A Mozgó Világ internetes változata

S a többi néma... - mondta Bertók Lajos a Hamlet végén, elhagyva a csend szót.

Nem mondta ki az utolsó szót. Elfulladt benne, miként élete elfulladt a Dunában. Eltűnt a víz alatt. Elmerült.

Tanácstalanul csodáltam színészetét. Megfejthetetlennek rémlett szent őrülete. Önkívületi teljessége. Átlépése állampolgárból megírt szerepekbe. Szilaj őrület kergette a színpadon. Csakis önkívületben lévő törzsi varázslók vagy ajzószerek, mágikus szertartások eszméletlenséget létrehívó ritmikus ismétlődései hajszolnak elő primitív ceremoniális alkalmakkor hasonló viselkedéseket.

Balkay Géza halálakor főiskolás vizsgaszerepére hivatkoztattam (Mozgó Világ, 2006/5) Lengyel Menyhért egyfelvonásosának, Az árny-nak Tőrös színészét. Tőrös „átbukik" a szerepbe. Elnyeli őt a színház. Megsemmisíti a játék. Feloldja személyiségét.

Bertók Lajos halálakor a más világba átlépés szökik eszembe. Mégsem kötném össze kettejük önpusztítását. Még csak Ternyák Zoltánét sem rokonítanám, minden felszíni hasonlósága ellenére sem. Kerülném az érzelmes óbégatást a „magyar zseni sorsáról", aki meg nem értetten, végleg elmagányosodva, égetett szeszekbe menekült önmaga meg az ellenséges világ elől.

A borderline személyiségzavar kétségbeesés, dühkitörések, kínzó elbizonytalanodás, üldözöttségérzés, mások ellen forduló harag váltakozó hullámzása. A szorongások enyhítése, a kínzó állapotok gyógyítása körülményes és kétséges. Bertók a színészetben hasznosította ingatag határhelyzetét. Szabatosan tudósított rémvilágáról. Az elbizonytalanító kétségbeesések keltette sivárságról. Színészete gyógyerejű volt mániás depressziós elmezavaraira. Önmagát is kezelte, nézőit is gyógyította. A borderline betegeknek erős az öngyilkos késztetésük. Bertók az öngyilkosság művészi formáját élte. Beleölte magát szerepeibe. Átköltözött más személyiségekbe. Átlépte a köznap és a költészet határát. Az öltözőben hagyta önmagát, a nyilvánosság elé hurcolta énváltásait, más alakba beköltözését.

A negyvenes években Várkonyi Zoltán volt a színházi őrültspecialista. Hamlet és Pirandello IV. Henrikje. A hatvanas évtizedben Latinovits vette át a Pirandello-őrültet, a Tóték Őrnagyát (Hamletet csupán szinkronszerepként). Bertók Lajost beskatulyázták klinikailag meghatározott szerepkörbe.

 

Ingujjban, sísapkában civil értelmiségi volt Hamletje a Tivoliban. Bertók Lajos a zsámbéki rakétabázison már eljátszotta Hamlet, dán királyfit Jámbor József rendezésében (2004). Ideges Hamlet volt. Kifeszítetten végére akart hatolni a rejtélynek. Megtisztítani akarta a dán világot. Taglejtése, mozgása könnyeden fesztelen. Leguggol beszélgetőtársaihoz, mint óvodásokhoz: kiegyenlítve a magasságkülönbségeket. Az őrültséget bohóckodásba rejtette. Szemében mindvégig ott égett a kiolthatatlan szándék: beteljesíteni vállalt föladatát. A Tivoliban korábbi megoldásaival részben szakított. Gyötrődött. Gondolkodott. Kevésbé mutatványosan a zsámbéki Hamletnél, inkább mélyebben értőn és érzőn. Kezébe temette arcát, mintha nem bírná a ránehezedő súlyokat. Háborgó és háborult Hamlet helyett konok igazságkeresőt mutatott. Bertók Hamletje önmagát akarta megérteni. Helyét a nap alatt. Azt a keskeny ösvényt, ahol még ellehet árulás és önárulás nélkül. Színészi eszközei letisztultak. Minimálra csupaszodott gazdaságossága. Középhangon szólt. Távol az Arany János verseivel bratyizó naturalista dikciótól, és egyforma távol a színész ünnepi önmeghatottságától. A beszédet Bertók közlésre használta. Nem nyomatékosította a tragédia slágersorait. Nem figyelmeztette a nézőt, hogy ismert citátum jön, színpadi ária, szavalati magánszám, kiemelt emelkedettség, szobori beszéd. Egyetlen egyenletes vonalban haladt szerepformálása. Nem kijátszott a közönséghez. Megbeszélte a résztvevőkkel legbensőbb gondolatait. Erős kapcsolatba került egy-egy nézővel. Partnerévé avatta, mivel hozzá címezte gondolatait. Bertók nem élt vissza orgánumával, beszéde kidolgozott tisztaságával. Nem elénekelte Hamlet szólamát. Előgondolkodta feloldhatatlan dilemmáit. Szemben lomha nyelvű vagy béna hangszálú színészetünkkel, Bertók gyorsan és érthetően beszélt. Nem nyomatékosított. Értelmezés helyett ő maga tűnt értelmesnek. Korunk Hamletjét láthatjuk a Tivoliban fakó árnyak karéjában.

