalom viszonyát kutató Standeisky Évát, ha elismerem, bizonyos bulvárkíváncsisággal olvastam végig kötetét: vajon mindazok a magyar írók, akiket egykor szerettem, hogyan állták ki a történelmi kényszerekből adódó jellempróbatételeket, akiket pedig bármiféle okok miatt nem kedveltem, netán ódzkodtam tőlük, a kordokumentumok és spiclijelentések tanúsága szerint is valóban olyan simlis alakoknak bizonyultak-e, mint azt feltételeztem. Ez az előítélet-ellenőrző olvasási technika semmiben sem különbözött attól, ahogy a közelmúltban Szőnyei Tamás titkosszolgálati kutakodásainak szintén kiváló összegző kötetét, a Nyilván tartottakat gyűrtem le néhány nap alatt, amelyet azért rettegtem végig, nehogy valamelyik rockzenei kedvencem találtassék könnyűnek, vagy ahogy a Harvard-professzor Kornai János önéletírásának, A gondolat erejével címűnek a megfelelő fejezeteit böngésztem át többször is, vajon közgazdász-szakmai tanítómestereimben - nem voltak imponálóan sokan - nem kell-e utólag csalódnom.

E tekintetben már Kornai könyvének olvasása előtt átestem az első s minden bizonnyal legnagyobb sokkon: akitől pályakezdőként a legtöbbet tanultam, akivel több tucat rádióműsorban dolgoztam együtt, s akinek a tekintélyes könyvtára állandóan nyitva állt előttem, bizony megbukott, mégpedig csúnyán, menthetetlen és megérthetetlen ifjúkori bűnök elkövetőjeként. A tőle kapott, vissza nem térítendő tudásjuttatásra ennek ellenére sem tudok másként gondolni, mint hálával, köszönettel; de ha netán összeakadnánk, ami nem is oly rég még bárhol megesett, nehezen jönne ki a számon az első mondat. S talán a második is.

Gondolom, az értelmiséginek tekinthető szakmákban már csaknem mindenkit ért hasonló megrázkódtatás - holott nyilvánvaló, hogy eddig fölöttébb gyéren és kimódolt álvéletlenszerűséggel csordogáltak a titkosszolgálati vagy magánlevéltárakból a besúgói jelentések és a dekódolt fedőnevek. Ha ezt az irányított adatközlést a politikai osztályharc részének kényszerülök tekinteni, nem kérek belőle. Ennél még a síri csend is jobb. Nem jobb. Nem tudom. De abban biztos vagyok, elegem van abból az avítt ideológiából tákolt politikai gyakorlatból, miszerint a titkosszolgálati anyag a tudatunktól függetlenül létező objektív valóság. Igenis tudni akarom, kik voltak környezetemben az árulók. Ilyen értelemben igényt tartok a csalódás(ok)ra is. Nem holmi mazochizmusból; egyszerűen azért, mert én magam szeretném eldönteni, mit gondolok róluk.

Hadd világítsam meg kíváncsiságom okát egy személyes példával.

Nemrég láttam a reformközgazdászoknál is reformerebb Liska Tibor dossziéját, abban a Lantos fedőnevű ügynök kézzel írt ügynöki jelentéseit, katasztrofális helyesírással, egyébiránt pedig nem feltűnően ártalmas egyrészt-másrészt közlendőkkel. Csakhogy Liskát a nyolcvanas évek elején infarktusba hajszolták az őt ért megpróbáltatások. Lantos felbukkant Pünkösti Árpád Szeplőtelen fogantatás című történelmi szociográfiájában is, ott közölt jelentései alapján sem mehetett volna át magyar nyelvből az érettségin. Mégis felvették a közgázra. Pünkösti tudja róla, ott 1979 májusától 1985 decemberéig működött titkos megbízottként. Én pedig Pünköstitől tudom, hogy az első számottevő diákszerveződés idején - az 1981-es Befőt körül - ő jelentett barátaimról, akik az egykori Neoprimitív együttesben zenéltek.

