←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Szendi Gábor

Buli, hanta, antidepresszánsok

A minap azon vitatkoztam Bánfalvi Attila filozófussal, vajon tőlem vagy tőle határolódott-e el a Magyar Pszichiátriai Társaság (MPT) a májusban összetákolt dörgedelmes nyilatkozatában. Ő azzal érvelt, hogy „az MPT nem kíván vitákba bocsátkozni a kellő szakmai ismeretek nélkül saját népszerűségüket és hasznukat építőkkel" kitétel rá vonatkozik, mert hogy ő „csak" filozófus, és mégis veszi a bátorságot, hogy cikksorozatban elemezgesse a medikalizációt, vagyis a betegséggyártást és -forgalmazást. Mondtam neki, hogy én meg „csak" klinikai szakpszichológus vagyok, és merészelem az antidepresszánsokkal kapcsolatos megdöbbentő hazugságokat megírni. Márpedig az MPT nem a többi „üzletág" hasznáért aggódik, hanem a saját piaca felett őrködik, s az antidepresszáns-piacot érte a legkomolyabb támadás, amikor Depreszszióipar című tanulmányom megjelent a Mozgó Világban 2004 októberében, majd az azonos című könyvem 2005 őszén a Sík Kiadónál. Hogy üzleti kérdésről van szó, és nem tudományos vitáról, arról sok minden árulkodik.
 
Beszédes hallgatás
 
Egyrészt a makacs hallgatás, másrészt a gyilkos indulatok. Persze a tudományban is szoktak viták lenni, olykor indulatosak is. De mert ott mindenki hisz a maga igazában, nem fél vitatkozni. Az MPT, illetve a Pszichiátriai Kollégium viszont jól elbarikádozta magát, teljes elsötétítést rendelt el és folyamatosan kitér, nehogy tudományos közelharc alakuljon ki, mert előre tudja, hogy ebben csak veszíthet. Időnként kilőnek a barikád mögül egy-egy elhatárolódó nyilatkozatot, amelynek lényege, hogy „mi őrizzük a bölcsek kövét", aztán megint hallgatásba burkolóznak. Mint kiszivárgott, azért a „krém" ülésein a nevem említése száz decibellel szokta megemelni a hangerőt.
De vajon miért nem érvelnek, hiszen talán nem mindenki látná át, hogy mellébeszélés folyik! A vitát azonban eleve a gyengeség jelének tekintik, végtére a nyilvános vita legitimálná a tudományos kételyek jogosságát. A vita a véleménydiktatúra megingását jelenti. A diktatúrák nem szeretnek vitatkozni. Az ellenvéleményt nem legyőzni, hanem negligálni kell, ha már elfojtani nem lehet. Az MPT úgy viselkedett, mint egy tudományosnak álcázott véd- és dacszövetség, amelynek a betegek érdeke és a tudományos igazság legjobb esetben is másodlagos.
Időközben külföldön élő befolyásos magyar pszichiáterekhez is eljutottak írásaim, és nyomásukra muszáj volt a „Demokratikus tudományos közélet" elnevezésű színjátékot műsorra tűzni. Kapóra jött a 2005-ös őszi Neuropszichofarmakológiai Kongresszus. Meghívták David Healyt is, akit a gyógyszeripar és a pszichiátria valójában a pokolba kíván, és meghívtak engem is. A kerekasztal hangzatos címe: Etikai kérdések az antidepresszánsok alkalmazásában. A cím nagyon jó, készültem is, hogy elmondjam, bizony igen etikátlan elhallgatni a betegek előtt, hogy az antidepresszánsok hatástalanok, s közben meg, sok rémes mellékhatásuk mellett, fokozzák az öngyilkossági veszélyt. Aztán váratlanul visszamondták meghívásomat. Healyt persze nem lehetett ilyen egyszerűen sztornírozni, s ő meg is tartotta előadását, ami egy év múlva, 2006-ban angolul meg is jelent a Neuropsychopharmacologia Hungarica (továbbiakban NH) szupplementumában. A publikáció egyedüli célja, hogy igazolja: nálunk erről is lehet beszélni. Healy tanulmányában rámutat, hogy a modern antidepresszánsok, vagyis az SSRI-k törzskönyvezésében csalással titkolták el a szerek öngyilkosság-fokozó hatását, és összefoglalta, hogy ahány mérvadó metaanalízis csak készült ez ügyben, mindegyik két-háromszoros öngyilkossági veszélyt mutatott ki. És a kerekasztal résztvevői udvariasan bólogattak, s mint Healy írta nekem: „mindenki nagyon kedves volt". Korábban a Mozgó Világot perbe akarták fogni, ellenem hajtóvadászatot indítottak... Mi a különbség aközött, hogy Healy mondja, vagy ha én mondom?
A válasz egyszerű: a nyilvánosság. A cikk angolul, szaknyelven jelent meg, a lapot egy zárt kör olvassa. A Mozgó Világot vagy a Depresszióipar könyvemet viszont ellenőrizetlenül olvashatja akárki. A zárt kör eddig is tudta a tényeket, ezután is tartja majd a száját. De az ellenőrizetlen „plebs" veszélyes, tudni akarja az igazat, és az igazság rögtön ok a lázadásra. A pszichiátria nem szereti a vitatkozós kompetens beteget. És ahogy az MPT tekint az emberekre, úgy néznek azok vissza rá. Könyvem visszhangjaként laikusok és szakmabeliek félve, sötét kapualjakban gratulálnak és biztosítanak arról, hogy nekem szurkolnak. Vajon mitől félnek? Valamiért mindenkiben az a kép alakult ki Magyarországon, hogy az MPT-vel nem szabad ujjat húzni. Sokak szerint nem tűrik, ha valaki az érdekeiket sérti. Egy pszichológus azt írta nekem, hogy most jól kiszúrtam a pszichológusokkal, a pszichiátria eddig is utálta őket, mi lesz ezután? Egy pszichiáter megírta, hogy az MPT egyik vezetője egy konferencia nyílt plénuma előtt azt kérdezte: hogyan dolgozhatok én még mindig a munkahelyemen? Szerintem inkább az a kérdés, hogy a 21. század Magyarországában a tudomány világában hogyan kérdezhet ilyet valaki és maradhat tovább pozíciójában. Sajnos ez látlelet a mai magyar tudományos közéletről.
Ha engem utálnak is, azért Healy sem a szívük csücske. Gondolván, hogy Healy magyarul úgysem tud, a Neuropsychopharmacologia Hungarica 2005. decemberi szerkesztői közleményében ez állt: „Az elmúlt hónapokban ismét felerősödtek azok a tendenciák, amelyek megkérdőjelezik a farmakoterápia jelentőségét, szükségességét - elsősorban a depressziók vonatkozásában. Az külön »hab a tortán«, hogy amíg pl. Nagy-Britanniában David Healy teszi, aki pszichofarmakológus, nálunk elég egy bölcsészdiploma ahhoz, hogy médiahátszéllel lehessen a gyógyszeres kezelések ellen érvelni." Az árulóvá vált pszichofarmakológus még hagyján, de hogy egy bölcsész? Az nem is párbajképes, alacsonyabb kasztba tartozik. A bölcsészekkel mindig is sok volt a baj, nincs papírjuk róla, mégis belepofáznak a politikába, kirobbantják 56-ot, majd később megdöntik a szocializmust, szónokolnak az emberi jogokért, most meg nem hagyják nyugodtan „dolgozni" a gyógyszeripart és a pszichiátriát.
Egyébként aki látta Sydney Pollack 1975-ös filmjét, A keselyű három napját, az ráismerhet: ugyanaz a történet „pharmában" előadva: a kisember rájön valami nagy hazugságra, először naivul a hivatalos utat akarja járni, de éppen ezzel uszítja magára a „szervezetet", amely nála jóval előbb tudta, hogy hazugságra épül működése.
 
