A Mozgó Világ internetes változata

Származása: egyéb.

A Sztálin úti Állami Iskola igazgató-helyettesnője írja be ezt Singer Robi adatfelvételi lapjának a megfelelő rubrikájába. Robinak ugyanis - mivel nem volt hajlandó alávetni magát a körülmetélés rituális műveletének - a zsidó árvaházban kitelt a becsülete, nagyanyjához költözik, és új iskolában folytatja tanulmányait. A történelmi idő 1955, az irodalmi szövegtér pedig Dalos György A körülmetélés című kisregényének a vége, pontosabban záró mondata. (A munka már korábban is megjelent, újranyomását az indokolja, hogy a kötetben olvasható egy újabb kisregény is, A nagy buli, amely felveszi A körülmetélés végén elejtett életrajzi szálat, és a hatvanas évek elejére ugorva az érettségire készülő Singer Robi gimnáziumi pályafutásának a rajzával folytatja a történetet.)

Származása: egyéb. A 20. századi Magyarországon, a Trianon szülte szuverén állami lét mindkét egymást követő politikai-társadalmi berendezkedésében, a „keresztény-nemzetiben" és a „népi demokratikusban" egyaránt, joghatalmi kategóriaként működtették a „származást", ezt a modern polgári jogszemlélet szabadság- és egyenlőségelvével gyökeresen ellentétes, jogelméletileg feudálisan archaikus fogalmat. Mindkét rezsimben - a Horthy-félében mindvégig, s egyre súlyosabb változatban, egészen a tömeggyilkos végkifejletig, a Kádár-félében már csupán egy ideig, egyre enyhülő, végül pedig megszűnő alakban - törvényekbe foglalt privilegizációk és diszkriminációk egész rendszere épült az egyén felmenőinek felekezeti hátterére alapozott „faji", illetve később ugyanezen felmenőknek a vagyoni, iskolázottsági és foglalkoztatási viszonyaiból szublimált „osztály"-hovatartozás kategóriáira. A „hovatartozást" mindkét rezsim hivatalai okiratilag is rögzítették: mindenkinek papírja volt róla, hogy milyen „fajú", zsidó-e vagy nem, illetve, hogy milyen „osztálynak" a sarja, munkás-e, paraszt-e, vagy pedig „osztályidegen", esetleg egyenesen „osztályellenség" a pedigréjére nézve. A horthysta változat szigorú „vagy-vagy"-alapú volt, még kivételeiben is; a rákosista-kora kádárista formula tétovábban működött, még amikor a legkegyetlenebb volt is, és volt egy kategóriája, amellyel voltaképp látványosan leleplezte önnön magabiztos kategorizálhatósági hitét: ugyanis ha valaki végképp besorolhatatlannak bizonyult, igen logikusan az „egyéb" besorolást kapta (amiről aztán nemigen lehetett tudni, felmentés vagy elítélés-e, előny-e vagy hátrány).

Egy ilyen „egyéb"-ről szól a két kisregény: Singer Robiról. Helyzete, önképe és sorsa az előbbi bekezdésbe foglalt száraz tényleírást testesíti meg, vagy legalábbis szemlélteti: egyszerre tárgya - azaz szenvedő alanya - mindkét származási kategorizálásnak, a „faj" és az „osztály" szerintinek, a korábbi értelmében zsidó, a későbbiben viszont - mint láttuk - osztályozhatatlan az osztály-hovatartozása, azaz „egyéb". Ő maga amúgy problémátlannak látná a maga „egyébségét", ezt az egyszerre se ide, se oda, egyszerre mindenhova tartozást. Magyar vagyok, zsidó és kommunista - jelenti ki magáról büszkén. Ám környezete nemigen tud mit kezdeni evvel a szintetikus önmeghatározással, és nem is hajlandó ellenjegyezni. Felekezeti körökben a „magyarral" és a „kommunistával" van baj; kommunista körökben - például Klein párttitkár elvtárs szerint - a „zsidó" ebben a fogalmi hármasban immár feleslegesen anakronisztikus elem; keresztény-nemzeti szemmel nézve meg a „magyar" lóg ki a sorból (a „zsidó" és a „kommunista" rendjén volna, ezek amúgy is szinonimák).