A táborzenekarként indult Neoprimitív nekem kissé balos meg túl KISZ-es volt, ám kétségkívül röhögtető. A magam részéről semmiféle belsődleges elhárítanivalót nem láttam bennük, nyilván bennem volt a hiba. Arról, hogy miféle veszélyt jelentenek a közrendre nézvést, csak 1981. március 23-án értesültem Tatán, ahol Tóth Dezső miniszterhelyettes a meghívott rockelitet zenei szaklap engedélyezésével, felfutási lehetőséggel és mindenféle minisztériumi méztermeléssel kecsegtette karrierjük madzagjára, ha nem működnek együtt a lázongó és kitagadandó zenekarokkal. Az egyik fő ellenség - az akkor már hírhedt Beatrice, URH és Bizottság társaságában - legnagyobb elképedésemre a Neoprimitív volt. „Van egy együttes, amelyiknek van olyan dala (...) hogy Szolid a Rita. Kérem szépen, nem lesz Szolidarita. (...) Nem lesz olyan dal, amelyik arról szól, hogy a Moszkva téren felszáll a villamosra az ellenőr, majd a dal végén ettől az ellenőrtől azt kérdezik meg, hogy az egész világra van-e bérlete" - szavalta félig ordítva a miniszterhelyettes, hozzátéve, azoknak az intézményeknek a működési engedélyét bevonják, ahol ilyesmi elhangzik. (Tóth Dezső beszédét szerencsére Szőnyei is közli könyvében, így - habár koronatanú volnék - nem kell a memóriámra hagyatkoznom.) Az események személyes végkifejlete, hogy tág baráti körömből a Neoprimitív-tag és Befőt-szervező Jobbágy Gyulát a belügy elűzte Kanadába, miáltal az együttes is évekig szüneteltetni kényszerült működését - ami egyébiránt nem bizonyult a honi rockkultúrára mért megrendítő, diktatórikus csapásnak.

Csak éppen mindmáig röhejes.

Mindmáig nem tudom, ki az a Lantos, és ez nem korrekt eljárás velem szemben. Sebők felfedte könyvében a rockipar besúgóit, a törvénytisztelő Standeisky és Pünkösti viszont nem dekódolta az irodalmi élet, illetve az egyetemi szervezkedések ügynökeinek fedőneveit. Így, együtt, ez sem korrekt - ez kicseng a Gúzsba kötve című kötetből is. Mert hogy van az, hogy Standeisky könyvében besúgói jelentésekből értesülhetünk a megfigyelt írók magánéleti morgolódásairól, de nem tudjuk meg, ki volt a róluk jelentő Harmath, Csaba, Gödény, Kassai, Keleti vagy éppen Sátor? Részletes beszámolót kapunk például Tompa Kálmán orvos és műgyűjtő három napig tartó születésnapi bulijáról, amely 1958 januárjában felkeltette a belügyi szervek figyelmét. A Juhász fedőnevű ügynök jóvoltából olyan édes kis részletekről is értesült a rendőrség és most az olvasó is, hogy azon Weöres Sándor lerészegedett, és nekiesett Fodor Józsefnek, aki szerinte elárulta a forradalmat. Standeisky szépen levezeti, milyen összefüggés van a megfigyelt Tompa-partik és Zsigmond Gyula, Püski Sándor és társaik 1962-es pere között. Még arra is ad magyarázatot hiteles állambiztonsági adatok alapján, hogy miért tartotta szükségesnek a hatalom ezt a pert a népi demokratikus rendszer megdöntésére irányuló szervezkedés címén - két évvel azt követően, hogy Déry Tibor már kiszabadult a börtönből -, és hogy miért hagyta ki belőle a népi írókat, miért érte be azzal, hogy „csupán" barátaikat csukatta le.

Tompa Kálmán műgyűjteményét öt évvel később, 1967-ben Aczél György közreműködésével megvásárolta a pécsi Janus Pannonius Múzeum, így az orvos végre megvehette magának azt a nyugati személygépkocsit, amely után sóvárgott, sőt még némi életjáradékot is kapott - összegzi a Zsigmond-pert követő évek egyik sajátos alkuját Standeisky. A maga nemében és a maga idején bizonyára ez is korrekt üzletnek számított.

