A Mozgó Világ internetes változata

Kezdjük mi is az önarcképekkel. Az Összeráncolt homlokú a kissé bohócos öniróniájával maga a tiszta rézkarc, a tanítani való és tanulmányozható technika. Ahány hajszál, annyi vonal, ahány kusza kacskaringó, annyi hajhullám, az ember szinte látja a karcolótűt mozgató kezet, ahogy beleszánt az alapozásba. Látszólag könnyedén és önfeledten. Plaszticitás, súly egyelőre kevés, árnyék is csak annyi, hogy ellentételezze a fényt, a már itt is reflektoros, rembrandtos megvilágítást. Ez ezúttal a jobb oldalról jön, azaz ott nem történik semmi, a nekünk jobbra eső bal orcán marad üresen a papír, vagyis világít. Átmenetként kurta vonalak a tisztás szélén, vonalborosták, legénytoll-rovátkák, hiszen a modell mindössze huszonnégy éves.

Meglettebbnek látszik, noha ugyanennyi idős a Csodálkozó tekintetűn, igaz, ez még groteszkebb. Finomkodó a szakmai elnevezés, ez a huszonéves, aki itt kiteltebb arcú férfiúnak láttatja magát, minimum elképedt. Elkerekedett szemek, a meglepetéstől csücsörítő száj, döbbenten-kérdőn visszaforduló fej, dúlt és zilált hajkorona. Az utóbbi rövidségében is kuszább, a vonalak keresztezik, átszövik egymást, így tömeggé, testté sűrűsödnek, olyannyira, hogy fölöttük a sapkát csak jelezni kell, mint egy későbbi kori úriasszony éjszakai hajhálóját. A vonalak és tömegek különben sem egyértékűek, sok a vázlatos nagyvonalúság. Ha az előző lapon még haj, arcberendezés és öltözet nagyjából azonos minőség volt, hajszálak és szőrmegallér egyformán ki- és megdolgozottak, itt a vonalrendszer drasztikus különbséget tesz lényeges és lényegtelen között. Az arc, az érzelmet-állapotot kifejező főmotívum plasztikus és részletgazdag, az egymással összefogó, egymást keresztező, egymáson átcsapó vonalak az orr tövében mély árnyékká sűrűsödnek, kontrasztjuk az ezúttal balról megvilágított arcon drámai. Így aztán a ruha különösebb ábrázolására nincs is szükség, az előadáshoz elegendő néhány szeszélyes alig-bekarcolás. Nem így a Kőmellvédre támaszkodón. Rembrandt 1639-ben beérkezett férfi, amszterdami polgár, a Szent Lukács céh tagja, pompás ház tulajdonosa és híres, rangos, gazdag ember. Ezt az öltözéknek is tükröznie kell, amely olyan pazar és olyan anyagszerű, mint a Rembrandt-festményeken; tapintható és reprezentatív. A köpeny vállán egészen bársonyos, nehéz, majdnem fekete, mert a vonalak sűrűn és többszörösen keresztezik, átívelik és átszövik egymást, lejjebb ritkulnak és több papírfehéret hagynak fényleni, mert hímzés, paszomány vagy világosabb szőrme következik, az ing meg egészen laza, némi szokatlanul hosszú egyenesekkel, a könnyű batisztféle vagy selyem ráncait mutatva. A barett bársony, a kesztyű hímzett, nincs reflektoros drámai világítás, mert az egész jelenség tündöklően, fenségesen fényes. Egy nagyúr, egy festőfejedelem karcolta itt rézbe a saját reprezentációját, amely olyan pompásan feudális, hogy akár a Rubensé is lehetne - mindenesetre nehéz volna ezen szemléltetni a flamand meg a holland barokk közötti különbséget.

Az Önarckép ablaknál illúziótlanul, mélyen holland. Egy hívságoktól meszsze került, fáradt szemű mesterember dolgozik a sötét szobában, sötét munkaköpenyben, sötét kalapban, olyan, mint egy megbízható, mai öreg könyvkötő, noha 1648-ban még csak negyvenkét éves. Vonalak szinte nem láthatók, beleégtek a feketeségbe, amelyet ezúttal a rézkarctónusokat elmélyítő hidegtű és rézmetszet is súlyosbít, finom szövedék csak az ablakkeret szürkéjén van, amelynek össze kell kapcsolnia a szoba sötétjét a kinti napsütéssel. Ám hiába vakító kint a verőfény, hiába old könnyed vonalakká meszszi domboldalt, fákat, házat a tájkompozíciókról ismert módon, az arányban, súlyban, hangulatban uralkodó tömör sötétséget nem tudja ellensúlyozni, még csak modulálni sem.