A tudomány halott
 
A pszichiátria vezetői tervet kovácsoltak: vita helyett „pozitív kampányba" kezdenek.
Ennek volt része, hogy 2005 decemberében a magyar pszichiáterek által olvasott (magyar nyelvű) Psychiatria Hungaricában Rihmer Zoltán tollából megjelent egy tanulmány arról, hogy az antidepresszánsok nem fokozzák az öngyilkosság kockázatát, hanem ellenkezőleg: védenek az öngyilkossággal szemben. Aki kicsit is otthon van a témában, annak ez azért elképesztő, mert az amerikai gyógyszerhatóság (FDA) 2004-ben, majd 2005-ben kötelezően előírta, hogy mind fiatalkorúak, mind felnőttek esetén fekete keretben, vastag betűkkel figyelmeztetés álljon minden antidepresszáns betegtájékoztatóján, hogy az antidepresszáns-szedés során fokozott öngyilkossági kockázattal kell számolni. Ehhez csatlakozott 2004 decemberében az Európai Gyógyszerhatóság (EMEA) is, amely az EU-tagállamokhoz intézett ajánlásában felhívja a figyelmet rá, hogy a modern antidepresszánsok 18 éves kor alatt fokozhatják az öngyilkossági események kockázatát. És az, ugye, világos, hogy az öngyilkossági veszélyt kiváltó hatás „nem áll meg" 18 éves kornál. A „pozitív kampány" tehát az orvosi etika egyik legfontosabb alapelvét sérti, a „Ne árts!" elvét. Ha ugyanis felmerül egy gyógyszerrel kapcsolatban, hogy az életveszélyes állapotot is előidézhet, mindaddig, amíg abszolút bizonyossággal nem derül ki az ellenkezője, minden orvos kötelessége (volna) komolyan venni a veszélyt. Nálunk viszont testületileg tagadják a veszélyt azok, akik elvileg a betegek érdekeit kéne hogy szolgálják. Pedig nem gyógyszerek betiltásáról van szó, csupán fokozott óvatosságról. Inkább haljanak meg emberek, mintsem hogy az antidepresszánsokra rossz fény vetüljön? Hogy mennyire komoly ez a veszély, azt meg is írtam Depresszióipar c. könyvemben. Rihmer talán erre válaszolt. Miközben az MPT kampányol az SSRI-k öngyilkosság-fokozó hatása ellen, aközben az Országos Gyógyszerészeti Intézet elismeri, hogy az EMEA ajánlását követve, kétéves késéssel kezdik beleíratni a nálunk forgalmazott SSRI-k betegtájékoztatóiba is, hogy fokozzák az öngyilkosság kockázatát. Az MPT mit fog erre lépni? Hogy „áh, azt csak úgy bele kell írni, de nem igaz"?
Arra gondoltam, adjuk meg az átlagorvosnak a tiszta lelkiismeret lehetőségét, hogy megismerhesse a másik oldal érveit is, s talán - ha továbbra is adja az amúgy hatástalan antidepresszánst - majd jobban figyel betegére a kezelés alatt. Levelet írtam hát egy függetlennek tűnő orvosi lap szerkesztőinek, hogy szeretnék egy összefoglalót írni az SSRI-k öngyilkosság-fokozó hatásáról. Visszaírtak, hogy nagyon fontosnak találják a kérdést, írjam meg a tanulmányt. Meglepett a pozitív fogadtatás, pláne, hogy külön kiemeltek egy-két általam is ismert fontos publikációt, hogy azok feltétlen szerepeljenek tanulmányomban. Hurrá, mégiscsak létezik független szabad szaksajtó! A tanulmányt megírtam, több szakemberrel átolvastattam, mind nagyon jónak tartották. Beküldtem a lapnak. Három hónap múlva a következő levelet kaptam:
 
Tisztelt Szendi Gábor!
 
Az SSRI-k szuicid kockázatáról című kézirata március 10-én érkezett a [...]* szerkesztőségébe. A mostanáig eltelt idő alatt több alkalommal alaposan megvitattuk, milyen álláspontot, döntést alakítsunk ki a dolgozat sorsát illetően.
A szerkesztők véleménye nem volt egybehangzó. Természetes, hogy szakmailag nem kívántuk megítélni az idézett tanulmányok eredményeit és következtetéseik helytálló voltát, az azonban már a szerkesztői véleményekből is tükröződött, hogy írása - érzékelhetően - nem mentes a szubjektivitástól, mondhatni, személyes meggyőződéstől.
Befolyásolta az elbírálást az is, hogy nehéz volt elvonatkoztatni az Ön által taglalt téma hazai előzményeitől, illetve korábbi publikációinak negatív visszhangjától.
A lektorálás során is ugyanezzel a problémával kellett szembesülnünk, márpedig a szándékunk az volt - miként más cikkek esetében is -, hogy szakmailag megalapozott, elfogulatlan, kiegyensúlyozott tudományos eredményeket tárjunk az olvasók elé.
Az elbírálás folyamán mindazonáltal erőfeszítéseket tettünk, hogy kiküszöböljük a személyes és emocionális motívumokat. Három pszichiáternek küldtük el véleményezésre a kéziratot: mindhármuknak az volt a véleménye, hogy az idézett vizsgálatok kiválasztása egyoldalú volt, elfogultságot tükröz. Véleményt kértünk a Pszichiátriai Szakmai Kollégiumtól is, amely egyértelműen elhatárolódott az írottaktól.
A [...] feladatának tartja, hogy az eltérő szakmai vélemények ütköztetésének fórumot adjon, azonban ennek feltétele az, hogy mindkét oldalon tárgyilagos, személyes elfogultságtól mentes vélemények jelenhessenek meg.
A Magyar Pszichiátriai Társaság időközben publikussá tette álláspontját, amelyet a [...] májusi számában közöltünk.
A fentieket figyelembe véve kérjük, szerkesztőségünk álláspontját, amely szerint a kéziratának közlésére nem vállalkozunk, szíveskedjék elfogadni.
 