Ennyi év távlatából már én is elvárnék némi korrektséget közpolitikánk formálóitól.

 

II. Realitások és relativitások

Standeisky nem minősít, csak tényeket közöl, miáltal arra kényszerít, hogy poros kötetekbe lapozzak bele újra. Uszkve másfél tucatnyi tanulmánya - amelyek közül több a Mozgó Világban is megjelent - 1942-től a Kádár-korszak bomlásának éveiig tekinti át a hatalomgyakorlás kulturális vonatkozásait. Nem ismer tabukat: a Nagy Imre-per vádlottai és áldozatai közül többek sztalinista arca is felvillan az 1953-as fordulat előtti évekből. Meg másoké is, így az irodalmi viszszaemlékezések alapján körülrajongott Devecseri Gáboré, aki 1948 óta a Magyar Néphadsereg tisztjeként szolgált, 1949 őszétől pedig az Írószövetség titkáraként üldözte a szervezet soraiban meglapuló ellenséget. Ehhez saját jogon szerzett tekintélye is volt, nem is csekély, elég kézbe venni Örkény István 1947-ben és 1948-ban írt elragadtatott kritikáit az „Odysseia" és az Íliász fordítójáról: „nem a részletek szépek, hanem az egész, nem a sorok csupán, hanem a mű, amelyen, mint a tiszta üvegen, törés nélkül süt át a mediterrán napsütés fénye". Gimes Miklós és Losonczy Géza ezen időszakból idézett közéleti ténykedése után némiképp az is megérthetővé válik, hogy alig két-három évvel később, az írók lázadása éveiben miért lengte körül a sztalinistákból hirtelen reformerekké vedlett kommunistákat némi gyanakvás a mindig is külön utakon járó népi írók részéről.

Egyébiránt markáns magyarázatot a vakhitre és a későbbi eszmélésre nyílt önmarcangolásban csak kevesen adtak. Sztálint, Rákosit méltató verseivel tudomásom szerint csak Eörsi István számolt el 2001-ben - mintegy mellesleg, csekély álnoksággal megemlítve, hogy Csoóri Sándortól Benjámin Lászlóig, a lektorkodó Juhász Ferencig, Nagy Lászlóig vagy épp Illyés Gyuláig fölöttébb hosszú volt az ízléstelenség terrorját kiszolgáló, vagy annak rövidebb-hosszabb ideig így-úgy behódolók sora - , kommunista múltjával és a Szabad Nép szerkesztőségében eltöltött éveivel pedig a közgazdász Kornai 2005-ben.

Akadt persze, aki megtagadott ifjonti hevületét nem váltotta újabb mozgalmi aktivitásra, így még epizodista sem lehet Standeiskynél. „A tragédia előtti mozgalomban tán csak verseim vettek részt. Személyem vonakodott, mert glédába kerültem volna sokakkal, akik verseimért még nemrég rám fintorogtak és üldöztek is: a másodszori átnyergelőkkel, akik majd harmadszor is átnyergelnek" - írta Életem című költői prózájában Nagy László. Vegye magára, akinek inge, nem tartott névsorolvasást. A „becsapott öncsalók" megrendülésének tárgyi bizonyítékául Eörsi megannyi versdokumentumot közölt a költő 1952 és 1954 között írt műveiből. Nagy László pedig húsz év távolából is számon tartotta, hogy kiábrándult és közölhetetlennek ítélt műveit a népi írók köréhez vonzódó - és Standeiskynél nem a későbbi irodalomtudósi arcát mutató - Király István 1953-ban végül elfogadta, egy évvel később Déry Tibor kiállt mellette „egy méltatásban", Zelk Zoltán pedig befogadta édesanyja albérletébe.

Szeretni kell, ennyi az egész? Ennyi kell csak egy ihletett nagykoalícióhoz?

