Na, mi legyen?

- kérdi Kádár János a Politikai Bizottság tagjaitól 1988. május 3-án, némi ingerültséggel a hangjában. Arról kellene dönteniük, hogy azonnal elindítsák-e a Fidesz ellen „a törvényes eljárást", avagy várjanak vele a tizenhét nappal későbbre tervezett pártértekezletig. A PB tagjainak taktikázása rendkívül sokatmondó. Az óvatosabbak még azt is megkockáztatják, hogy rábeszéljék Kádárt a halasztásra, mondván: „elviheti az egész pártkonferenciát..." (Óvári). A radikálisabbja szerint ez megfutamodás lenne, mert „ha húsz nap múlva csináljuk, mi változik a helyzeten, hát akkor utána fogunk magyarázkodni?" (Grósz). A pragmatikus Fejti pedig felvilágosítja a tisztelt PB-tagokat arról, hogy a büntetőeljárás viszonylag hosszadalmas procedúrát jelent, nyomozati szakasz, kézbesítés, vádindítás stb. - csupa határidőhöz kötött lépés. „...vannak előírásai a büntetőeljárásnak... de ha a bírósági tárgyalásra elkerülhetetlenül sort kell keríteni, akkor ezt a pártértekezlet utánra lehet ütemezni..."

Az idézett mondatok korántsem valami fikciós irodalmi műből valók. Lehet, későbbi korok olvasói azt gyanítják, hogy valamiféle pamflet, paródia igyekszik kigúnyolni a kései Kádár-korszak szenilitását. Jogállami eszméken nevelődött generációknak nyilván az is szemet szúrhat: hogyan lehetséges, hogy egy politikai testület - a PB - olyan kérdésekkel bíbelődik, amelyeknek még a feltételére sem lenne joguk, nemhogy az eldöntésükre... Sajnos, mindez nagyon is valóságos produktum. A felhasznált dokumentum szövege Pünkösti Árpád könyvének 365-368. oldalain olvasható. A megbukása előtt álló, ám látszólag még mindenféle hatalmi eszközt birtokoló Kádár-rendszer csúcsszerve, a Politikai Bizottság az említett napon - egyéb teendői közepette, például a leendő pártkonferencián kibocsátandó állásfoglalás szövegének jóváhagyása mellett - fontosnak tartotta, hogy a harmincnégy nappal korábban megalakult Fidesz „szervezőinek tevékenységével összefüggő további eljárásról" is hosszadalmas vitát folytasson és döntsön. Hogyan lehetséges, hogy egy szűk körűnek látszó, az egyetemisták és fiatal értelmiségiek jól körülhatárolható csoportját érintő, befolyásoló, úgyszólván tegnap megszületett kezdeményezés ilyen erejű, azonnali és meglehetősen pánikszerűnek tetsző reakciót váltott ki a legmagasabb rangú hatalmi testületből? Ennek a képtelenségnek az utólagos megértését, páratlanul aprólékos dokumentálását s egyúttal szándékolt demisztifikálását nyújtja Pünkösti nemrégiben megjelent könyve, a Szeplőtlen fogantatás. Meg még sok mást is. A könyvnek ugyanis nagyon sokféle olvasata lehetséges. A szemle keretei között e sorok írója is megpróbálkozik néhány lehetőség körvonalazásával.

„Előre kellett lépni..."

- mondja Diczházi Bertalan a könyv 260. oldalán. A fiatalon elhunyt (egykori) vegyész a Fidesz megalakulásának egyik kulcsfontosságú kezdeményezője volt. Igaz, a könyvből az is kellőképpen kiderül, hogy Berci távolról sem azt a politikai szervezetet álmodta meg, amit néhány hónap múlva ország-világ ámulva szemlélhetett. Az előrelépés igénye egyébként a lakitelki, előző év őszi MDF-alakuláshoz képest volt értendő. Meg ahhoz a hosszadalmas, csaknem egy évtizede tartó kötélhúzáshoz képest, amit a hetvenes évek vége óta az újabb és újabb korosztályok képviselői folytattak annak érdekében, hogy legyen már végre valamiféle önálló ifjúsági szervezet. Legalább az egyetemeken. Az amúgy is foszladozó, mindinkább nevetségessé váló és elnéptelenedő KISZ mellett párhuzamosan szerettek volna olyan szervezetet létrehozni, ami tényleg az ő igényeiket fejezi ki. Amit nem felülről/kívülről kaptak, hanem éppen az benne az érték, hogy maguk csinálták. Ennek a hosszú-hoszszú, rejtett és hivatalos nyilvánosságot legfeljebb pillanatokra kapó folyamatnak számtalan állomása, formája, sikere és kudarca volt. Pünkösti könyvének egyik nagy-nagy érdeme, hogy az említett rejtőzködő és mára már szinte teljesen elfelejtett folyamatot páratlan részletességgel eleveníti meg.