Tudomásul veszem, de nem „szíveskedek elfogadni" egy abszurd állapotot.
A levél ugyanis arról tudósít, hogy ma Magyarországon az MPT álláspontjával ellenkező vélemény nem jelenhet meg, mert az szubjektív, elfogult, nem tárgyilagos. Ha valaki az MPT által képviselt nézeteket akarja vitatni, azt csak az MPT engedélyével teheti. Pláne, ha már korábbi publikációi is „negatív visszhangot" váltottak ki az MPT-ből. A lap nem kérte, hogy írjam át a tanulmányt, azt is megtehette volna, hogy egy ellenvéleménnyel vagy szerkesztői megjegyzéssel együtt közli. De ez mind megint azt legitimálta volna, hogy van ellenvélemény, hogy sok tudós és gyógyszerhatóság ma erről mást gondol, mint az MPT vagy az őt képviselő „független szakértő".
Amikor a nyers cenzúra vérét veszi a tudományos vitának, amikor az orvosokat és a betegeket megfosztják a hiteles információktól csak azért, mert az ütközik a gyógyszeripar és a megélhetési tudomány érdekeivel, az a tudomány halála.
(Az eredeti tanulmány teljes szövege olvasható a www.antidepresszans.tenyektevhitek.hu/ssri-es-ongyilkossag.htm címen.) Utolsó mentsvárként marad a szabad sajtó. A keselyű három napjában a film úgy ér véget, hogy Robert Redford belép a szabad sajtó fellegvárába, a New York Times székházába. Ez az optimista befejezés. De jó lenne tudni, mi várt rá, amikor kilépett onnan!
 
A WHO beszáll az üzletbe
 
Az SSRI elnevezés a szelektív szerotonin visszavétel gátló angol rövidítése, ez az antidepresszánsok második generációja, melynek éves forgalma csak az Egyesült Államokban kb. 8 milliárd dollár. 2002-ben a világon 17 milliárd dollár értékű antidepresszánst írtak fel. 2005-ben Magyarország SSRI-számlája 6 milliárd forint volt.
Az MPT vészjósló nyilatkozatában a WHO-ra hivatkozik, amely szerint 2020-ra a depresszió lesz a második leggyakoribb „mentális betegség". A WHO adatai szerint ma a világon 121 millió ember depressziós, 25 százalékuk „hatékony" gyógyszeres kezelésben részesül, és azok 60-80 százaléka, vagyis évente 20 millió depressziós meg is gyógyul. Jövőre tehát már csak 100 millió depressziós lesz?
De akkor itt valami nem stimmel. Amikor még nem volt a pestis, a himlő, a kolera vagy a tébécé ellen gyógyszer, időnként fél Európa kihalt egy-egy járványban. Amikor hatékony gyógyszereket fejlesztettek ki a fertőző betegségek ellen, akkor ezek a betegségek hihetetlen ütemben visszaszorultak. Kinek is jutott volna eszébe hatékony gyógyszerek birtokában apokaliptikus látomásokkal riogatni az emberiséget?
Amikor még nem voltak antidepreszszánsok, egymillió emberre 50 depressziós jutott, ez 0,005 százalékos előfordulás. Mióta vannak „hatékony" gyógyszerek, az arány két-háromezerszeresére nőtt. Talán mert nem a depressziósok száma, hanem a depressziódiagnózisoké lett a sokszorosa. Az amerikai ámisok közt, akik nem hallgatnak rádiót, nem néznek tévét, nem olvasnak újságot, a depresszió gyakorisága ma is 0,5 százalék.
Ne gondoljuk, hogy a WHO-ban amolyan ipari környezettől független naiv tudósok ülnek. A WHO-nak az adatokat a gyógyszeripar diktálja, hogy aztán idézhesse a „független" véleményt, mint a fogpasztareklámokban idézik a fogorvosokét. A depressziósok exponenciálisan növekvő száma a gyógyszeripar piaci terveiről szól, a mesebeli gyógyulási arány pedig gyógyszerreklám. A kettő nem kompatibilis. Ha a jósolt ütemben növekedne vagy akár csak stagnálna a „depressziósok" aránya, az azt bizonyítja, hogy a gyógyszerek hatástalanok. Mert ha hatásosak volnának, akkor 2020-ra már csak az újonnan keletkezett depressziósokkal kéne számolnunk. A két állítás egy időben nem lehet igaz, viszont csak így üzlet.
 
Hatástalan gyógyszerek,
hatásos propaganda
 
Egy gyógyszervegyület hatásosságát úgynevezett kettős vak placebokontrollos próbákban kell bizonyítani. De kiken is kéne a hatásosságot bizonyítani? Már a célcsoport definiálásával is bajok vannak. Bár a pszichiátria makacsul bizonygatja, hogy a depresszió valódi „betegség", valójában semmiféle egzakt biológiai vizsgálat sincs, amellyel igazolni lehetne fennállását. A pszichiátria és a gyógyszeripar azt állítja, hogy kémiai egyensúlyzavar, vagyis szerotoninhiány a depresszió oka, és az antidepresszáns ezt helyreállítja. Csakhogy például Jeffrey Lacasse és Jonathan Leon a 2005-ös Szerotonin és depresszió: a reklám és a tudományos szakirodalom közti szakadék című tanulmányukban nevetségessé teszik a „szerotoninhiány" mítoszát. Soha egy vizsgálat sem bizonyította, hogy a szerotoninhiány volna a depresszió vagy bármely más mentális zavar oka. Ha egészséges emberek táplálékából hetekre kivonják a tryptofánt, amiből az agy a szerotonint előállítja, senki nem lesz depressziós.
2004-es Mozgó Világ-cikkemben és Depresszióipar c. könyvemben részletesen bemutatom, ezért itt nem ismétlem meg azokat az elemzéseket, melyek bizonyítják, hogy az antidepresszánsok hatástalanok a depresszió kezelésében. A gyógyszeripar minden igyekezete ellenére az általa levezényelt vizsgálatok 50-60 százalékában az antidepresszáns nem hatékonyabb, mint a placebo. Ugye senki nem venne olyan autót, amelyik az esetek felében nem indul el, vagy olyan mosóport, amelyik a vizsgálatok felében nem mos jobban, mint a tiszta víz.
2004-ben az angol Nemzeti Intézet az Egészségért és a Klinikai Kiválóságért (NICE) egy nagy elemzést végzett, vajon mennyire hatásosak az antidepresszánsok. Ismertetve az eredményt, Joanna Moncrieff és Irving Kirsch 2005-ös elemzésükben arra jutottak, hogy „az SSRI-knak nincs klinikailag értelmezhető előnye a placebóval szemben". Steven Taylor és Murray B. Stein 2006-os tanulmányukban a NICE metaanalízisét elemezve azt írták: „az SSRI-knak nincs klinikailag értelmezhető előnye a placebóval szemben enyhe, közepes és igen súlyos depresszió esetén, de látszólag van némi előnyük súlyos depresszióban", azonban a „NICE [ezen] eredménye műtermék". Független szakértők, így Taylor és Stein véleménye szerint is az antidepresszánsoknak semmiféle specifikus antidepressziós hatásuk nincs, így a jövőben a depresszió kezelésében nem lesz funkciójuk. Jövőjük pusztán azon múlik, meddig hisznek még az emberek a propagandának.
Most a kedves olvasó majd talán azt ajánlja, mindezt mondjam el az MPT-nek, hiszen ők talán ezt nem tudják. Ha tudnák, bizonyára megszűnne hazánkban az SSRI-k alkalmazása, mentesülne 6-8 milliárd forintos fölös kiadástól a tébé-kassza, és ezt át lehetne csoportosítani a depressziót valóban gyógyító eljárások támogatására. Az MPT-ben ezt pontosan tudják. Frontemberük, Faludi Gábor 2005 szeptemberében a (belső kör által olvasott) Neuropsychopharmacologia Hungarica-ban ezt írta:
„Az utóbbi években egyre többen megkérdőjelezik az antidepresszívum-vizsgálatokban alkalmazott módszereket, mivel a tanulmányok szerint 50 százalékban nem mutatható ki különbség a placebo... és a kutatott szer hatékonysága között."
Ez, ugye, úgy hangzik, hogy akár én is írhattam volna. Az a különbség, hogy nekem ezt nincs jogom írni, mert tőlem ez szubjektivitás, és különben is „bölcsész" vagyok. Faludi viszont írhatja, mert ő rendíthetetlenül hiszi, hogy az antidepresszánsok hatásosak, csak a bizonyítási módszerek a rosszak. Ötven év alatt sajnos még nem sikerült a jó módszert megtalálni. De hát az Északnyugati-átjárót is több száz évig keresték.
 
