A Mozgó Világ internetes változata

Rosszkedvem naplója, 2006. július

Itt a nyár! Kánikula minden áldott nap, uborkaszezon viszont nincs. Szlovákiában is, hála az előrehozott választásoknak, áll a bál. Ján Slota azt nyilatkozza a Die Pressének, hogy ő azért olyan, amilyen, mert neki ami a szívén, az a száján. Hogy ő, a többi politikussal ellentétben, legalább nem képmutató. Duray Miklós, amint azt tőle már megszokhattuk, Magyarországról üzen. Lesz itt még min szórakozni. A fejekben máris emelkedik a vízállás.

Fiatal és tehetséges szlovákiai magyar íróismerősömnek azt magyarázom, hogy nem elég jó műveket írni, ha érvényesülni is akar. Tersánszky Józsi Jenőt például - hiába az egyik legnagyobb magyar író - egész életében mellőzték, és manapság sem gyakran ragozzák a nevét. Mert nem tartozott klikkekhez, brancsokhoz, szekértáborokhoz. Pedig ha a 20. században nálunk valakit, hát őt teremtette a Jóisten száz százalékig írónak a sok vátesz, nemzet- és társadalommegváltó, a sok rögeszmés ideológus, idült és neuraszténiás alkoholista és hasonlók mellett.

Fiatal és tehetséges kollégám (ismerősöm, öcsémuram, bajtársam, honfitársam stb.) bizalmatlanul hallgatja dörgedelmemet, a Kakuk Marci is beugrik neki (persze a Kakuk Marci és más semmi. Hát a vágyam csak ennyi?), s amikor kapcsolatokról, összeköttetésekről, nyomulásról beszélek neki, kezdem Lucifernek érezni magam. Mért akarom olyasmire rávenni, amit szívből utálok? Higgye csak továbbra is azt, hogy az irodalomban minden tisztességesen működik, hogy az írók egytől egyig Grál-lovagok, az irodalomkritikusokról már nem is beszélve, akik olyan alázattal szolgálják az irodalom szent ügyét, hogy érte akár az életüket is feláldoznák. Tulajdonképpen a saját egykori naivitásom az, ami fiatal kollégám nézeteiből visszaköszön, ez az, ami ennyire elviselhetetlen most a számomra.

A hír, hogy a Ferencváros ezentúl a második osztályban fogja öregbíteni a magyar labdarúgás rossz hírét, hogy a Debrecen vagy az Újpest helyett most Baktalórántházával és Tuzsérral fog küzdeni a kiesés ellen, megrendített. Nem vagyok fradista, s amikor csapatom, a szintén szebb napokat is látott Honvéd néhány évvel ezelőtt kiesett az első osztályból, csak szomorúan legyintettem. Régóta várható volt, hogy így lesz. Már József Attila is megmondta, hogy az ember végül homokos, vizes stb. síkra ér...

A Fradi nélkül viszont olyan ez az első osztály, mint a kórházi koszt. Mint az osztrák-magyar kiegyezés Kossuth apánk áldása nélkül. Vagy mintha kipusztulnának a medvék a tátrai erdőkből. Vagy mintha egy reggel azt a hírt olvasnám a hírlapokban, hogy a fizetésképtelenné lett Budapest helyett ezentúl Mezőkovácsháza lesz Magyarország fővárosa.

Rab László és Kálmán Attila kerékbilincses riportjuk végén felteszik a kérdést a Népszabadságban, hogy mi a jóisten van ebben az országban. A Fradi át(le)minősítése indokolt volt, ehhez a köd felszálltával nem is fér kétség. De hogyan lehetett idáig süllyedni? Hol volt eddig a közvélemény, a sajtó, a mit tudom én kicsoda? Én is azt kérdezem hát, a jóistent békén hagyva, hogy mi a franc van ebben az országban?

A szlovákiai magyar írók táborozásán érdekes vitába keveredtem az egyik fiatal résztvevővel arról, hogy az igazán nagy, a fajsúlyos irodalmi mű csakis az olyan regény, novella, dráma lehet, amely az olvasóból (nézőből) képes katarzist kiváltani. Ha hiányzik a katarzis, a mű óhatatlanul szórakoztatóipari termékké degradálódik, állította vitapartnerem.

Botcsinálta esztéta vagyok, ezért nem nagy meggyőződéssel keresgéltem az ellenérveket. Ráadásul tizenkilenc éves vitapartnerem filozófiában és irodalomban nagyon jártas fiatalember volt, akinek Virginia Woolf a legkedvesebb írója (legalábbis jelenleg), az antik görög irodalmat pedig legalább olyan alaposan ismeri, mint Maigret felügyelő a párizsi alvilágot.

