IRA

Jaj, dehogy. A címben található rövidítés természetesen nem az, amire az olvasó gondol. Ugyan, hogy jövök én ahhoz, hogy tollamra vegyem az Irish Republican Armyt, melynek félelmetes hírnevét csak az utóbbi években halványították el az őket is felülmúló iszlám terrorszervezetek? (Becsületükre legyen mondva, az ír nacionalisták levonták a következtetést a szomorú lemaradásból, bánatukban elkezdtek kiegyezni, majd pedig leszerelni a földalatti hadsereget - ha ez így megy tovább, még a végén béke lesz ír földön.)

Az IRA valójában az International Reading Association, vagyis a Nemzetközi Olvasás Társaság. (Ha a jövőben netán úgy alakulna, hogy a három betű hallatán az olvasók többségének az utóbb említett szervezet jutna eszébe, és a belkelta viszonyokat elemző külpolitikusnak magyarázkodnia kellene: az IRA az ő szóhasználatában nem a közismert Nemzetközi Olvasás Társaságot jelenti, jaj dehogyis, ő a régen elfeledett földalatti ír seregre gondol - akkor visszatérne az emberiségbe vetett hitem. Ez azonban kevéssé valószínű.)

Az IRA tehát Budapesten tartotta idei világkongresszusát, én pedig igent mondtam a magyar tagozat megtisztelő felkérésére, hogy az egyik szekcióban tartsak angol nyelvű összefoglaló előadást a magyar irodalom állapotjáról a nagyszámú vendégseregnek. Az ünnepélyes nyitófogadást a Várban, az Országos Széchényi Könyvtárban tartották, indokoltnak tartottam tehát, hogy a tikkasztó meleg ellenére mégiscsak megadjam a módját, amennyire tőlem telik, zakót vegyek, valami formásabb inget, zárt cipőt és a többi. Mindez elég nehezemre esett, amikor az egész város, beleértve engem is, gyakorlatilag egy szál alsógatyában verejtékezett az olvadó aszfalton.

Az Akadémia Roosevelt téri épülete előtt izzadva vártam a várbeli Dísz térre tartó 16-os buszt, amely igencsak ritkán járt, s amikor végre megérkezett, alig tudtam felnyomakodni az agyonzsúfolt járműre. De meglepetés csak odabent ért. A lánchídi dugóban araszoló buszon egy riadt magyar páron kívül körülbelül ötven amerikai hölgy ült-állt-szorongott - hárman lehettek hatvan alattiak, a többiek közelebb a hetvenöthöz -, a nyakukban függő, névvel ellátott biléták nyilvánvalóvá tették, hogy ugyanoda tartunk: a hivatalos és ünnepélyes megnyitóra. Amire én marha kiöltöztem. Bezzeg az amerikai hölgyek. Zöld tornacipőt hordtak. Vagy rózsaszínt. Parafa strandpapucsot, ezüstmintás edzőcipőt, kínai vászontopánt, átlátszó műanyag szandált. Bermudát, sortot, farmerszoknyát. Coca-Cola reklámtrikót, meg olyat, amin egy nagy kék delfin tartott a szájában egy narancsot - ezt sokáig igyekeztem megfejteni, hasztalanul -, ezenkívül édibédi rózsaszín hátizsákot mikiegérrel, lila övtáskát I Love Oregon vagy vérvöröset Chicago Bulls felirattal, szakadozott műanyag zacskót vagy fonott strandszatyrot a beletűzött sárga napernyővel. Magányosnak éreztem magam a zakómban. És folyt rólam a víz.

A hölgyek a mindennapos dugóban rekedt 16-ost városnéző busznak fogták fel, a dunai panoráma sikkantgatásokra késztette őket: - Beautiful! Wonderful! Lovely! -, és rögtön a buszsofőrhöz fordultak tájékoztatásért, összevissza mutogattak: - What's that? And that? - Egyikőjük angol nyelvű útikönyvébe kapaszkodva meglelte a legszükségesebb kifejezéseket tartalmazó szószedetet, és azt kérdezte: - Azs ott mi? -, ám mivel mindkét kezével a könyvet szorongatta, nem mutatott sehova, így nem lehetett tudni, mire vonatkozik a kérdés, ő azonban megittasult a sikertől, és boldogan ismételgette: - Azs ott mi? Azs ott mi?

A sofőr, aki nem akart rácáfolni a turistareklámokban lépten-nyomon hangoztatott magyaros vendégszeretetre, meg azután az ezer sebből vérző BKV imázsára is ügyelnie kellett, tudta, hogy most fel kell kötnie a gatyát, és föltette magában, hogy megfelel a kihívásnak. Kezdetben szabódva, később egyre lendületesebben mutatott ide-oda, és tájékoztatta érdeklődő utasait, ha nem is túlságosan terjengősen, de lényegre törően: - The Vár. The Parlament. The Erzsébet híd. Az ott szembe meg the Alagút.