Amikor a többség úgy dönt,
hogy nem forog a Föld
 
A visszautasított cikkem eredeti változata így kezdődött: Nemrég „(F)okozzák-e az antidepreszívumok a szuicid rizikót?" címmel elemzés jelent meg Rihmer Zoltán tollából a Psychiatria Hungarica-ban (Rihmer, 2005). A szerző arra következtet, hogy az állítás, miszerint az antidepreszszívumok fokoznák az öngyilkossági események kockázatát, csak a média szenzációhajhászása, amely kiragadja azt a néhány esetet, amikor valaki antidepresszívum szedése alatt alkohol vagy drog hatására hetero- vagy autoagresszív cselekményt követ el... Mivel az antidepresszívumok öngyilkossági kockázatot növelő esetleges mellékhatása rendkívül súlyos kérdés, úgy vélem, jobb többször körüljárni a kérdést, mint egyszer hamis megnyugvásba ringatni magunkat.
Sem az MPT, sem a szaklap nem akarta „többször körüljárni a kérdést". Úgy döntöttek, mások nevében is, hogy jobb a hamis megnyugvás.
Mint a könyvemben is részletesen leírom, a Prozac a nyolcvanas évek végén jelent meg a piacon, s rögtön gyors egymásutánban követték az újabb és újabb SSRI-k. Mindenki hasítani akart a piacból. A gyógyszerek piacra kerülésével egy időben garmadával kezdtek megjelenni a szaksajtóban olyan esetleírások, melyek arról számoltak be, hogy SSRI-vel kezelt betegek súlyos izgalmi állapotba kerültek, öngyilkosságot kíséreltek meg vagy öngyilkosok lettek. Egy 1994-ben végzett vizsgálat már úgy becsülte, hogy abban az évben az Egyesült Államokban a pszichiátriai osztályokra került betegek 8 százaléka, vagyis 160 ezer ember SSRI okozta pszichózis miatt igényelt kezelést. (Preda, 2001) Az egészséges személyeken végzett vizsgálatok némelyikében oly fokú kóros nyugtalanság fejlődött ki az önkénteseken, hogy le kellett állítani a vizsgálatot. (Healy, 2004) A gyógyszeripar gyorsan felocsúdott, és azonnal ellenkampányba kezdett. Persze már a kezdetektől ő tudta legjobban, de eltitkolta az SSRI-k öngyilkosság-fokozó hatását (Kondro, 2004; Garland, 2004; Whittington és munkatársai, 2004). Amikor évekkel később újraelemezték a Prozac, a Zoloft és a Paxil törzskönyvezésre benyújtott vizsgálati adatait, kiderült, hogy az adatokat manipulálták, a Prozac valójában ötszörösére, a Zoloft két és félszeresére, a Paxil hétszeresére fokozta az öngyilkossági események számát. (Healy 2004) Amikor napvilágra került, hogy ugyanezt a csalást követték el gyermekeken végzett vizsgálatokban is, ahol az öngyilkossági kockázat kétszeres-hétszeres volt (Szendi, 2005b), a szakma (a külföldi!) megrendült. A kétszáz éves múltú orvosi szaklap, a Lancet 2004-ben szerkesztői közleményben tiltakozott a jelenséggel szemben.
A sok-sok antidepresszáns klinikaivizsgálat-adatait elemezve elképesztő öngyilkossági kockázatra derült fény. Egy 19 639 főt magába foglaló elemzés kimutatta, hogy a gyógyszercsoportban 4,5-szer több öngyilkosság és 2,4-szer több öngyilkossági kísérlet történt. (Healy és Whitaker, 2003) Egy másik nagy elemzés 71604 személy adatát dolgozta fel. Az öngyilkossági arányt - ahogy a nemzeti statisztikákban szokás - átszámolva 100 000 fő/évre kiderült, hogy az antidepresszáns-vizsgálatok öngyilkossági aránya 765/100 000 fő/év, ami húsz-huszonötszöröse a magyar öngyilkossági aránynak. (Sherman, 2002) Ezeknek az adatoknak az értelmezéséhez feltétlen figyelembe kell venni, hogy a gyógyszervizsgálatokból eleve kizárnak mindenkit, akinél csak a leghalványabb gyanú is felmerül, hogy öngyilkosságra hajlamos. Ezek az öngyilkossági késztetések tehát gyógyszerhatásra jelentkeznek.
Hogy ne derüljön ki a gyógyszer hatására kialakuló öngyilkossági esemény, arról a gyógyszeripar kezdetektől rutinosan gondoskodik. Az adatokat eltitkolják, félrekódolják, vagy nem is gyűjtik, jóllehet ez kötelező volna.
Az angol gyógyszerfelügyelet munkacsoportjának 2004-es elemzése is azt bizonyítja, hogy a legnagyobb forgalmat jelentő antidepresszánsok (Zoloft, Paroxát, Seropram, Fevarin, Cipralex, Efectin, Remeron) az elemzések szerint 2,66-szoros öngyilkossági kockázatot mutatnak. (Expert Working Group, 2004)
Ivar Aursnes és munkatársai 2005-ös elemzésükben a Seroxat (Paxil, Paroxetin) eltitkolt klinikai vizsgálatait is begyűjtve, 16 vizsgálat metaanalízisével hétszeres öngyilkossági kockázatot mutattak ki.
Dean Fergusson és munkatársai 2005-ben 702 antidepresszáns klinikai vizsgálat elemzését végezték el. A 702 vizsgálatból mindössze 345 közölt egyáltalán adatot az öngyilkossági eseményekről, s mindössze 1 vizsgálat említette meg az esetleges kapcsolatot az öngyilkos események és az SSRI-szedés közt. A közölt hamis adatok alapján átszámolva 100 000 fő/évre mégis 1265 öngyilkossági kísérlet/100 000 beteg/év arányt kaptak a gyógyszercsoportban, ami 2,3-szerese volt a placebocsoportban történt eseményeknek. A 357, öngyilkossági adatokat nem közlő vizsgálatból a szerzők véletlenszerűen kiválasztottak 35-öt, és levélben érdeklődtek a kutatóknál az öngyilkossági adatok után. A tudományban szokatlan modortalansággal 18 kutatócsoport nem is válaszolt. Tizenheten válaszoltak, ebből ketten elismerték, hogy volt öngyilkossági kísérlet a vizsgálatban, heten azt írták, hogy nem volt, és nyolc kutató közölte, hogy nem gyűjtöttek ilyen adatokat. Az utánvizsgálat alapján rákérdezésre a vizsgálatok 22,2 százaléka ismerte el, hogy volt nem jelentett öngyilkossági kísérlet. Ebből csak sejthető, hogy a valóságos adatok ismeretében horribilis számok jöttek volna ki.
2004-ben, amikor az amerikai gyógyszerügyi hivatal (FDA) a fiatalkorúak öngyilkossági kockázatát vizsgálta, 24 klinikai vizsgálatot futtattak le, ebből 23-at gyógyszercégek finanszíroztak, egyet pedig az amerikai Nemzeti Lelkiegészség Intézet (NIMH). A 23 vizsgálatban nem volt öngyilkossági kockázat, a NIMH által finanszírozott viszont fokozott kockázatot talált. (Dubovsky, 2006) Ez a különbség a gyógyszeripari és a független vizsgálat közt. Ha Galilei korában volnánk, most azt mondhatnánk, 23 vizsgálat szerint a Föld nem forog, és csak egy találta úgy, hogy mégis forog. Miért hinnénk ennek az egynek? Mert tudjuk, hogy 23-at az inkvizíció pénzelt.
A tanulmányomat visszautasító lap felkért lektorai és az MPT szelektív (elfogult) idézéssel vádoltak meg. Tekintve, hogy az SSRI-k öngyilkosság-fokozó hatása mellett érvelő tanulmányról van szó, evidens, hogy ezeket a tanulmányokat gyűjtöttem csokorba.
Ha viszont valaki azt szeretné bizonygatni, hogy az SSRI-k nem fokozzák az öngyilkossági veszélyt, na, annak viszont rendre idéznie és cáfolnia kéne mindazokat, akik az ellenkezőjét állították. Depresszióipar c. könyvem és a fenti kis gyűjtemény tulajdonképpen Rihmer cikkének hiánylistájaként is felfogható. Rihmer nem idézi ezeket a cikkeket, nem cáfolja meg őket. Az SSRI-k öngyilkosság-fokozó hatását egy módon lehetne cáfolni: kimutatni, hogy az ezt igazoló vizsgálatok csaltak vagy tévedtek.
Az SSRI-k öngyilkosságvédő
hatása, avagy vaktölténnyel
ne induljunk vadászni
 