Mit is mondhattam hát? Például azt, hogy a dolog azon is múlik, mennyire tágan értelmezzük a katarzis fogalmát. Hogy ez az egész katarzisügy nagyon is olvasófüggő. Hogy ha az olvasó süket és vak az irodalmi értékek iránt, nincs az az Antigoné vagy Hamlet, amely egzisztenciálisan megrendítené. Továbbá hogy a giccses mű is tud katartikus lenni, sőt... Jusson eszünkbe az Elfújta a szél vagy az öngyilkosok himnusza, a Szomorú vasárnap. Vagy a sírva vigadós, érzelgős magyar nóták.

S akkor most nézzük meg a másik oldalt. Itt van, például, a Svejk. Vagy az avantgárd irodalom zöme. Buńuel öregkori filmtrilógiája. Vagy A tulajdonságok nélküli ember. De kalandozhatunk egy kicsit visszafelé is az időben: a Candide. Vagy az Ulysses és a Godot-ra várva. (Jellemző módon ez utóbbit a közelmúltban egy szlovákiai magyar újságíró mint múlékony divatcikket söpörte ki a világirodalomból, de hát ez inkább őt és a szlovákiai magyar provincializmust minősíti.)

Azt hiszem, valamely művészi témát alapjában véve kétféle módon lehet feldolgozni: katarzisra törőn és ironikusan. Vegytiszta állapotában sem ritka egyik típus sem, de a legtöbb író valamilyen arányban elegyíti a kettőt, mint nálunk Kosztolányi. Az sem véletlen, hogy Nabokov ki nem állhatta Dosztojevszkijt. A Mester és Margarita pedig egyszerre katartikus és mulattató mű.

Nem valószínű, hogy meggyőztem vitapartneremet. Ráadásul amikor regényt veszek a kezembe, titokban, magam előtt is röstelkedve egy kicsit, én is valamiféle katarzisélményre ácsingózom.

Akkor hát hogy is van ez?

Ennek a borivással egybekötött irodalmi hétvégének egyébként nem valamely kietlen város, hanem egy kies falu, Lukanénye adott otthont, elhalmozva bennünket sok kedvességgel, előzékenységgel, remek ebédekkel és vacsorákkal és kitűnő helyi borokkal - nem utolsó-, hanem elsősorban. Mert hát a kis családias szimpóziumnak a fő témája irodalom és bor évezredekre visszanyúló, megbonthatatlan frigye volt, Hamvas Béla A bor filozófiája című híres esszéje köré kerekítve, mely híres könyvről Hizsnyai Zoltán rögtönzött előadást. Lukanénye nincs a világ végén, hanem mintegy tíz-tizenöt kilométerre északra fekszik Balassagyarmattól. Budapestről is könnyen megközelíthető tehát. Erdős-dombos vidék veszi körül, mely már nem az Alföld tehát, de még nem is a zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája, melyet ámbár-ugyebár alföldi magyar ember, mint azt igen hiteles forrásból tudjuk, tán csodál, ámde nem szeret. Valaha, a rendszerváltás előtt, az ország egyik leghíresebb borvidéke volt ez, amelyet aztán a gengszterváltás után sikerült majdnem egészen tönkretenni, s amely most kezd, hála a helyiek szorgalmának, újból magára találni.

Máskülönben nagy a szegénység errefelé. Nyomornaturalizmus helyett csak egy röpke élményemmel illusztrálnám. Valamelyik délután a járási székhelyen, a szocialista kísértetvárossá panelosított Nagykürtösön cigarettát szerettem volna venni a Lidlben. Smart? Az nincs, mondja a pénztárosnő. Camel? Nincs. Akkor legyen hát Marlboro, mondom kissé kedvetlenül. A pénztárosnő elnevette magát. Ilyen luxuscigarettákat mi nem árulunk, mondta olyan hangsúllyal, amelyből kiéreztem, azt akarja a tudtomra adni, hogy hát ember, neked fogalmad sincs, hogy hová jöttél. Miből futná itt az embereknek ilyen drága cigarettákra?

Azt mondja egy ellenzéki politikus valamelyik szlovák tévécsatornán értetlenkedve és rosszallóan, hogy ezeknek a Ficóéknak az a legnagyobb bajuk, hogy rabjai lettek a választási ígéreteiknek. Vagyis ha már a szavazóik voltak szívesek olyan buták lenni, hogy bedőltek az ígéreteknek, legalább nekik lenne eszük. Hát itt tartunk. Butaság fűt-fát ígérgetni (ezzel egyetértek), de még ennél is nagyobb butaság azokat valóra váltani (az elmúlt évek magyarországi tapasztalatain okulva, sajnos, ezzel is egyetértek). Mi hát a teendő? - kérdezte egyszer régen egy nagyon veszedelmes ember, s amit kisütött, abban nem volt köszönet.

Szlovákiában is indokolt a kérdés: mi a jóisten van ebben az országban?