Ebben az értelemben a „történelmi szociográfia" (a szerző imigyen jelöli művét az alcímben) a nyolcvanas évek egyik legelső feldolgozása. Persze a Fidesz megalakulásának előzményeit keresi és mutatja be, csakhogy közben elképesztően alapos képet kapunk a nyolcvanas évek mikroelnyomásairól, a helyi egyetemi, igazgatási, hatósági félelmek, tudatlanságok, szánalmas keménykedések végtelen kavalkádjáról is. A szemünk előtt hullik darabjaira az a nagy-nagy fáradsággal felépített és évtizedekig működtetett rendszer, aminek a nyolcvanas évek elejére nemcsak a gazdasági, erkölcsi tartalékai fogytak el, hanem az erőszak fenntartására fordítható tartalékai is. Bár talán ez a „képesség" tűnt el legutoljára... Nagy érdeme a könyvnek az is, hogy világosan megérthetjük e tartalékfelélés menetét is.

A nyolcvanas évek sokszínű küzdelmeiben a demokratikus ellenzéknek kitüntetett szerepe volt ugyan, de mellette sok egyéb képződmény is burjánzott. A hatalmat gyakorlók egyre fogyatkozó csoportjai, valamint a tudatos ellenállók - korántsem olyannyira népes - szerveződései között húzódott még egy olyan köztes, tág mező, amelyben nagyon is sokféle kezdeményezés tudott megélni. Volt, amelyik csak néhány hónapig. Volt olyan, amelyet néhány alkalom erejéig lehetett fenntartani. S voltak olyan félig intézményesült formák, amelyek akár húsz éven keresztül is eredményesen játszották a kinn is, benn is játékokat. A Fidesz 1988-as megalakulásához úgyszólván valamennyi tradíció hozzátette a maga örökségét. Ezt az alapítók rugalmasságának, tanulási képességének, jó érzékének éppúgy betudhatjuk, mint ahogyan az is kiderül a könyvből: volt mit felhasználniuk. Pünkösti százszámra kereste fel az egykor ilyen-olyan szerepet játszó, valaha volt kulcsfigurákat, azokat is, akik 1989 után semmiféle közéleti/politikai szerepet nem vállaltak. Az olvasó némi elképedéssel rekonstruálhatja magában azt a felismerést, hogy a rendszerváltás hajnalán a később direkt politikai szervezetekké átformálódó kezdeményezéseknek sokkal szélesebb társadalmi alapjai, támogatói körei voltak, mint amire a mai „végeredmény" alapján következtethetnénk. E rekonstrukció során Pünkösti emléket állít számos olyan szereplőnek, akit azért sem lehetett elfelejteni, mert igazán meg sem jegyezhettük a nevüket annak idején. Elkoptak, eltűntek a hosszadalmas átalakulásban, noha szerves darabkái voltak a nyolcvanas évek elejének. Nagyon tanulságos például az a portré, amit Chikán Attila csöndes és roppantul eredményes építkezéséről, folyamatos alkalmazkodási és változtatási képességeiről rajzol a szerző. Vagy például annak a Jobbágy Gyulának a szerepéről, akinek a kötéltáncáról egykoron sok százan tudhattak, s amiből meglehetősen sokan tanulhattunk. Ki ezt, ki azt. Már csak azért is jól tette a szerző a szélesebb spektrum felmutatását, mert így kiderül: téves az, hogy akkoriban mindenki csakis pártot szeretett volna alapítani.

„...megnéztük, ki nem alszik..."