Az már a rendszerváltás előtti, elnagyolt, tapintatos, sejtetésekkel operáló, vagyis a Kádár-korszak alkotástechnológiai követelményeinek megfelelő költői-írói visszaemlékezésekből is kiviláglik, hogy a hatalommal való együttműködés valamely módozata az írók számára egzisztenciális kérdés volt. Standeisky ezt azzal árnyalja, hogy nem csupán a fordulat évétől kezdve számítottak ideológiai hadállásoknak a szerkesztői kinevezések, hanem már a szép emlékű koalíciós években is azok voltak; a Kortárs és az Alkotás szerkesztőjeként Kassák Lajosban például sem a kommunisták, sem a szocdemek nem bíztak. Később pedig szemernyi esély sem maradt a kívül maradásra, legfeljebb a hallgatásra. A totális publikációs tilalom alá vett Pilinszky János, Weöres Sándor vagy Szabó Lőrinc a Kisdobos című laphoz száműzetett, mások - például Németh László - műfordításból éltek. Ha jól emlékszem, ő egyik visszaemlékezésében kifejezetten büszke volt rá, hogy a rendszertől 1951-ben József Attila-díjat kapott az Anna Karenina magyarításáért. 1957-es Kossuth-díját és azt, hogy a kulturális hatalom vele szemben egyre engedékenyebb lett, írói tehetsége elismerésének tulajdonította.

Standeisky pedig annak, hogy állambiztonsági körökben egyre kevesebb veszélyt láttak a népi írók személyében és ideológiájában.

 

III. Hiánymutató

Az úgynevezett szocializmus éveiben működött magyar írók, költők közül vajon hányan maradtak volna meg a pályán, hányan tudtak volna írásaikból megélni piaci viszonyok között?

Mert voltak, ugye, az eltartók és az eltartottak. Függelmi viszonyukra Standeiskynél bőséggel találunk adatokat, miként arra is, hogy a politikai széljárással miként változott a hatalmi szférában a kijelölt ellenségek köre, illetőleg hogyan módosultak a velük szemben alkalmazott eszközök, beleértve a titkosszolgálatiakat is. Ilyen értelemben a Gúzsba kötve kész kémregény, amelyben a képzettebb besúgók még abban is reménykedtek olykor, hogy állambiztonsági körökben nemcsak jelentéseik tényszerűségeit veszik figyelembe, hanem elemzéseiket is. Mi több, esetenként egyenesen érvényesülési lehetőségnek tekintették saját másodállásukat. Máskor meg mozgósító célzatúnak: Nemes György főszerkesztő és Faragó Vilmos kritikus például a hatvanas évek közepén azzal haragította magára Sárdit, hogy az Élet és Irodalom - meglátása szerint - liberális-polgári irányba tévelyedett el, ami eltűrhetetlen.

Szemét, szemétre lapátolva.

Külön köszönet Standeiskynek azért, mert öntudatlanul is lebeszélt arról, hogy számottevő és nyomasztó olvasottsági hiányosságaimat bepótoljam. Erre mindössze egyetlen kósza kísérletet tettem, azt is személyes okból: az ötvenes években kétszer is Kossuth-díjjal koronázott, 1951-től az Írószövetség főtitkárának kinevezett Kónya Lajos a hatvanas években egykori gimnáziumom könyvtárosa volt, s bár érzékeltették velünk, hogy állása nem afféle jutalom, inkább száműzetésféle volna, annak idején sem tisztelgő, sem tiszteletlen látogatást nem tettem nála. Ezt pótlandó, Standeiskyn felbátorodva belelapoztam tizenötödik verseskötetébe, a Szálló magvakba. „Hátrakötözött kezek és lábak. / Hasára dobva fekszik a földön, / szemüregében a rémület zöld legyei járnak, / duzzadt ajkára kínok gyűlnek, hogy vitriolt köpjön. / Íme az ember, Vietnámban, a huszadik század/második felében."

Részemről konyec filma.