Sándor János Hamletje Bertók Lajos tehetségének foglalata, valamint annak kifejezése: sosem lesz jobb. Színészi jutalomjáték. Rendezői végrendelet - írtam róla a Mozgóban, nem gondolva, hogy a színész végrendelete lesz a szerep. Hamlettel zárta le nagy ívű pályáját, nem számítva a Colin Higgins: Harold és Maud, Madelaine Renaud hitelesítette, iparilag szívszaggató darab Asbóth utcai fölmelegítését (2005). Bertók ide, Vári Éva oda, fölmentettem magam látogatásától, elmulasztva legutolsó, valószínűleg kétoldalasan félreosztott szereposztású alakítását.

 

Kétszer ha eljátszotta Debrecenben a Tragédia Ádámját. Feltartóztathatatlan indulat kergette végig a történelmen. A megismerés hajszolta. A tudnivágy fűtötte iramodását. Hajszolódott. Vágtatott. Előremenekült évszázadokat. Legszenvedélyesebb pillanataiban is megőrizte a szövegmondás meg a testbeszéd tisztaságát, szabatos megformáltságát. Bertók sosem fulladt bele önmagába. Úgy látszott a színpadon mindig, hogy önkívületben forrong. Sisteregve lövellt ki belőle a szenvedély, mint túlhevített kazánból a kiszabaduló túlnyomás. Ez csupán a látszat volt. Gogol egyszemélyesre szabott Egy őrült naplóját kezében kamerával játszotta, a szín fenekén borító vászonra közvetítette hátat fordító magánbeszédeit is. Követte mimikájának távolról rejtve maradó rajtakapásait. Önkívületinek mutatkozó játéka közben önmaga operatőre, helyszíni közvetítője maradt szakadatlanul. Bebizonyította, mennyire ellenőrzötten, kézben tartja játékát. Nem sodorja el az „átélés", az „ihlet". Reprodukálja csupán a próbák során megtalált színpadi igazságokat. Kinőtt korai színészetének amatörizmust súroló magas szintű alakításaitól, amikor egyetlen előadással ellobbant a szerep, olyan mélyre hatolóan, annyira alanyian vallotta magáénak, összekenve énjét az alakítandóval, valóságot a költészettel, őszinteséget az alakítással, hogy a műsorra kiírt szerepet másnap, harmadnap nem tudta már teljesíteni. Nem tudott sorozatban őszinte lenni. Kiszökött, kimenekült a szerepből, színházból. Szakított színészetének üzembiztonságtól idegen elismételhetetlenségével.

Amikor már mindenki lemondott róla, a Budapesti Kamaraszínház leszerződtette. A mindaddig csakis filmrendezőként dolgozó Sopsits Árpád dramatizálta és rendezte Dosztojevszkij regényét. Bertók és László Zsolt a Bűn és bűnhődés a rácsok mögöttben lendületes volt, szárnyaló. Magukban hordták poklukat. Volt eszményi mennyországuk is. László Zsolt ma a legjobb formáját mutató színész. Különböző rendezőknél következetesen járja saját útját. Alakításai méltán emelték az élvonalba. Annak a fiatal színészi gárdának az élén alkotja meg szerepeit, akik azzal biztatnak: lesz még ünnep a magyar színházak táján. Mások a kitüntetettek. De ők a kitűnőek. Egy új színjátszás előcsapatának képviselői. Raszkolnyikovot Bertók Lajos élte színre. Nevét a Színészlexikon nem is tünteti föl. Képességeit illetően az élcsapathoz tartozott, annak is a legelején. Önhibájából a nézők többsége nevét sem ismerte. Ádámját a televízió közvetítette. Aki látta: tanúsíthatja, a legnagyobbak egyike. Nincs különösebb hangi adottsága. Jól képzett hangját kemény céltudatossággal használta. Játékában semmi konvenció. Semmi hanyag hagyományos. Semmi másodlagos töltelékelem. Megélt, hevesen ott született színpadi magatartás. Nagy indulatok hajtják, taglejtése mégsem csapongó, összefogott, szűkszavúak gesztusai, minden fölös színészi hordalék nélkül. Néha úgy érzem: évszázadok óta nézek színházat, igyekszem megtudni törvényeit, fortélyait, mibenlétét. László Zsolt felmérhető: nagy tudású, könnyedén biztonságos technikájú mesterszínész. A végiggondolt szerep fordulatait szellemesen megjeleníti. Elegáns színész. Meggyőző. Magával ragadó. Bertók: bevallom, nem tudom, hogyan csinálja. Nem Raszkolnyikovot, a baltát ragadó pétervári diákot játssza. Nem is azt a börtöntölteléket, aki a büntetőintézeti színjátszócsoportban eljátssza az önérvényesítő diákot. Bertók kilép önmagából. Átköltözik az elképzelt emberbe. Akit szerepként reá róttak. Eggyé lesz vele. Nem úgy tesz, mintha az volna, hanem ő maga az. Alakítása az önkívület határán jár. Alakítása nem felkorbácsolt színészi őrjöngés, hanem ellenőrzött célszerűség.