Rihmer említett írásában amellett érvel, hogy az SSRI-k nem fokozzák az öngyilkossági veszélyt, hanem „nemzeti szinten" védenek az öngyilkossággal szemben. A klinikai vizsgálatokban felmerült öngyilkossági kockázatról azt írja: statisztikai értelemben nincs különbség az antidepresszáns- és a placebocsoportok öngyilkossági kockázata közt. Kicsit zavarban vagyok, melyik Rihmernek higygyek, mert előttem van az angol nyelvű, zárt körben olvasott nevezetes Neuropsychopharmacologia Hungarica, amelyben három hónappal később Rihmer Zoltán azt írja, hogy az antidepresszánsok „fokozhatják, sőt kiválthatják az öngyilkossági viselkedést", és kétszeres öngyilkossági kockázatot ismer el a klinikai vizsgálatok általa idézett elemzései alapján. A két cikk közt ennyit változott a szerző nézete? Vagy van egy soft változat a magyar pszichiátereknek lelkük megnyugtatására, és van egy hard változat a nemzetközi mezőnynek? Előbbi úgyis elhiszi, akármit írnak neki? A nemzetközi mezőnyben meg muszáj figyelembe venni az adatokat?
Rihmer a két cikkében persze következetesen hasonló logikával érvel: van egy szűk kis alcsoport, amelyik öngyilkossági késztetésekkel reagál az antidepresszáns-kezelésre. Hogy lehet ezt a szűk kis alcsoportot kiszűrni? Sehogy, hiszen a klinikai vizsgálatokba is beszivárognak, ahol pedig igen komoly előszűréssel zárják ki az öngyilkossági kockázatot képviselő betegeket. A veszélyeztetettek azonosítására egyelőre a legjobb módszer, hogy beadjuk mindenkinek az antidepresszánst, és akik öngyilkosok lesznek tőle, azok voltak a szűk kis alcsoport.
Rihmer két cikke abban viszont különbözik, hogy mást és másként idéz. Mindkét cikkére jellemző, hogy az általa idézett vizsgálatok jól ismert éles kritikáiról nem vesz tudomást. Azt sem veszi tudomásul, hogy számos csalásra, eltitkolt vizsgálatra derült fény, hogy a szakirodalmi adatok értelmezésénél muszáj a szavahihetőséget mérlegelni. A szaklapba írt cikkem azért szubjektív, elfogult, nem kiegyensúlyozott és nem tárgyilagos, mert végigelemeztem Rihmer érveit és az általa idézett cikkeket, és következtetésem ellentétes (értsd: szubjektív, elfogult, személyes stb.) az övével.
Lássuk tehát, mit üzen az MPT a magyar pszichiáternek, s mennyire objektív és tárgyilagos az a tájékoztatás!
Rihmer egyik érveként öt vizsgálatot idéz, amelyek szerinte azt igazolják, hogy az SSRI-k direktben védenek az öngyilkossággal szemben. Az egyik vizsgálat Montgomery és munkatársai 1995-ös cikke, amely a Paroxát öngyilkossággal szembeni védőhatását igazolja. A cikk szerint a placebocsoportban ötszörös volt az öngyilkossági kockázat. Azonban ezzel a cikkel van egy kis baj: hamisítvány. Része annak a sorozatnak, amit a gyógyszeripar futószalagon gyárt az antidepresszánsok propagálására. Egy 6 milliós kártérítéssel végződött perben a gyógyszercég ügyvédei ezt a közleményt idézték bizonyságul, hogy a Paroxát nem fokozza az öngyilkossági késztetéseket. A perben tanúként idézték meg a cikk szerzőit, akik közül egyedül a második szerző, David Dunner volt hajlandó megjelenni, s beismerte, hogy a közlemény fantomírás, vagyis nem a szerzők írták, hanem a gyógyszercég, ők csak pénzért a nevüket adták a cikkhez. (Megjegyzem, Stuart Montgomery akkoriban az angol gyógyszer-engedélyezési hivatal [MHRA] vezető munkatársa volt.) David Healy ekkor bírósági határozattal a zsebében a cég irattárából kikérte az eredeti nyers adatokat, és kimutatta, hogy a közlemény állításával ellentétben az adott vizsgálatban a Paroxát négyszeresére fokozta az öngyilkosság kockázatát (Healy, 2004). A cikk tehát bődületes hazugság. Aki azt gondolja, hogy ez oly ritka eset, mint a fehér holló, azzal azt a szomorú tényt kell közölnünk, hogy az orvostudományi szaklapokban, de különösen antidepresszáns-ügyben a szavahihető vizsgálat olyan ritka, mint kínai piacon a márkás termék.
A Rihmer által idézett további cikkek tudományos értéke is erősen kétséges. Egy másik általa idézett tanulmányról például mindenki tud(hat)ja, hogy amikor az első öngyilkossági kockázatokról szóló beszámolók megjelentek, a Prozacot gyártó Eli Lilly cég kilenc munkatársa fabrikálta a Prozac tisztára mosására, s egy percig sem lehet komolyan venni. (Beasley és munkatársai, 1991) Az elemzésbe 3067 beteg adatát vonták be, holott ekkor már 26 ezer Prozac-szedő beteg adata állt rendelkezésre. Akkoriban történt ez egyébként, amikor az Eli Lilly elnökének felesége Prozacot szedve öngyilkos lett. „Személyes tragédia", nyilatkozták. Show must go on! A Charles Beasley-féle fabrikátum adatainak utólagos elemzése egyébként még így is háromszoros öngyilkossági kockázatot mutatott ki a Prozacot szedő csoportokban. (Healy, 2006)
David Healy és Dinah Cattell 2003-ban bírósági engedéllyel bejutott a Pfizer irattárába, és döbbenten tapasztalták, hogy az 1998 és 2001 közt megjelentetésre előkészített kilencvenhat Zoloft-tanulmánynak több mint a felén, ötvenötön az állt: „Szerző később meghatározandó". Kiderült, hogy a tanulmányokat a Pfizer reklámcége írta. Healy és Cattell akkor utánanézett, mi lett a cikkek sorsa. Mind a száz cikk megjelent, mindegyiken neves szerzők neve állt, vagyis több mint ötven cikkhez a cég kutatók nevét (és lelkét) vásárolta meg. A tudományban egy cikk hatását az idézettségével mérik. A hamisítványok idézettsége átlagosan 20 volt, a „normál", valódi szerzők által írott (de ettől még nem feltétlen igaz) cikkeké pedig 3,7. Vagyis a hamisítványok hatszor nagyobb hatást gyakoroltak a Zolofttal kapcsolatos elemzésekre, ajánlásokra, mint a valódi cikkek. Na, ezekre a cikkekre szokás aztán úgy hivatkozni, hogy „vizsgálatok százai bizonyítják az antidepresszánsok hatásosságát". Annette Flanagin és munkatársai 1998-ban olyan neves lapok 809 közleményének szerzőségét vizsgálták, mint a Journal of American Medical Association vagy a The New England Journal of Medicine. A kutatási beszámolók 13 százaléka, az összefoglaló tanulmányok 16 százaléka hamisítványnak bizonyult. A közleményeket „cikkíró cégek" gyártották, és neves szakemberek nevét vásárolták meg hozzá hitelesítésként. Az egyik legrangosabb szaklap, a Journal of American Medical Association (JAMA) nemrégiben közölte: a jövőben eltekint attól a gyakorlattól, hogy a megjelenés feltétele a kutatók anyagi elkötelezettségeinek közlése. Döntését azzal indokolta, hogy ha ragaszkodik a tudomány tisztaságához, a gyógyszeripar más lapokhoz fogja benyújtani az általa gyártott tanulmányokat, és akkor a JAMA-nak felkopik az álla. A bejelentés nyílt elismerése annak, hogy a korrupció és a tudományhamisítás megállíthatatlan.
A kínai piacon senki nem gondolja, hogy a tornacipő tényleg Adidas. Az antidepresszáns-szakirodalommal is így vagyunk: a cég által lefizetett emberek úgy tesznek, mintha igazat írnának, és akik őket idézik, azok meg úgy tesznek, mintha elhinnék. Az igazság innentől fizetett reklám és nem tény kérdése. Aki meg megírja, hogy a király meztelen, az szubjektív, elfogult stb.
Egy Rihmer által idézett újabb vizsgálatban (Yerevanian és munkatársai, 2004) akkor nőtt meg az öngyilkosságok száma, amikor megvonták a betegektől a gyógyszert! Maguk a szerzők is azt írják, hogy a megvonási tünetek részeként megjelenő agitáltság is magyarázhatja a megnövekedett öngyilkosságok számát. Aki meg ismeri az antidepresszáns-problematikát, nem is gondolhat másra. Persze úgy is lehet fogalmazni, hogy „megszűnt a védőhatás". Ahogy a heroinista is a heroin „védőhatásának" megszűnése miatt mászik falra droghiány esetén.
Egy másik vizsgálat a lithium öngyilkosságvédő hatásáról szól. De a lithium nem SSRI, tehát mi köze van a bizonyítandó tételhez?
Ugye, elég rossz indítás egy vár bevételéhez, ha már a kezdeteknél kiderül, hogy silány a muníció, és a zsoldosoknak is vásárolt a lelkesedése? És a folytatás sem jobb.
 