IV. Alkalmazási előiratok

Nagyon szerettem volna szeretni Déry személyét, főleg szeretni való időskori könyvei miatt - no nem a Képzelt riportért, hanem a Kedves bópeerért, a Kyvagiokénért, a Félfülűért. Csak épp nem nagyon hagyták. Idős korában rigolyás volt, anyagias és gyáva - olvasható ki a közelmúltban készült visszaemlékezésekből. „Alapjában számító, önző, fukar természetű lángész vagy, aki ingyen egy sort se hajlandó leírni" - élcelődött vele barátja, Örkény István 1972-ben, az ajándékként küldött sajtfinomságokhoz mellékelt soraiban.

Mintha Déry beilleszkedése a Kádár-rendszerbe börtönből történt szabadulása után túlontúl tökéletesre sikeredett volna. Nem írta alá a Charta 77-et, sőt egy nyugatnémet televíziónak adott interjúban - tisztes honorárium fejében - kisebbítette a tiltakozók közéleti súlyát. Satöbbi.

Amikor még ezekről mit sem tudtunk, vagyis bő két évtizeddel ezelőtt, egy késő éjszakai rádiós beszélgetésben elkottyintottam, hogy valahol elveszítettem a Befejezetlen mondat második kötetét. Egy héten belül két komplett regényt kaptam postán (special thanks), holott adás közben abban sem voltam biztos, hogy összesen két hallgatóm akad. Hirtelen szerfölött számottevő személyiségnek hittem magam. Ma már tudom, nem nekem szólt az ismeretlen hallgatók gesztusa, hanem Dérynek.

Az ő esetében még Standeisky is kilép szenvtelen szerepéből. Abban a drámai történetben, amelyben a forradalom után letartóztatott Nagy Imre megtagadja Déryt és viszont, nemes egyszerűséggel gondolatolvasásba kezd. Talán nem tenné, ha a dokumentumok nem zaklatták volna föl. Déry 1954 ősze óta tartozott Nagy Imre hívei közé, fél évvel később pedig személyesen is közel kerültek egymáshoz. Barátságuk addig tartott, amíg Déry a Petőfi Kör sajtóvitájában el nem mondta híres, a politikai személycserék szükségességét is felvető beszédét. Ezt Nagy Imre túl radikálisnak ítélte, azt pedig egyenesen pártszerűtlennek, hogy az író nem pártfórumon mondta el bírálatát. A vizsgálati fogságban Nagy Imre megismételte Déry felszólalását elítélő véleményét. Ekkor Déry - aki korábban „tisztességes, bátor, gerinces" emberként jellemezte a politikust - menteni kezdte saját irháját, majd „végső soron" párt- és népellenesnek minősítette a Nagy Imre-csoport tevékenységét.

Mi történt? Miért?

Amikor Déry „elolvasta Nagy Imre rá vonatkozó vallomását, úgy érezhette, hogy az esetleg ronthat a helyzetén. Nem vehető tőle zokon, hogy mélységesen elkeseredett. Ekkor tudatosulhatott benne igazán az, amit 56 nyarán és őszén még csak sejtett, de nem akart elhinni: Nagy Imre nem tekinti őt igazi elvtársának, végső soron anarchisztikus polgárnak tartja, a kommunista mozgalomba sodródott, de oda igazán nem való szalonkommunistának" - tippel s mentegeti Déryt a feldolgozandó anyagból kipillantva Standeisky. Majd az író önmagára mért morális elmarasztalásának egyes részleteit toldja hozzá. Rögvest elővettem én is Déry Ítélet nincs című regényes önéletrajzát, itt-ott beleolvastam, de már nem a régi izgalommal.

Gyanítom, erről is Standeisky tehet. Meg a makacs tények.