- mondja a Fidesz egyik alapító tagja arra emlékezve, hogyan dőlt el az ő kollégiumukban az alakuló összejövetelre delegáltak névsora, ami arra figyelmeztet, hogy nem ártana utólag nagy-nagy kritikával fogadnunk az újkori partizánlegendák magyarázó erejének érvényességét. A nyolcvanas évek ilyen-olyan mozgalmaiban akár csak alkalmilag is részt vevőknek talán kevésbé kell elmagyarázni azt a sok-sok véletlen tényezőt, amely végül is eldöntötte, hogy éppen ki melyik szervezethez csapódott, hol lett alapító, oszlopos tag, szakértő, s végül: botcsinálta demokrata. Az esetlegességnek éppen azért lehetett meglehetősen nagy szerepe, mert senki sem tudhatta igazán, hogy az éppen formálódó szerveződések közül melyiknek lehet/lesz hosszabb távon is komolyabb hatalmi súlya. Ám a véletlenszerűség másféle megközelítésben is megállja a helyét: igenis kellett bátorság, nem is kevés kurázsi, politikai kockázatok elvállalását is magában hordó eltökéltség ahhoz, hogy az ember vállalja a bizonytalanságot. Mert ebben a bizonytalanságban akkor még az is benne volt, amit az írás első mondataiban jeleztünk: lehet, hogy lecsuknak, lehet, hogy kizárnak, lehet, hogy egy életre kedvezőtlenül változtatják meg a sorsodat.

Az idézett „kiválasztási szempontnak" azonban van egy még mélyebb tartalma is. A rajkosok már csak azért is megtehették, hogy találomra, az éppen ébren lévők közül delegáljanak, mert pontosan tudhatták, majdnem mindegy, ki lesz a képviselőjük. Mert az ott lakók a külső társadalmi környezethez képest homogén értékrend, világkép hordozói voltak, s a legalapvetőbb közéleti kérdésekről olyannyira hasonlóan gondolkodtak, aminek alapján megengedhették maguknak még a véletlen kiválasztás luxusát is. Voltaképpen tényleg mindegy volt, hogy melyikük volt éppen ébren.

Pünkösti munkájának aprólékossága e kérdés kapcsán már csak azért is indokolt, s az egykori részvételi körülmények körültekintő bemutatása azért is fontos, mert az elmúlt tizenöt évben széles körben rögzült két egymást egyébként kölcsönösen zárójelbe tévő magyarázat, amelyet a táborok leginkább egymás között szoktak hangoztatni, s ezzel mindig meg is ússzák a reflektálás fárasztó feladatait.

Az egyik szerint 1989-ig diktatúra volt, lényegében ugyanolyan, mint a Rákosi-korszakban, s ennek megfelelően mindenki vagy a rendszer ellensége vagy a támogatója volt. Az ellenállás-pedigrét felmutatni tudók már akkor is halált megvető bátorsággal szegültek szembe a diktatúrával, és semmiféle közösséget nem vállaltak a rendszerrel. (Tekintsünk el ezúttal attól a problematikus vonástól, hogy ha ennyien voltak tudatos antikommunisták, akkor nem érthető, miért tartott ki ilyen sokáig a rendszer.) 2006-ban már a társadalom egyik fele olyan nyugalommal és folyamatosan kommunistázik - visszafelé, meg aktuálisan is -, hogy tényleg elfelejtődik: 1989-ig ez egyáltalán nem volt szokásban. Még a magánszférában sem.

A másik, inkább az előző rendszer kedvezményezettjei között népszerű magyarázat szerint viszont nem volt itt semmiféle ellenzék, semmiféle elégedetlenség, mindenki megkötötte a maga kis alkuját, s a rendszerváltásig mindenki kiszolgálta a rendszert, ha tudott róla, ha nem. Mindenkinek csak 1989 után jött meg a bátorsága, a Fidesz is csak akkor mert megalakulni, amikor már nem volt ennek semmiféle kockázata. Ez az előbbinél nem kevésbé vérforraló relativizálás jótékonyan szeretne mindenkit bevonni a kollaborálás bocsánatos - sőt egymás között nyugodtan ünnepelhető - vétkébe, s igyekezne eltüntetni minden különbséget az előző rendszer nyertesei és vesztesei között.

Pünkösti Árpád könyve a két említett, ám meglehetősen közkeletű leegyszerűsítéssel, közösségi hazugsággal szemben éppen azt a folyamatot mutatja be, ahogyan alakult, változott, át- és átépült, fejlődött, gazdagodott a rendszerrel szembeni elégedetlenségből, a csalódásból, a valami mást akarásból adódó attitűd. Ahogyan el lehetett jutni a puszta tagadástól, a kibontakozó válság megértése okán érzett tehetetlenségtől a tudatosan vállalt és választható alternatíva megteremtéséig. Ez a változás egyáltalán nem volt egyszerű, s főleg nem volt zavartalanul bejárható, egyenes vonalú út. A könyv főhőseinek, a későbbi Fidesz-vezetőknek sem volt problémamentes az útjuk. Nem is érdemes utólag sem olyanná stilizálni.