A mosógépek növekvő száma és a nemzeti öngyilkossági statisztika
 
2004-es Mozgó Világ-cikkemben, majd 2005-ös könyvemben már elemeztem azt a kérdést, hogy a nemzeti szinten növekvő SSRI-fogyasztást megalapozatlan és tudománytalan összekapcsolni a sok nemzetnél megfigyelhető csökkenő öngyilkossági arányszámmal. Ezt minden statisztikus tudja, hiszen két változó együtt változása nem bizonyítja a két változó közti oki kapcsolatot. Ezzel az erővel a mosógépek, a mobiltelefonok számának vagy a gáz árának emelkedése is szoros együtt járást mutat az öngyilkosságok számának csökkenésével. A szaklapok mégis rendszeresen helyt adnak ilyen elemzéseknek, mert „jó ügyet" szolgálnak.
Pedig se Rihmer, sem mások nem igazolták soha, hogy azok körében csökken az öngyilkosság, akik SSRI-t szednek. Ez volna az igazi bizonyíték, de ennek sajnos mára befellegzett. Könyvem megjelenése óta újabb vizsgálatok láttak napvilágot, amelyek cáfolják a „növekvő SSRI-csökkenő öngyilkosság" hipotézist. De mielőtt erre rátérnék, hadd mutassam be, hogyan működik a számzsonglőrködés az antidepresszáns-reklámiparban.
Rihmer idézi Wayne Hall és munkatársai 2003-as ausztrál vizsgálatát, amely állítólag igazolja az SSRI-k védő funkcióját. Elemzők (Moncrieff, 2003; Gunnell és munkatársai, 2003) azonban ízekre szedték Hallék vizsgálatát, és kimutatták, hogy a 25-34 éves korosztályban 10 év alatt tízszeresére nőtt az SSRI-fogyasztás, és eközben az öngyilkossági arány is nőtt. A nemzeti szintű javulást az idősebb korosztály javuló statisztikái eredményezték. Hallék tanulmányát az örökkévalóságig lehet majd idézni, fütyülve rá, hányan cáfolták meg. Hall és munkatársai egytől egyig gyógyszercégek tanácsadói.
Rihmer hipotézise igazolására idézi Christopher B. Kelly és munkatársai 2003-as északír vizsgálatát. Az északír öngyilkossági ráta tíz éve változatlan, miközben az SSRI-fogyasztás ötszörösére nőtt. Ez már önmagában furcsa. A szerzők viszont önkényesen kiragadták a harminc év fölötti korosztályt, és náluk a növekvő SSRI-fogyasztás csökkenő öngyilkossági halálozással járt. Ha viszont állandó öngyilkossági ráta mellett a harminc év felettieknél csökkent az öngyilkossági arány, akkor harminc év alatt növekednie kellett. Ez viszont azt bizonyítja, hogy az SSRI-fogyasztás harminc év alatt növeli az öngyilkossági arányt. Nem átlátszó kicsit ez az önkényes mintaválasztás? Vegyük azokat, akik dohányoznak és mégsem kapnak tüdőrákot, majd jelentsük ki, hogy a dohányzás véd a tüdőrákkal szemben.
Rihmer elemzi az Egyesült Államok 1985 és 1999 közti javuló öngyilkossági statisztikáját is, amit szerinte a rohamosan növekvő SSRI-fogyasztásnak tulajdoníthatunk. Csakhogy 2006-ot írunk, miért állnánk meg 1999-nél? Az amerikai öngyilkossági ráta a 2000-es stagnálás után mind 2001-ben, mind 2002-ben növekedett. Nőtt a 35-44, a 45-54 és az 55-64 éves korosztályban, amelyekben a legtöbb SSRI-t szedik! A két fiatalabb korosztályban a 2002-es korosztályi öngyilkossági aránya meghaladja az 1993-as szintet. Mindez rohamosan növekvő SSRI-fogyasztás mellett.
Még mindig Amerika: Mark Olfson és csapata a gyógyszeripar által pénzelt 2003-as grandiózus vizsgálatukban azt akarták igazolni, hogy amely megyében több SSRI-t fogyasztanak, ott kevesebb az öngyilkosság. Rihmer úgy idézi, mintha ezt sikerült volna igazolni. Csakhogy a cikkből épp az derül ki, hogy minél nagyobb volt egy megyében az SSRI-fogyasztás, annál több volt az öngyilkosság. „A keresztmetszeti analízis szerint az emelkedett regionális antidepresszív gyógyszerelés kapcsolatban van a magasabb öngyilkossági aránynyal" - írják zaklatottan a szerzők, és sietve (éppen Rihmert idézve) mint képtelen ötletet elvetik azt a lehetőséget, hogy az SSRI-k fokoznák az öngyilkossági késztetést. A hit és a jól megfizetett meggyőződés azonban nem tartozik a tények birodalmához.
