Borotvaélen

Nehéz boldogulni ebben a világban. Aki feladja, választhat a boldogtalanság és a kivonulás közt. A többség, mint tudjuk, az előbbit szokta választani. Kivonuló kétféle van: a kertecskéjébe zárkózva derűsen kapálgató, candide-ian mosolygós fajta, meg az olyan, aki egyszer csak lemegy cigarettáért, és nem jön vissza. Gondol egyet, felkerekedik, és meg sem áll az alaszkai hómezőkig vagy a déltengerekig.

Fontos kép ebben a megoldásféleségben a tenger. Hogy se vége, se hossza, hogy a hajósnak nincs neve. Szólítsatok Ishmaelnek, mondja. Szeme mintha a horizontot fürkészné, de a semmibe mered.

Ki tudja, hány film végződött már úgy, hogy a főhős tengerre kel, és nyoma vész. Úszva kapaszkodik fel egy Tahiti felé éppen most induló vitorlás yachtra, mint Marco Ferreri Dillinger halottjának életunt gyilkosaként Michel Piccoli, vagy csak amúgy gyalogszerrel gázol belé a nagy vízbe, mint egy másik Ferreri-film, a Szállást kérek ifjú Benignije. Szerette az ilyet a bolondos Ferreri, de mások, nagyon másféle rendezők is szívesen vetik a végefőcím előtti utolsó pillantásukat túl az Óperencián. A korai Fellini például. Vagy egy legutóbbi példa: Mundruczó komisz kölyke a Szép napokban, amint börtönnel és emberi cudarságokkal a háta mögött, lopott fehér BMW-n valami tenger felé robog a hajnali fényben.

Egy új francia film, A bajusz főszereplője, Marc Hongkongban kéredzkedik fel egy akárhová tartó halászhajóra. Marc már Hongkongba is egy szál ingben, zokni nélkül, szakadt fűzős cipőben, véletlenül került szerető hitvese meg a hitvese által kihívott mentők elől menekültében. Marc története azonban nem ér itt véget: Marc ugyanis nem annyira a világból, mint inkább önmagából menekülne.

És akkor persze: hová?

Története amúgy inkább irodalmi, mint filmes képzeteket kelt, ami nem csoda, hiszen a rendező, Emmanuel Carrčre (a neves francia russzista történésznő, Hélčne Carrčre d'Encausse fia) meglett regényíróként vált filmforgatókönyv-íróvá, majd alig néhány éve rendezővé. A bajusz, élete második filmje azonos című, húsz éve írt saját regényéből született. Hőse, Marc tízévi bajuszviselés után egyszer csak nyissz, leborotválja az ajakszőrzetét, de ezt senki sem hajlandó észrevenni. „Sosem volt bajuszod!" - mondja a felesége. Marc először tréfára gyanakszik, de miután világossá válik, hogy sem az asszony, sem a barátai és a kollégái nem tréfálnak, sőt egyre ijedtebben méregetik, maga is megijed. A banális apróság aztán fokozatosan rémálommá, a lélektanból, de Kafka és Pirandello, Sartre és Camus kapcsán is jól ismert alapprobléma pedig - „Ki vagyok én?" - tragikusan megválaszolhatatlan költői kérdéssé lesz.

Ebből a saját anyagból tetszetős, de meglehetősen öncélú filmet készített Carrčre. Két kiváló színész, a dac és a teljes elbizonytalanodás közti utakat percenként szomorú szemmel bejáró Vincent Lindon és a vonzóan szabálytalan, de mindig őszinte aggodalmat és bizalmat sugárzó arcú Emmanuelle Devos hiteti el benne, hogy amit a sejtelmes ritmusú képek Philip Glass borzongatóan melankolikus zenéjére mutatnak, annak úgy kell lennie, ahogyan látjuk, ha mégoly kevéssé értjük is.

Csak hát csalás van a dologban, persze. Amikor például Marc a bajuszát dokumentálni hívatott fényképek kapcsán egy Bali-szigeti nyaralást emleget, de a felesége reakciója nyilvánvalóvá látszik tenni, hogy ők sohasem jártak Bali szigetén, a regény olvasója még mérlegelhette, melyiküknek higgyen. Nézőként viszont látnia kell, amit a kamera mutat: a bajuszt Marc mosolygó fényképarcán. A rendezőnek döntenie kellett, kinek a szemével lásson a kamera, és Marcot választotta. Mérlegelve, de végül is elvetve a sugallatot, hogy elvileg mi is megbolondulhattunk, a kérdésekre ad absurdum csakis az önkényeskedő rendezőtől várhatunk választ. Ha nem kapunk, úgy is jó: ez is az ő felelőssége.

Fut még a mozikban egy másik francia film, a Caché, amelynek osztrák rendezője, Michael Haneke sem megy a szomszédba egy kis önkényeskedésért. Az ő filmjében is egy apróság robbantja fel az idillt, ő azonban egy igazi bűnt olvas hőse fejére, és a saját nevében teszi ezt. Az ő titkának nincs más megoldása, csak az a más olvasatban evidens tény, hogy mintegy belenyúlva a saját filmjébe, saját kezűleg manipulálja szereplői sorsának az alakulását. A bajusz hősének nincs más bűne, csak a meghatározatlansága, Carrčre pedig nem őszinte, amikor leplezi, hogy történetének minden szála az ő kezében fut össze. Ő a happy enddel is eljátszik - csendes-óceán-parti remeteszobácskájában a visszabajuszosodott Marc egyszer csak ott találja a feleségét, mintha mi sem történt volna. Nyaralni vannak (ez volna az a bizonyos nyaralás?), hazakészülődnek, tesznek-vesznek. „Mi lenne, ha levágnád a bajuszodat?" - kérdi egyszer csak az asszony.

Aztán fekszik Marc az ágyban a felesége mellett, az Óperenciás-tengeren is túl, éjszaka van, sötét. Álmodta volna az egészet? Vagy még sincs mellette senki?

„Ki vagyok én?" - tanakodik tovább kétségbeesetten, és mi nem tudunk segíteni rajta. Mi nem.

A bajusz (La Moustache) - 86 perces, színes, feliratos francia film, 2005. Írta Jérőme Beaujour, Emmanuel Carrčre, rendezte Emmanuel Carrčre, fényképezte Patrick Blossier. Szereplők Vincent Lindon, Emmanuelle Devos, Mathieu Amalric, Hippolyte Girardot, Macha Polikarpova. Forgalmazó: Budapest Film.