„...a mi legjobban képzett
embereink mentek oda..."

- mondja Fejti György az említett PB-ülésen annak illusztrálására, hogy miért kár erőltetni a Fidesz vezetőivel a további puhító-leszerelő-semlegesítő-fenyegetődző tárgyalásokat. Merthogy csak látszólag lehet velük megegyezni: „bebizonyosodott, hogy ők látszólag beleegyeznek ilyesmibe, a valóságban pedig támadnak...." A későbbiekben számtalan terméketlen vita folyt arról, hogy a Fideszt és a hasonló szervezeteket vajon politikai ellenfélként tekintette-e az egykori párt- és állami vezetés. A figyelmes olvasó számára a könyv elolvastával mindez nem lehet kérdés. Legfeljebb azt tehetjük hozzá, hogy maguk a hatalom képviselői is rendkívül sokat változtak az említett évek során annak megítélésében, milyen társadalmi súlyt tulajdonítsanak az általuk olyannyira nem kedvelt szerveződéseknek. Kevésbé tudhatjuk, hogy a fiatal demokraták vezetőinek fejében, politikaérzékelésében miféle változások mentek végbe éppen ezekben a kulcsfontosságú hónapokban. A választott lépésekből persze kiderül, hogy - főként - Orbán Viktor mindenkinél előbb érzékelte a mozgástér legapróbb változásait is. Arról azonban nagyon homályos elképzelésünk lehet, valójában mit is gondolhattak a körülöttük folyamatosan átrendeződő erőtérben cselekvő személyekről. (Hiszen - mint láthattuk - „a legjobban képzett embereiket" küldték hozzájuk...)

Nagy kár, hogy éppen a főhősök nem voltak hajlandóak együttműködni Pünköstivel. Utólag korrigálhatatlan tévedésnek bizonyult, hogy egy újabb „kendekönyvet" láttak a szerző törekvésében, s elhitették magukkal, hogy megint valami kampánykiadvány készül. Rutinos politikusok egy pillanatig sem hihették komolyan, hogy a hazai szociográfiai irodalom egyik legismertebb és legjobb képviselője hosszú éveket fordít egy olyan feladatra, aminek majd legfeljebb a 2006-os kampányban lesz egy-két hétre jelentősége. A szerző megpróbált ugyan minden elképzelhető emléket, emlékezőt, mozaikdarabot összegyűjteni, értékelni - munkája ebben az értelemben módszertanilag is nagyon tanulságos vállalkozás: hogyan kell és hogyan lehetséges a nyolcvanas éveket rekonstruálni -, mégis nagyon hiányzik a kulcsszereplők utólagos önértelmezése, a saját történeteik, kommentárjaik egyensúlyt kereső hatása. Még akkor is, ha mindez egyáltalán nem a szerző hibája. Nagyon nagy kár ezért a félreértésért. A főhősök szemszögéből még inkább, mert ők egyáltalán „nem jönnek ki rosszul" a fél ezer oldalnyi összképből.

Lehet, ma már szeretnének sokkal bátrabbnak, kevésbé esendőnek látszani, cikcakkoktól mentes és tévedhetetlen előéletet tudni maguk mögött. Pedig nem kellene, mert így is éppen eléggé bátrak és kockáztatók voltak. Lehet, úgy hiszik, hogy csakis ők vagy csakis a szűkebb közegükből hivatott valaki megírni az igazi történetüket. Pedig nem kellene erre várni, mert ők voltak azok, akik - nagyon helyesen - elvitatták az egykori hatalomtól a kizárólagos értelmezés és kanonizálás jogát. Az is lehet, hogy úgy hiszik, nem jött még el az ideje az ő történelmi krónikájuknak. Akik viszonylag gyakran definiálják újra magukat, azoknak útjában állhat az egyszer már rögzített múltkép. Pedig a jövőbeni helykeresés feladata valamennyiünk előtt folyamatosan ott áll, s ennek esetlegességei oltárán mégsem áldozhatjuk fel múltról való tudásunkat.