Alighanem az emlékkiállítás legnehezebb lapja. A Szépművészeti Múzeum teljes kollekciót tud kiállítani Rembrandt metszeteiből és szép gyűjteményt a rajzaiból is, és a nyitó önarcképsorozat kiválóan készít fel a terem elején, de ilyen komor, ilyen masszív kompozíció nincs még egy az életműben. Szinte nem is holland barokk, szinte 19. századi naturalizmus, némely leírások tudni vélik, hogy később, a 18. században a lemezbe belenyúltak. Hollandia barokkja, Rembrandt barokkja melegebb, szókimondásában is megengedőbb, mindenesetre árnyalóbb. És nehezebben leírható. Egy korai, hatszázharmincegy körüli akt, amely a Föld-domborulaton ülő ruhátlan nő körülményes, ámde pontos címét kapta, például majdnem vidám, de mindenképpen szívmelengető. Egyébként olyan hömpölygően hájas, kövér térdű, hurkás és nagy hasú, hogy ha tudjuk is, hogy más volt a század nőideálja, ha megszoktuk is Rubensnél, Rembrandtnál a dús asszonyiság hódolatát, a mai nézőt a pőre anatómiai tények akkor is meghökkentik. És ez az asszonyi antieszmény mégis annyi kedvességet, melegséget és természetes jóságot áraszt, hogy a szívünkbe zárjuk. Ez Rembrandt titka. Talán mosolyog a nő, talán nem, talán meglepetten veszi tudomásul, hogy nézzük, talán csak felénk fordul a kövérek lomha, lusta nyájasságával, de szívmelengető. És dübörgően monumentális. A combjai, ezek a szikladarabok plasztikusak, csaknem kicsattannak a keresztül-kasul vonalkázástól, a haja igazán finoman omló, dallamos, és mögötte a lepel, amely lehet levetett alsóing, de lehet rendetlen ágynemű is, tüllfinom, lebegő az alig bekarcolt vonalsejtelmektől.

Rembrandt sosem tagadta meg a vaskos németalföldi hagyományt. Csak átlelkesítette. Olyan kellemetlenül köznapi jelenetben, mint a Patkányméreg árus, olyan nehézkes zsánerben, mint a Koldusok alamizsnát kapnak egy ház ajtajánál, elődeinek minden tenyerestalpassága és kellemetlenségig menő realizmusa felfedezhető. A patkánymérgek forgalmazója maga is taszító a ritkás szakállával és az ágálásával, ráadásul szelídített patkány futkos a vállán és döglött példányok lógnak a cégérként használt botján; a téma, úgy, ahogy van, viszolyogtató. De az ajánlatot elhárító vevőjelölt hisztérikus tiltakozásában annyi a realista komikum, és a vándorárus segédjének (fiának) ostobaságában annyi a kíméletlen groteszk, hogy a jelenetet már-már hajlandóak vagyunk szórakoztatónak is látni. A feloldásban segít az a megint csak könnyű vonalú, tünékeny ház- és lombkörnyezet, amely a sűrű árnyékokkal és részletezéssel megrajzolt központi jelenetet körbeveszi, mintegy grafikusan ellebegteti. A kolduscsalád nehéz figuráit pedig, amelyek plaszticitásban, darabosságban és komorságban alig különböznek az egy évszázaddal korábbi német és németalföldi fametszetek szereplőitől, mondjuk a vallásháborúk és parasztfelkelések hőseitől - egyszóval ezeknek a vaskos figuráknak a borús jelenetét megint csak felderíti az adományozó hitelesen jóságos félmosolya meg a háton cipelt koldusgyerek kedves esetlensége. Továbbá az a kompozíciós megoldás, hogy a sűrű, sűrűn vonalkázott és sűrű részletességgel előadott központi dráma kifelé itt is fokozatosan ritkul, egészen a fehéren hagyott lapszélekig.

Nem a mostani kiállításon kell felfedezni, hogy mindez a realitás, az átlelkesített realitás miként élteti a bibliai témájú lapokat. Hiszen komponált Rembrandt, az itáliai hatásokat közvetítéssel, de annál mélyebben megismerő Rembrandt „igazi" barokk műveket is, olyanokat, mint a csupa látomás, csupa ragyogás, csupa csoda Híradás a pásztoroknak. Rajzó angyalkasereg, égi ragyogás, kontrasztként sötét, burjánzó földi vadon, metszővassal és hidegtűvel is dúsított, gomolygó rézkarc-éjszaka. Ám a látomástól megriadt szarvasmarhák úgy száguldoznak szerteszét, a megzavarodott, ismét csak tenyeres-talpas pásztorok úgy futnak utánuk - mi több: a hírhozó angyal olyan öntudatos és agresszív -, amilyen szereplőket az itáliai barokk soha nem engedett volna be egy fennkölt jelenetbe. Érdemes belegondolnunk, hogy - egyebek között - Bernini kortárs volt. Felidézni eksztatikus szférákban ívelő szobrászatát, meg nem érinthető éteri (ember)ábrázolását, hogy lássuk a rembrandti különbséget: Szent Jeromos egy hasadozó, kanálisparti fűzfa mögött úgy dolgozik, mint egy vasárnapi szolgálatra készülő szemüveges tiszteletes, Tóbiás apja, a vak Tobit háta mögött szép füstölt halak lógnak a szabadkéményben, és a megtért tékozló fiú elképesztően szutykos, ámbár hátul már hozzák a szolgák a vadonatúj öltözéket.