Gyanítom, Déry Tibor és Örkény István gunyoros Négykezes regénye fölött pedig végképp eljárt az idő. Ez voltaképpen arról szól, hogy két jó barát, mellesleg kiváló írók, még akkor sem tudnak a központi irodalompolitika elvárásainak megfelelni, ha cinikus ügybuzgalommal, minden készségükkel és képességükkel, egymás mondatait javítgatva erre törekednek. Az 1954-ben önmagukon végzett laborkísérletként közösen legyártani szándékozott, ám az ötödik fejezetnél elakadt Három nap az Aranykagylóban-t Örkény 1979-ben adta ki saját korkommentárjaival, napi civódásaik újraélt - vagy inkább újraálmodott - jeleneteivel kiegészítve. A kettő együtt adta a Négykezest, amelyet annak idején végigröhögtem. Most pedig még elmosolyodni sem tudok rajta; legfeljebb a csattanóján, amelyet Örkény nagyvonalúan Déry szájába ad: „Nem írunk többé négykezes regényt (...) Majd fél kézzel írunk, ahogy eddig tettük, remekműveket."

De erre még várni kellett.

„Páncéloscsata a Szilágyi Erzsébet fasorban. Lőporfüst, ordítás, rohamozó lábak dobogása...

Reklám, cégtábla, fára rajzszögezett cédula: mindegy nekem. Mindig, minden felírást elolvasok. Most is a szemembe tűnik egy!

HÁZIASSZONYOK ÉS KISIPARI SZABÓK, FIGYELEM!

Mindnyájunk örömére ismét kapható az összecsapható

Neptun vasalódeszka!"

Egyperces novella az 1956-os naplójegyzetekben! Majd évekig tartó önkéntes hallgatás. Mert miközben magyar írók tekintélyes gyülekezete lepaktált a Kádár-rendszerrel - ami nem jelentette azt, hogy automatikusan mentesültek volna a titkosszolgálatok kitüntető figyelme alól -, Örkény az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár (a mai Egis Gyógyszergyár Nyrt. jogelődje) gyógyszerismertető osztályán talált magának megélhetést.

„Politikai magatartása jelenleg nem kifogásolható ugyan, de nem méltó ahhoz, ami tőle várható.

A vállalat politikai életében egyáltalán nem vesz részt, teljesen visszahúzódó. (...)

Helyes lenne, ha felülvizsgálná az 1956-57-es eseményekkel kapcsolatban kialakított véleményét, s írói tehetségét a szocialista kultúra fejlesztésének érdekében gyümölcsöztetné."

Ez a jellemzés Kósa László dokumentumkötete szerint 1961. október 26-án készült Örkény István vegyészmérnökről. Vagyis öt évvel a forradalom után. A korabeli politikai koreográfia szerint neki is alá kellett írnia. Meg is tette: „Ezzel az összefoglalóval egyetértek. Örkény István."

A vegyészmérnök és gyógyszerész végzettségű író 1958 szeptemberében Aczél György művelődésügyi miniszterhelyettest kérte meg, helyezze el eredeti szakmájában, aki ezt meg is tette. Örkény pedig számolatlanul írta az orvosokhoz szóló körleveleket, gyógyszerekhez mellékelt alkalmazási előiratokat és cikkeket az üzemi híradóba, még a vállalat nevének megváltoztatására és gyári jelkép, embléma - logó - létrehozására is tett javaslatot. Így ment ez egészen 1963-ig.

Aki pedig ebből az egész kusza izéből egy szót sem értene - netán még nem töltötte be a negyvenet -, ne magában keresse a hibát.

De sürgősen olvassa el a Gúzsba kötve idevágó fejezeteit.

 

V. Gulyáskommunizmus

„Az új stratégia: noha bármit, bármikor megtehetnek velünk, gondosan és okosan nem tesznek meg bármit. Az élek letompítva. Nyakunkon a kés, de nem szorít különösebben, csak masszívan ott van. Meg lehet szokni, egy idő múlva fel sem tűnik: engedelmesen másképp forgatjuk a nyakunkat. A biztos jellegtelenedés útján." Mészöly Miklós 1976-os keltezésű, kéziratos reflexióját a most indult Hang-kép-írás című sorozat első, róla szóló kötete közli. Az ő neve a Standeisky-kötet 450 oldalán egyszer sem bukkant fel. Aki pedig ezen eltűnődnék, az - Örkénnyel szólva - „nagy igazságoknak jöhet a nyomára".