Szűcs Miklós, a színház igazgatója tapintatos figyelemmel, a különös tehetségnek járó odaadással támogatta a színészt. Bertók eliszonyodott Büchner Woyzeckjétől, megriadt Shakespeare Macbethjétől, a Titus Andronicustól. A színház engedékenyen elállt a színrevitelektől. A Titust átvette Stohl András. Az igazgató úgy gondolta, ha egy nagy színész teljes erejével szolgálja a színházat, a színháznak kötelessége szolgálnia a színészt.

Müller Péter Részeg józanok című, Soós Imrét rejtő kulcsregényét színpadra írta Galambos Péter és Orbán Eszter, Galambos megrendezte. Raszkolnyikovval visszatért a megbízhatóságba. Megrendítő monológdrámát élt elő Gogol Egy őrült naplójából. Egy héttel előtte a Petőfi Irodalmi Múzeum Felolvasó Esték sorozatában Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra József Attiláját képviselte. Majd az öngyilkos Soós Imrét játszatták vele. Bertók azon nagy egyediek közüli, akik megnyitják a szerephez vénájukat, tisztán vallanak a nézők előtt gyermekkoruktól életük elfedett titkairól. Rendezői erkölcstelenség szórakoztatóiparilag hasznosítani papírmasé helyett vérrel prófétáló színészköltőt. Vérlázító, amint Bertók kivételes tehetségét befogják színészi föladat hiányában személyisége pecsétjével hitelesíteni egy üres és tehetségtelen estét. Előbb-utóbb el kell számoltatni a tehetségteleneket a tehetségekkel gazdálkodás bűneivel. (Népszabadság, 2004. március 8.)

A színész féltése, az egyoldalú szereptáplálás kényelmessége féligazságot diktált. Bertók hosszasan hányódott színházi életünkben kormányozatlanul. Féltek szerepet rábízni. Nem lévén üzembiztos. Veszélyeztette a folyamatos műsort. Az átlagból kitoronyló tehetség kellemetlen a színház üzemvitelében. Zavaró. Kényelmetlen. Létezésével, magasra helyezett mércéjével rábök a színházi betegségre, hogy a színészt nem használják, hanem felhasználják és kihasználják. Különleges bánásmódot igényel. Mint ahogy valamennyi színházban működő tehetséget csak különleges módszerekkel, állandó figyelemmel és törődéssel lehet alkalmazni.

Miért kötődsz ennyire ehhez a színházhoz? - kérdezte 2004-ben a Theater Online riportere.

- Azért, amit ez a színház tett értem... tulajdonképpen én Szűcs Miklósnak, a Budapesti Kamaraszínház igazgatójának köszönhetem, hogy egyáltalán a szakmában vagyok. Az én renitens magatartásom, ugye... ami nem feltétlenül mindig az én saram... Rosszul terheltek, én pedig... úgy érzem, hogy végül én vittem el a balhét. Egy idő után eléggé eltorzult az egészséges lelki alkatom. Nem csoda, hogy ha az ember ilyen szerepeken keresztül ismeri meg magát - és nem egészen önazonos. Ekkor szinte törvényszerű, hogy úgy fut keresztül rajta ez a szerepsorozat, hogy a rossz felé viszi. Ez megtörtént, de már túl vagyok rajta.

2004-ben március 15-én Bertók kitüntette a Jászai-díjat.

Mundruczó Kornél - aki Delta címmel filmet forgatott főszereplésével Romániában, a Duna-deltánál - július 10-én délután háromkor még beszélt vele telefonon. A rendezőt ötkor hívták a hírrel.

Szentendrével szemben, a Lupa-szigetnél Bertók Lajos belefulladt a Dunába. Elnyelte önmagát. Nem a folyó nyelte el, hanem belső túlsúlya. Idegrendszere, színészi érzékenysége-vérzékenysége.