Maradva az Egyesült Államoknál, Ronald C. Kessler és munkatársai 2005-ben kimutatták: az országban 1993 és 2003 közt drasztikusan emelkedett az SSRI-k alkalmazása, de semmit nem csökkent sem az öngyilkossági késztetések, sem a kísérletek, sem a befejezett öngyilkosságok aránya. Elemzésükben azt is kimutatták, hogy az öngyilkossági terveket forgatók közt duplájára nőtt az SSRI-vel kezeltek száma (45 százalékról 85 százalékra), mégsem változott a befejezett öngyilkosságok aránya. Látható, hogy minél alaposabb egy elemzés, annál inkább cáfolja a védőhatás!
A legkorrektebb elemzés persze az, ha megvizsgáljuk, mi történik azzal, aki SSRI-t szed. Ekkor vége a bűvészmutatványnak. David N. Juurlink és csoportja 2006-ban publikálta vizsgálatát, melyben 244 719 SSRI-kezelésben részesült embernek jártak utána. Vizsgálatukban az SSRI-t és a hagyományos antidepresszáns-kezelést kapottak öngyilkossági arányát hasonlították össze a kezelés hat hónapjában. Végkövetkeztetésük drámai: akik SSRI-kezelést kaptak, ötször gyakrabban hajtottak végre befejezett öngyilkosságot, mint azok, akik régi típusú antidepresszáns-kezelést. A tanulmány adatait átszámolva 100 000 fő/évre az jön ki, hogy 100 öngyilkosság jut 100 000 fő/évre. Ez körülbelül a nyolcszorosa az egyesült államokbeli öngyilkossági aránynak. Az elemzés azt is bizonyította, hogy az SSRI-t szedők körében kiugróan magas az erőszakos halálnem (magasból leugrás, lőfegyver használata stb.). Ez az SSRI-k jól ismert hatása: fokozza az agresszivitást és az impulzivitást.
Dánia Rihmer kedvenc példája, mert itt jelentősen nőtt az évek során az SSRI-fogyasztás és csökkent az öngyilkossági arány. Ám eljött az igazság órája: Annette Erlangsen és munkatársai 1996 és 2000 közt követték az 50 év felettiek két és fél milliós dán populációját, mert körükben a legmagasabb az öngyilkossági arány és az SSRI-fogyasztás. Eredményük szerint a jelentős öngyilkosságiarány-csökkenést adó férfiak 90 százaléka, a nők 76 százaléka nem kapott antidepresszáns-kezelést. Vagyis az öngyilkossági arány csökkenését nem az antidepresszánsok szedése eredményezte! Ellenkezőleg, a kezelésben részesültek körében az öngyilkosság gyakoribb volt, mint a nem kezeltek körében. Catherine Barbernek az Amerikai Szuicidológiai Társaság éves kongresszusán 2005-ben bemutatott eredménye szerint 4004 öngyilkos személy toxikológiai vérvizsgálatának elemzése szerint a depresszió diagnózissal kezeltek 54 százalékának vérében volt antidepresszáns. (Jancin, 2005) Hogy az antidepresszáns-szedés okozta-e öngyilkosságukat, nem tudhatjuk, de azt bizton állíthatjuk, hogy meg nem mentette őket. Talán nem olvasták a „szakirodalmat".
Nem helytálló tehát Rihmernek az az érvelése, hogy „igaz, hogy az SSRI-k duplájára növelik az öngyilkosság kockázatát, viszont a kezeltek körében jelentősen csökken az öngyilkosságok száma". Az egész érvrendszer, amely az SSRI-k gátlástalan alkalmazására buzdít, hamisított tanulmányokra és téves következtetésre épül. Az SSRI-k részint hatástalanok, részint bizonyítottan fokozzák az öngyilkosság kockázatát.
Az ismeretlen SSRI-áldozatért
 
Magyarországon 300-400 ezren szednek antidepresszánsokat, közülük kalkulálhatóan 200-400 ember lesz öngyilkos évente. Az esetek izoláltak, az okokat lelki és környezeti hatásoknak tulajdonítják, és mindig rá lehet fogni, hogy „sajnos még a gyógyszer sem mentette meg". Ezeket a tényeket a magyar pszichiátria vezetése pontosan tudja vagy hivatalból tudnia kéne. De a nyílt tisztázó vita helyett minden eszközzel tagadja, cáfolja, elfojtja a veszélyre figyelmeztető hangokat. Az MPT szó szerint üldözi és egzisztenciájukban fenyegeti azokat, akik az ellenkező véleményt merik képviselni és a betegek valódi érdekeit akarják védeni.
 