Az ünnepélyes megnyitó ehhez képest zökkenőmentesen zajlott, csak egy kicsit késtem, ugyanis a makulátlanul fényes cipő rettenetesen törte a lábam. A buszmegállótól a könyvtárig tartó hosszas séta a hepehupás, archaizáló kövezeten kínszenvedés volt, akárcsak két könyvtári ismerősömnek. Fiatal nők voltak, akik az ünnepélyes alkalomra tűsarkú cipőt öltöttek - mégiscsak egy világkonferencia megnyitójáról van szó! -, így azután lábujjhegyen, szenvedve botladoztak a kövek közt velem együtt, miközben a hetvenöt éves némberekből álló strandpapucsos, tornacipős elitkommandó úgy zúgott el mellettünk, hogy alig láttuk a rózsaszín hátizsákjukon a mikiegeret.

Az előadást másnap tartottam. Szandálban. Az olvasáskonferencia számomra rendelt szekciója az irodalommal foglalkozott - ez volt az egyetlen a húsznál is több munkacsoport közül. Feladatom az volt, hogy tudatosítsam a külföldi érdeklődőkben: Magyarországon bizonyos hagyományok okán (nyelvében él a nemzet, az író a lélek mérnöke, etcetera) a gyerek elvben azért tanul olvasni - oktatói legalábbis ezzel az ellenállhatatlannak vélt ígérettel kecsegtetik -, hogy előbb-utóbb, amikor már alaposan kiismeri magát a betűk birodalmában, az igazi könyvekkel is megbirkózzon. Más szóval szépirodalmat olvashasson. Ez pedig a műélvezet kategóriájába tartozik. Következésképpen a legmagasabb rendű olvasás a szépirodalom olvasása, hiszen lényegében egyenlő a művészet befogadásával, vagyis a legmagasabb rendű emberi tevékenységgel.

A hallgatóság érdeklődött, de tamáskodott. Az előadás utáni magánbeszélgetésen ketten is sarokba szorítottak, megkérdezték, hogy a nemes eszme, amit az imént olyan meggyőző erővel fejtettem ki, hogyan hat a valóságban: elég vonzerő-e a gyerekek számára a szépirodalom ahhoz, hogy megtanuljanak olvasni? Óvatosan azt feleltem, hogy volt már rá példa, sőt előfordul jelenleg is. Érdeklődtek, mit mutatnak a statisztikák. A szakemberekhez irányítottam őket a részletes adatokért, de azért nem akartam úgy tenni, mint aki homokba dugja a fejét, a lényeget én is tudom: a magyar helyzet az utóbbi években nem az általános nemzetközi trendnek megfelelően romlott, a hanyatlás sokkal látványosabb. Ami a szövegértést illeti, a nem éppen fényes, de elfogadható nyolcadik helyről az elfogadhatatlan huszonkettedikre estünk vissza. Azt kérdezték, lehetséges-e, hogy a romlás összefüggésben van az irodalomközpontúsággal. Azt mondtam: nem. Illetve lehet. Vagyis hát mit tudom én: kérdezzék a szakembereket a másik húsz szekcióban, én csak egy író vagyok. Azt mondták, hát éppen ez az; nem lehetséges-e, hogy amikor ilyen erősen hangsúlyozom az irodalom szerepét, egyszerűen csak hazabeszélek? Amerikában például egyértelműen az ösztönzi az olvasni tanulókat, hogy eltájékozódjanak az interneten, ami a funkcionális analfabétáknak nem megy. Ez világos, mint a nap, és semmi köze az irodalomhoz. Azt mondtam: nyilván. Illetve dehogyis. Pontosabban igen. Lehet, hogy tényleg csak hazabeszélek.

Na tessék. Amilyen a mi formánk, itt állunk a magyar irodalom új aranykorának kellős közepén, amit utódaink - ha még érdeklődnek az ilyen idejétmúlt dolgok iránt - talán a Nyugat nagy korszakával együtt emlegetnek majd, s ahogyan egyre emelkedik a színvonal és szaporodnak a nagy teljesítmények, olyan ütemben analfabetizálódik a közeg, amelyben ez az irodalom megterem.

Azután eszembe jutott valamikori évfolyamtársam a magyar szakról, aki egykor sokoldalú, bár minden eredetiségtől mentes szerzőként is bemutatkozott az egyetemi lapban. Macskafajta, aki mindig talpra esik, keljfeljancsi, aki mindig talpra áll, hullámlovas, aki minden hullám tetején megül, és sem a nézők, sem a hullám nem veszik észre, mikor száll át egyikről a másikra. Médiaszakértő lett, internetmágus, globális odamondó és univerzális véleményvezér. Egyszer, vagy tíz évvel ezelőtt lesajnálóan végigpillantott rajtam, és azt mondta: - Pont olyan korszerű vagy, mint a kódexmásoló szerzetes, amikor belehúz, hogy legyőzze az ofszet nyomdagépet.

Rosszul vagyok a gondolattól, hogy netán igaza lehet.