Teljes evangéliumi fejezetet (t. 19.) egyetlen harmincnyolc centis lapba fogalmazni elméletileg képtelenség. Rembrandtnak azért sikerült ez az abszurdum, mert a Százforintos lapon emberi tömeg, emberenként ábrázolt tömeg teszi hihetően egységes jelenetté a farizeusok, a meggyógyítandók, a tű fokán átjutó teve valószínűségével üdvözülő gazdag meg a közelre engedendő kisgyermekek epizódját. A kaján fölénnyel vigyorgó farizeus, az okoskodva ágáló farizeus, a megdöbbent farizeus a bal sarokban, a pompás köntösben tépelődő gazdag ifjú középen, a keléses öreg koldus a jobb szélen meg mögötte a teveháton heverésző, közömbös hajcsár reális közönséggé rendeződik kalapos rabbinusokkal, térdeplő hívőkkel és talicskán tolt beteggel. Képegésszé pedig a káprázatosan gazdag grafikai eszközök szervezik. A farizeusok itt is könnyed vonalassága, mert így lesz a csoportjuk jelenlévő, de kompozíciót nem széttagoló, a gazdag ifjú részletezőbb és plasztikusabb megjelenítése, mert alakja így nem sikkad el a tömeg közepén, a gyógyulásért fohászkodók plasztikus és megdolgozott ábrázolása, mert a krisztusi tettek között ez a leglátványosabb, továbbá a balról jobbra sűrűsödő cselekmény jobb oldali, végső sötét lehatárolódása. Rembrandt ez utóbbihoz valamennyi grafikai eszközét felhasználja. A hidegtű, a rézmetszet és a rézkarc együttes, hatalmas ereje szükséges annak a mélységes, de változatos mélységű sötét háttérnek az előállításához, amely előtt a megváltó figurája az evangéliumi lényeg szerint felfénylik, ahhoz a „rembrandtos" fényreflektorhoz, amelynek súroló széléből itt a tömegnek is jut.

Amely fény szétterülve, az egész képteret betöltve, kegyetlenül és fenségesen bevilágítja az Ecce homo teljes színpadát. A mű technikája hidegtű, az az eszköz, amely nem igényel savmaratást, mint a rézkarc, közvetlen megdolgozása a lemeznek, mint a rézmetszet, de, mint a neve is mutatja, finomabb, könnyedebb szerszámmal végezhető. Utánozhatatlan vonzerejének titka pedig a kicsit lompos, tehát közlékenyebb vonal. A hidegtű úgy szánt árkokat a rézlemezbe, hogy mindaz az anyagtörmelék, amit a helyéről kitol, az árkok szélére kerül, és nyomtatáskor steril háló helyett hangulatosabb, dúsabb vonalakat ad. A Krisztus bemutatását ábrázoló lapon ettől lesz foltosabb, testesebb Pilátus köpenye és turbánja, de ettől lesz megviseltebb a megkötözött Krisztus arca is. Redősebb szoknyákat és tógákat ad a hidegtű a tömegbelieknek, pontatlanságával groteszkebbé rajzolja az arcokat, és hatalmas fehér felülettel kontrasztál, illetve baljós, mélyfekete hátteret szolgáltat a két változatban is kiállított nyomatnak. Egyébként a jelenet kettéválik, dobogón az igazságszolgáltatás, lent a tömeg; a tömeg kalapot lenget, meztelen fenekű gyereket pesztrál, összezárt tenyérrel fohászkodik és feltartott kézzel szavaz Barabbásra. Valószerűen, Rembrandt-szerűen, rembrandti teljességgel viselkedik.

A Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteménye tökéletesen alkalmas arra, hogy megadja a nézőnek ezt a teljességélményt. Kölcsönkérni ez alkalomra - világszerte Rembrandtot jubilálnak - egy nem autentikus Rembrandt-portrét Stuttgartból talán nem is kellett volna.

 

 

Rembrandt 400. Rézkarcok és rajzok. Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2006. június 29. - szeptember 25.