 

VI. Vérvonalkódok

Külön is megrendítő vonulata a kötetnek az úgynevezett népi írók politikai sorsa, akik hol útitársak, hol narodnyikok, hol potenciális ellenségek voltak, s akiket olykor megátalkodott alapossággal, olykor meg már csak afféle napi rutinból ellenőrzött a soraikba is beépült belső elhárítás. Vezéralakjait azonban a hatalom legfelső körei igyekeztek maguk mellé állítani, de legalábbis pacifikálni. Több lényeges adalék árnyalja az Illyés Gyula-képet, ezek közül önkényesen csak kettőt emelnék ki, azokat is személyes okokból. Az első még 1950-re datálódik: az Írószövetségben vitaestet tartottak a követendő példaként állított szovjet irodalomról, amelyen Illyés nem jelent meg, a tanácskozásra küldött tanulmányában azonban hosszan méltatta Alekszandr Bek Volokalamszki országút című háborús regényét, külön hangsúlyozva az írás művészi értékeit, mégpedig - Standeiskyt idézve - „nem minden célzatosság nélkül". Ezzel az epizóddal négy évtized távolából legalább némi magyarázatot kaptam arra, általános iskolai magyartanárom miért éppen a Volokalamszki országutat tekintette a kortárs irodalom csúcsteljesítményének, magától értetődően a kötelező olvasmányok közé emelve a művet, és miért nem, mondjuk, Helena Bobinskától A kabunauri nemzetség bosszúját, holott gyermekfejjel a kettő között nem érzékeltem esztétikai különbséget. Ráadásul a Ganz Villamossági Művek - apám ott dolgozott - üzemi könyvtárában, az egykori Margit körúti börtön épületében az utóbbiból sokkal több példány volt.

A történelmi hűség kedvéért: olvasatlanul.

A másik, meglehet, csupán számomra újdonságot jelentő adalék: Illyés nem engedte meg, hogy 1966-ban kiadott gyűjteményes kötetébe bekerüljön az Egy mondat a zsarnokságról. Való igaz, mind az újraközlési szándék, mind pedig annak elhárítása álságos volt; az öncenzúra pedig kétségkívül tovább dagasztotta az 1950-ben írt vers és Illyés nimbuszát. Világosan emlékszem, hogy az érettségire készülve összevissza lapozgattam az 1956-ban kiadott, Kézfogások című Illyés-kötetet, abban a reményben, hátha - akár más címen is - rábukkanok a híres-hírhedt versre vagy annak bármely gondolattöredékére. Ma is úgy vélem, jót tett volna az egyébiránt a hatvanas években is nagy becsben tartott kötetnek, ha az Egy mondat a zsarnokságról ott lett volna a tananyagba sorolt A költő felel szövegkörnyezetében; némiképp hitelesítette volna szememben az utóbbit.

Nem tartom magam Illyés és életműve jó ismerőjének, de kifejezetten örömmel tölt el, hogy a költő - a Gúzsba kötve tanúsága szerint - egyetlen pillanatra, még a legzordabb esztendőkben sem csatlakozott a népi írók táborában többeket jellemző antiszemitizmushoz. Aminek külön jelentőséget ad, hogy némely Illyés-tisztelők és -követők, köztük sokadik generációs népi írók a rendszerváltás után kódolt vagy nyíltan kirekesztő érvekkel követelték saját közéleti jussukat. Megtették ezt korábban is - mondhatni, egyesek abba sem hagyták a harmincas-negyvenes évek óta -, írószövetségi szeánszokon éppúgy, mint feljelentésekben. Ám ha ez az eszmei folytonosság tragikus színezetű is, a besúgók kétfrontos harca egyenesen tragikomikus. „Ma az a helyzet, hogy míg az egyik oldalon Illyés a vezető ideológus, aki mindenféle szervezeti kereteken kívül, pusztán írásaival adja meg a vezérszólamot, a másik oldalon a Nemes-Faragó kettős igyekszik ideológiai vezető szerepre szert tenni. Mindkettő lényegében a polgári ideológia két hagyományos pólusát jelenti, azokat a pólusokat, amelyek között a harmincas években az úgynevezett népies-urbánus ellentét feszült - idézi Sárdi 1969-es jelentését Standeisky. Vele egy későbbi interjúban kivételt tett: leleplezte. A fedőnév a zsidó származású, ám antiszemita nézeteket hangoztató Sándor András írót, publicistát rejti, akit a forradalom után nyolcévi börtönre ítéltek.