 

* A lap nevét két okból nem írom ki. Egyrészt a szerkesztőség egy része igenis akarta ezt a cikket, harcoltak érte, ezért minden tiszteletem az övék. Másrészt azt gondolom, minden orvosi szaklappal így jártam volna. Tanulmányomnak nem célja semmiféle „bosszú" vagy pellengérre állítás. Ahogy Hankiss Elemér mondta, amikor törvénytelen és alantas módon leváltották tévéelnöki posztjáról: most tanuljuk a demokráciát, ez is egy lecke.
Hivatkozott irodalom
* Aursnes, I.; Tvete, I. F.; Gaasemyr, J.; Natvig, B.: Suicidal attempts in clinical trials with paroxetinerandomised against placebo. BMC Medicine, 2005, 3: 14.
* Beasley, C. M. Jr.; Dornseif, B. E.; Bosomworth J. C.; Sayler, M. E.; Rampey, A. H. Jr.; Heiligenstein, J. H.; Thompson, V. L.; Murphy, D. J.; Masica, D. N.: Fluoxetine and suicide: a meta-analysis of controlled trials of treatment for depression. Brit. Med. J. 1991, 303(6804): 685-692.
* Boardman, A. P.; Healy, D.: Modeling suicide risk in primary care primary affective disorders. Eur. Psychiatry, 2001, 16: 400-405.
* Dubovsky, S.: Do Antidepressants increase suicidality in younger patients? Journal Watch Psychiatry 2006; 2006: 1-1.
* Erlangsen, A.; Romo, V. C.; Conwell, Y.: Change in suicide rate attributable to individual's treatment with antidepressants. International Union for the Scientific Study of Population XXV. International Population Conference, Tours, France, July 18-23, 2005.
* Expert Working Group: Report of the csm expert working group on the safety of selective serotonin reuptake inhibitor antidepressants. 2004, www.mhra.gov.uk/home/groups/pl-p/documents/drugsafetymessage/con019472.pdf
* Faludi G.: Klinikai vizsgálatok: hány hatékony antidepresszívumot veszítünk el? Neuropsychopharmacologica Hungarica, 2005, 7(3): 103-104.
* Fergusson, D.; Doucette, S.; Glass, K. C.; Shapiro, S.; Healy, D.; Hebert, P.; Hutton, B.: Association between suicide attempts and selective serotonin reuptake inhibitors: systematic review of randomised controlled trials. Brit. Med. J., 2005, 330: 396.
* Flanagin, A.; Carey, L. A.; Fontanarosa, P. B.; Phillips, S. G.; Pace, B. P.; Lundberg, G. D.; Rennie, D.: Prevalence of articles with honorary authors and ghost authors in peer-reviewed medical journals. JAMA, 1998, 280: 222-224.
* Garland, E. J.: Facing the evidence: antidepressant treatment in children and adolescents. Can. Med. Assoc. J., 2004, 170(4): 489-491.
* Greenberg, R. P.; Fisher, S.: Examining antidepressant effectiveness: Findings, ambiguities, and some vexing puzzles. In Fisher, S.; Greenberg, R. P. (eds.): The limits of biological treatments for psychological distress: Comparisons with psychotherapy and placebo. Hillsdale, N. J.: Erlbaum, 1989, 1-37.
* Gunnell, D.; Middleton, N.; Sterne, J.: Misleading assessment of the relation between trends in antidepressant prescribing and suicide. www.bmj.com, 2003. jún. 5.
* Hall, W. D.; Mant, A.; Mitchell, P. B.; Rendle, V. A.; Hickie, I. B.; McManus, P.: Association between antidepressant prescribing and suicide in Australia, 1991-2000: trend analysis. Brit. Med. J., 2003, 326(7397): 1008.
* Healy, D.: The benefits and risks of SSRI: what have the regulators been doing? Neuropsychoph. Hung. 2006, 8(Supl. 1.): 34-39.
* Healy, D.; Cattell, D.: Interface between authorship, industry and science in the domain of therapeutics. Brit. J. Psychiat. 2003, 183: 22-27.
* Healy, D.; Whitaker, C.: Antidepressants and suicide: risk-benefit conundrums. J. Psychiatr. Neurosci., 2003, 28(5): 331-337.
* Healy, D.: Let them eat prozac: the unhealthy relationship between the pharmaceutical industry and depression. New York, London, 2004, University Press.
* Jancin, B.: Toxicology shows antidepressants present in 21% of suicide completers. 2005, 33(6): 6.
* Juurlink, D. N.; Mamdani, M. M.; Kopp, A.; Redelmeier, D. A.: The risk of suicide with selective serotonin reuptake inhibitors in the elderly. Am. J. Psychiatry. 2006, 163(5): 813-821.
* Kelly, C. B.; Ansari, T.; Rafferty, T.; Stevenson, M.: Antidepressant prescribing and suicide rate in Northern Ireland. Eu. Psychiatry, 2003, 18(7): 325-328.
* Kessler; R. C.; Berglund, P.; Borges, G.; Nock, M.; Wang, P. S.: Trends in Suicide Ideation, Plans, Gestures, and Attempts in the United States, 1990-1992 to 2001-2003. JAMA, 2005, 293: 2487-2495.
* Kondro, W.: Drug company experts advised staff to withhold data about SSRI use in children. Can. Med. Assoc. J., 2004, 170(5): 783.
* Lacasse, J. R.; Leo, J.: A Disconnect between the Advertisements and the Scientific Literature. PloS Medicine, 2005, 2(12): 1211-1216.
* Lancet: Depressing research. Editorial. Lancet 2004 363(9418): 1335.
* Moncrieff, J.: Antidepressant prescribing and suicide: Analysis is misleading. Brit. Med. J., 2003, 326(7397):1008.
* Moncrieff, J.; Kirsch, I.: Efficacy of antidepressants in adults. BMJ, 2005, 331: 155-157.
* Montgomery, S. A.; Dunner D. L.; Dunbar G. C.: Reduction of suicidal thoughts with paroxetine in comparison with reference antidepressants and placebo. Eur Neuropsychopharmacol. 1995, 5(1): 5-13.
* Olfson, M.; Shaffer, D.; Marcus, S. C.; Greenberg, T.: Relationship between antidepressant medication treatment and suicide in adolescents. Arch. Gen. Psychiatry, 2003, 60(10): 978-982.
* Preda, A.; MacLean, R. W.; Mazure, C. M.; Bowers, M. B. Jr.: Antidepressant-associated mania and psychosis resulting in psychiatric admissions. J. Clin. Psychiatry, 2001, 62: 30-33.
* Rihmer Z.: (F)okozzák-e az antidepresszívumok a szuicid rizikót? Psychiatr. Hung. 2005, 20(5): 380-387.
* Rihmer Z.: Suicide behavior of patients treated with antidepressants. Neuropsychoph. Hung. 2006, 8(1): 13-16.
* Sherman, C.: Antisuicidal effect of psychotropics remains uncertain. antisuicidal effect of psychotropics remains uncertain. Clin. Psychiatr. News. 2002, 30(8): 1.
* Szendi G.: A gyermek- és adoleszcenskorúak depressziójával kapcsolatos farmakoterápiák árnyoldala. Fejlesztő Pedagógia, 2005b 16(5-6): 98-103.
* Szendi G.: Depresszióipar. Mozgó Világ, 2004/10, 9-30.
* Szendi G.: Depresszióipar. Sík Kiadó 2005a. Utószó: Buda Béla.
* Taylor, S.; Stein, M. B.: The future of selective serotonin reuptake inhibitors (SSRIs) in psychiatric treatment. Med. Hypoth., 2006, 66: 14-21.
* Whittington, C. J.; Kendall, T.; Fonagy, P.; Cottrell, D.; Cotgrove, A.; Boddington, E.: Selective serotonin reuptake inhibitors in childhood depression: systematic review of published versus unpublished data. Lancet, 2004, 363(9418): 1341-1345.
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk