A Mozgó Világ internetes változata

Jalta-Berlin, 2006. augusztus 11-12.

Ha a gyakorlatlan utazó valamirevaló posztszovjet városban hamar meg akarja találni a központot, leghelyesebb, ha a járókelőknél a Lenin tér iránt tudakozódik. Rákérdezhet persze akár vaktában a Kirov, a Szverdlov vagy Frunze utcára is. Ezek a helyszínek legalább olyan biztonsággal „bejönnek", mint teszem azt egy német városban a Friedrich Ebert- vagy Konrad Adenauer-Straße és a Rathenau-Platz. Egyszóval keressük csak a Lenin teret, errefelé ez a toronyirány, a szobor már messziről mutatja, hol van, s onnan magabiztosan folytathatjuk utunkat jobbra vagy balra.

Persze vannak kivételek. Jevpatoriában például nincs Lenin tér, és emlékművét is hiába keresnénk a bolsevik forradalom vezetőjének. Igaz, van Lenin sugárút (Lenyinszkij proszpekt) a város legközepén. Ám a salamoni döntésnek megfelelően a sarki táblák a „történeti utcanevet" is feltüntetik, amely ez esetben II. Sándor cáré. És így tovább. Minden nagy névnek van előzménye. Cárok és forradalmárok, népfiak és diktátorok osztoznak a tengerparti üdülőhely utcáin.

Ebben a világban, ahová egy hétre üdülni jöttem, különösen erős a jelen és a múlt kontrasztja - más kérdés, hogy harcolnak vagy éppenséggel játszadoznak egymással. Kétarcú maga a Hotel Jalta Inturiszt is, vagy ahogy A. gyöngéden nevezi, „a gyár", „a Krím félsziget legnagyobb szállodája". Szovjet módon minden el van túlozva rajta, mozija, diszkója, több étterme kong az ürességtől, s így kihasználatlan. Csak a strandja zsúfolt, ott viszont gombostűt sem lehet leejteni. Tizenhat emeletét a privatizálás során jobbára orosz vállalkozóknak adták ki árendába, akik a rájuk bízott négyzetmétereket külön-külön gondozzák és csinosítják. Ha pedig az ember elindul és lesétál az itteni Lenin térre, akkor vele jön a kettősség is. A Drazsinszkij és a Ragyin utcát (Ragyin az „Elvtársak, álljunk a gátra" kezdetű munkásmozgalmi dal szövegszerzője) valóságos plakáterdő szegélyezi: jaltai illetőségű polgárok ajánlják fel kulcsra készen városi lakásukat annak a könnyelmű idegennek, aki idetévedvén netán elfelejtett időben szállást szerezni magának. A kevésbé tehetősek uborkával és édes vöröshagymával kereskednek, az árat rubelben mondják, mintha grivna nem is létezne. Ebben a világban aki nem állami ember, az csencsel.

Hazaszédülvén a még mindig forró estében több helyi orosz nyelvű tévéműsorból próbálom magamnak összeszedni a világhelyzetet. A műsorban kétségkívül megjelenik a sokadik szörnyű közel-keleti háború, feltűnik Bush elnök, és terítékre kerül az Ermitázs-beli műkincslopások ügye is. Mindenekelőtt azonban Ukrajna és csakis Ukrajna, s benne a Krím félsziget létezik. A választási konstelláció enyhén szólva bizarr: Juscsenko elnök kis híján szó szerint halálos ellenségét, Janukovicsot nevezte ki miniszterelnökké, nem pedig Julja Timosenkót, akivel nem is olyan régen együtt vívták meg a „narancsos forradalmat" Janukovics ellen. Janukovics szép lassan elfoglalja a képernyőt, és mondhatni sarkosan fogalmazza meg a változások lényegét. Oroszországhoz való viszonyunkból, mondja, mostantól eltűnik a „követeljük" kifejezés. Vagyis: kibékülünk Putyin elnökkel, és lesz üzemanyag. Nem kifejezetten erkölcsös álláspont, de legalábbis érthető ezen az üdülőszigeten, ahol a tél alig él meg a nyárból.

Azt hiszem, a kétmilliós autonóm köztársaságban az ambivalencia úgyszólván beépült az önazonosságba. 1954-ben Hruscsov nagyúri gesztussal Ukrajnának „ajándékozta" a Krím félszigetet, mintegy hálából Bogdan Hmelnyickij hetman iránt, aki 1654-ben csatlakoztatta országát a nagy testvérhez. A szovjet vezető persze nem sejtette, hogy ennek a propagandafogásnak más helyzetben következményei lehetnének. Hát most vannak: itt él a legnagyobb arányú (75 százalék) orosz nemzeti kisebbség, amely a félszigeten államalkotó többség is. Vajon elférhet-e olyasmi is ebben a világképben, ami nem rímel rá erre a bonyolult és kockázatos helyzetre? Bajosan.

Szerintem minden nemzet hajlamos rá, hogy a világ közepének tekintse magát, akár nagyzási hóbortban, akár kisebbségi komplexusban szenved. A nyolcvanas évek közepén egy derék kolozsvári magyar professzor Pestre látogatván részt vett egy ellenzéki házibulin. Megjelent ott néhány bolíviai indián diák is, akik a házigazda tolmácsolásában igen komor képet festettek etnikumuk sorsáról és általában a latin-amerikai viszonyokról. A professzor végighallgatta a beszélgetést, majd megrendülten fordult a házigazdához: - Meséltél már nekik arról, hogy mi folyik Erdélyben?

Ez a történet már a tranzitban jutott eszembe. A szimferopoli repülőtér puritán kivitelezésű váróterme valóban megfelel e kifejezésnek: a tranzitbusz éjfélkor ér ide, a heti németországi fapados járat pedig hajnali három óra ötvenkor száll fel Frankfurtba. Itt aztán lehet várni. S mire az ember hajnali hat órakor landol, és kissé bávatagon elindul a pályaudvarra, hogy felszálljon a berlini vonatra, addigra már elmosódnak benne a valóság és a hallucináció határai, s olyasmit is elhisz, amit pedig normális körülmények között nem venne komolyan. Például beképzel magának egy szalagcímet.

Márpedig ez történt velem. A délutáni órákban, valamivel pihentebb aggyal rányitottam a neten a Frankfurter Allgemeine Zeitungra, hogy ellenőrizzem magam, és rábukkantam a libanoni háborút is kiszorító szenzációra: Günter Grass hatvankét év után bevallotta, hogy a háború végén önként tagja lett a Waffen-SS-nek. A közleményt természetesen elhittem, de egy ideig nem tudtam igazság gyanánt elképzelni, hanem csakis Hitler elvetemült tréfájaként, amellyel a háború utáni német irodalmon áll bosszút a náci múlt kíméletlen feltárása miatt.