Sokféle magyarázat képzelhető el, feltehetően a mostanság oly nagy kedvvel gyakorolt kettős világ igénye lehet az igazi, aktuális ok. Ha „ezen az oldalon" még nem készülhetett el az autentikus párttörténet, akkor a „másik oldal" ne akarjon jogot formálni ennek megírására, hiszen annak csakis direkt politikai megrendelés lehet a hátterében. Érthető ez a gondolkodásmód, csak a negatív következményeit e könyv kapcsán is egyértelműen ki lehet mutatni. Nehezen, roppant körülményes módon, de azért formálódnak azok a közösen vállalható történeteink, amelyek segítségével legalább a közelmúlt érthetővé és vállalhatóvá válik, s ez a tisztázás korántsem csupán „két oldali" feladat. A két táborra egyszerűsített társadalomképből sem kellene azonban szükségképpen következnie annak, hogy legalább időnként ne kéredzkedjünk bele a „másik" rólunk formált képének alakulásába/alakításába. Ha eleve nem bízunk a másik fél tárgyilagosságában, akkor legalább meg kellene próbálkozni a magunk szempontjainak diszkurzív érvényesítésével. Viszont ha kihagyjuk magunkat a diskurzusból, akkor az eredményt a másik oldalon is kénytelenek lesznek a maguk spekulációival megterhelni.

Pünkösti könyvében is számos alkalommal érzékelhető a szerzőnek magamagával folytatott polémiája. Főként olyan összefüggésekben, amikor az egykoron történteket a jelenlegi események függvényében értelmezi. Nem kétséges, egy ilyen sikertörténet utólag számtalan ponton kínálja az utólagos belelátás-beleérzés csábítását. A visszavetítések túlzásairól azonban nyugodtan elfeledkezhetünk. A múlt lelkiismeretes rekonstrukciója révén éppen eleget tudhatunk meg a jelenlegi jobboldal meghatározó csoportjainak egykori életútjáról ahhoz, hogy a korábban kialakult kérdéseinket ezután sokkal egyértelműbben fogalmazhassuk meg.

Epilógus

Nagyon sok, nem kevésbé fontos jelenségről kellene még megemlékeznünk Pünkösti Árpád könyve kapcsán. Megkerülhetetlen lenne például a Budapest-vidék-konfliktus elemzése, a vidékiségnek a jelenkori politikai osztály viselkedésében érzékelhető félreértelmezéseinek, gyökereinek a bemutatása. Hosszasan kellene boncolgatnunk az autonómia-
zárt csoportok-elitképződés-összefüggéseket is, hiszen ezek is olyan súlyú problémaköröket foglalnak magukban, amelyek messze túlmutatnak a Fidesz-tanulságok érvényességi körein. (Hogy például másra ne utaljunk, csak arra a tényre, hogy az egykori riválisok, a 18 évvel ezelőtti versenytársak csoportszerkezete több mint feltűnően azonos azzal a körrel, amely éppen mostanság rendezkedik be kormányzati erőként...)

A könyvben rendre előkerül az egykori Soros Alapítvány háttérbeli szerepe. Az az érzésünk, hogy manapság ennek az utólagos megítélésében is inkább a végletek uralkodnak (azaz a túl-, illetve a lebecsülés kényszerű körei), semmint az a tárgyilagosság, amit ez ügyben is Pünkösti felmutat. Szóval számos fontos tanulságról írhatnánk még e könyv kapcsán.

Mindazonáltal távolról sem vagyok e mű elfogulatlan kritikusának tekinthető. Magam is meglepő gyakorisággal szembesültem tizenöt-huszonöt évvel ezelőtti, mára már többnyire elfeledett konfliktusok, személyes sérelmek és sikerek bonyolult és máig sem feldolgozott emlékeivel. Magamon is lemérhettem az idő megszépítő, ugyanakkor határozottan torzító hatásait. Egykoron, körülbelül 1978 és 1988 között nekem is azokhoz volt a legtöbb közöm, akik e könyv kulcsszereplőinek minősíthetők. 1989 és 1996 között már úgy volt közöm hozzájuk, hogy legalább annyi vitám volt velük, mint amennyiben egyetértettünk. A legutolsó tíz évben pedig már csak egyre nagyobb szkepszissel és a hasznosság legcsekélyebb jele nélkül bírálom mindazt, amit a közéletben tesznek. Arról fogalmam sincs, hogy az előttünk álló évtizedben hogyan alakul majd a hozzájuk fűződő viszony. E könyv egyik rejtett, de végig érzékelhető tanulsága éppen az, hogy ez a csoport egészen váratlan fordulatok megtételére is képes. Volt. Egykoron. Ez a történet azonban még nem fejeződött be.

(A papagáj is csak „pihen" a Monty Python cirkusz madárboltjában, egészen addig, amíg hiszünk az eladónak.)