Lángoló nyár

Teraszon ülök lángoló nyárban.

Kávé. Cigi. Sehol egy bárányfelhő.

Ez az utca leégett fenyőerdő.

Nézek egy nőt a szemközti házban,

rámkérgesedő zöld hallgatásban.

Semmi. A szám előtt kis törlőkendő.

Na most mit hallhat onnan egy ilyen nő.

Hogy ősz legyen már, azt nagyon vártam,

hogy hűvös legyen; - mondjuk tőled jövök -

arcomba vágja a szél az utcán,

mennyi vagy te: hét év, vagy maradsz örök?

Ha most lenne ősz, azt biztosan tudnám,

hogy kávézni mentem, hogy rögtön jövök,

vagy rohadt idő ez, ne haragudj rám.

Trieszti séta

Voltál Triesztben. Láttalak téged.

Pedig háttal álltam a San Giusto

állványozott apszisára hulló,

átszűrt, álmos, éppenhogycsak fénynek.

És ott, a lapidárium előtt,

ahol Winckelmann sírjára szarnak

a fehér sirályok, mi a szarnak

kezdtél ki velem, te, ribanc idő?

Vele voltam, de biztosan láttad.

Mondtam, élnék itt szívesen. Te nem?

Joyce, Svevo, Magris meg mi. Istenem!

(A nyár csak emléke önmagának.)

Nem figyelt. A sirályokat nézte.

Mindegy. Csak szorítottam a kezét,

végig a Via Rossini felé,

danse macabre a Vespák énekére,

hogy aztán újra megpillantsalak

egy antikvárium üvegén át,

és megérezzem ajkad dohszagát.

Mit reméltem? Hogy majd lerázhatlak?