Talán Sárdi munkássága már az ő mindenevő gyomrát is megfeküdte.

Az álnok pozícióharcok közepette Ilylyés mintha tartotta volna magát Déry Tibor 1937 novemberében kelt fogalmazványához, amelyet Gelléri Andor Endre, Fodor József, Féja Géza, Sárközi György, Németh Andor, Zelk Zoltán és Vas István társaságában ő is aláírt, miszerint: „a zsidókérdés abban a formában, ahogy azt bizonyos fajvédő keresztény és fajvédő zsidó rétegek felvetik, megtárgyalják és végigküzdik, csak arra jó, hogy a valódi problémákat elhomályosítsa, s a szűkölködő tömegek figyelmét igazi érdekeiktől elterelje". Igaz, az Ítélet nincs-ben felemlegetett levélre rá egy évvel Illyés valamilyen kifogással távol tartotta magát az első zsidótörvény ellen tiltakozóktól, ám még 1942-ben is minőségelvű szerkesztője volt a Magyar Csillagnak, amivel kiváltotta szélsőjobbra sodródott írótársai, köztük a mániákus antiszemita Erdélyi József költő haragját. „Illyés tíz-tizenöt írót lát csak az országban, hat-hét abból is, mint rég, zsidó" - idézi fel Erdélyi korabeli vádjait Standeisky.

De mások is végeztek számarányszámítási gyakorlatokat, és nem csak akkor.

A népi íróktól idegenkedő olvasók megannyi érvet találnak ellenérzéseik bizonyítékául a kötetben. Másokban a „származásuk koloncától" szabadulni óhajtó, zsidó származású kommunista írók - így jellemzi őket A kommunista polgárellenesség című, a Budapesti Negyedben 1995-ben megjelent tanulmányában a kutató - neofita vakhite, majd reformellenzékbe tömörülése válthat ki gyanakvást, ellenszenvet. Méricskélheti, akinek ez fontos, azt is, vajon Déry megalkuvása volt-e súlyosabb eset Illyésénél, és viszont, illetve hogy menthető-e egyáltalán Németh László gyors behódolása. Ám ahhoz kétség sem férhet, hogy mindhárman - és még sok tucatnyian kortársaik és követőik közül - a mégoly tágasan értelmezhető szocialista eszmerendszerhez tartoztak, és azokat vélték politikai szövetségeseiknek, akik meghurcolták, megalázták, megfélemlítették és megfigyelték őket; mikor hogy'.

Őket akarták meggyőzni, és nem csak írásaikkal.

 

VII. Gúzsok és kötések

A hatalommal jogviszonyba keveredett írók, művészek közül bántóan kevesen voltak, akik mai mérce szerint is képesek voltak függetlenségük védelmére, annál többen azok, akik kényszerűségből vagy önként flörtöltek vele. Standeisky nem ítélkezik fölöttük, legfeljebb akkor, ha méretes gazságokra bukkant.

„Engem az ésszerű kompromisszum és a gerinctelen megalkuvás határmezsgyéje izgatott - ennek alakulása nagyban függ a személyiségtől" - nyilatkozta Szőnyei Tamásnak a Magyar Narancsban. Az pedig már az olvasó személyiségétől függ, ő mit tart ésszerű kompromisszumnak és mit gerinctelen megalkuvásnak. Ebből adódóan a könyv - amelyet az 1956-os Intézet és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára adott ki - összességében mégiscsak valamiféle tesztként működik.

Mivel pedig mi sem jellemzőbb, ki mit hámoz ki belőle, nemcsak szereplőit teszteli, hanem olvasóit is. Álljunk elébe.