Azaz identitástörténetet olvasunk. Olyan történetet, amelyben ott van egyfelől a belső és szabad önmeghatározás kísérlete, vagy legalábbis a vágya az ilyen önmeghatározásnak, másfelől pedig ott vannak a kívülről jövő, valamilyen fokon hatalmilag is megtámogatott, a felnőttek tekintélyén alapuló meghatározások. Ezek oktrojált identitáskényszerek, a kiskamaszt ilyen-olyan kizárólagos szerepekbe beszorítani próbáló törekvések, amelyeknek célja - ezt Robi homályosan ugyan, de sejti -, hogy őt elkönyvelhetővé, kiszámítható viselkedésűvé, kezelhetővé tegyék. Szocializációnak is nevezik ezt a lelki-szellemi kaptafára nyomorítási folyamatot, s a kisregény belső dinamikáját éppen az adja ki, hogy Robi mennyire képes dacolni környezete akaratával s a kívülről ráerőltetett kategóriákkal szembeszegezni a maga önmeghatározását.

Ez a szocializációs folyamat kegyetlen, egyben groteszk környezetben zajlik, ahol egymástól felfoghatatlanul távoli dolgok kerülnek egymás jegesen értelmetlen szomszédságába. Olyan világ ez, ahol például Singer Robinak külön biztatásra van szüksége ahhoz, hogy - nagyanyjához igyekezvén - „szálljon csak fel a villamosra, ne törődjön azzal, hogy már sötétedik, s így fennáll a veszély, hogy valahol a Sztálin híd és az Élmunkás tér között, a járművön éri a Sábesz". Sztálin híd, Élmunkás tér, Sábesz - nyelvileg és tárgyilag egyaránt lidércesen szürreális világ ez.

Robi végül is kiállja a próbát, képes a maga önmeghatározó akaratát kinyilvánítani. Közeledik tizenharmadik születésnapja, amelyhez a zsidó vallásban a Bar Micvó, a felnőtté és a gyülekezet egyenrangú tagjává avatás szertartása társul. Ehhez azonban pótolni kell a csecsemőkorban elmaradt körülmetélést. Robit kész helyzet elé állítják: hivatalosan, bizottság előtt nyilatkoznia kell, hogy körülmetélteti-e magát vagy nem. Erre nem készült, úgy érzi, becsapták, csapdát állítottak neki. Nemet mond, dacosan elutasítva a kollektív identitás felvételét, a külső meghatározottság kétes értékű aranyketrecét.

Ebben a messianisztikus remény, a boldogság utópikus látomása segíti. Arra kérte a sorsot, emelné őket az Úr egy élhetőbb időbe, amelyben nem lesznek tériszonyok és autóbalesetek, nem kell választani szombat és vasárnap, zsidóság és kereszténység között, szét lehet feszíteni azt a bűvös kört, hogy az ember kövér, mert zabál és zabál, mert kövér, amelyben nem lesz „önfertőzés", se cserébe jó cselekedet, csak tiszta szerelem lesz, belülről jövő napfény, úgyhogy még Erecbe sem kell elmenni ahhoz, hogy az ember boldog legyen.

Ez a remény és ez a látomás hajtja Singer Robit az élettörténet folytatásában, A nagy buliban is. 1960 tájára visznek vissza bennünket Singer Robi emlékei, aki ma már felnőtt, sőt meglett férfi, évtizedekkel ezelőtt disszidált, most egy bécsi múzeum igazgatóhelyettese, jól szituált polgárember. Akkor, 1960-ban negyedikes volt a Virág Benedek Állami Gimnáziumban, KISZ-funkcionárius, lelkes mozgalmár. Szentül hitte, hogy a kommunizmus eljöveteléért folytatott munka és harc az, amelylyel a gyermekkori álom valóra váltható, „a bűvös kör" szétfeszíthető; hogy a kommunizmus az a világ, ahol végre nem kell ennek vagy annak lennie az embernek, és ahol nem lesz más, csak „tiszta szerelem", „belülről jövő napfény" és „boldogság".

Az emlékezésre egy váratlan találkozás készteti: a pesti utcán belebotlik a gimnáziumi osztály matematikai zsenijébe, K. Feribe. Kopott ruhájú, lecsúszott alak, mint kiderül, középiskolában volt matematikatanár, de elbocsátották, és nem kap sehol állást. Kellemetlen kontraszt, s még kellemetlenebbek az emlékek: a (mostani) bécsi igazgatóhelyettes annak idején benne volt abban a bizottságban, amely elutasította K. Feri, a (mostani) munka nélküli matematikatanár felvételi kérelmét a KISZ-be, mivel a jelölt eltitkolta, hogy édesapja éveket ült börtönben 1956-os szerepléséért. Ő volt továbbá, aki megtagadta a részvételt K. Feritől a „nagy bulin", az iskolai klubhelyiség, a Gagarin Klub nyitó táncestjén.

A sértett és bosszúvágyó K. Feri volt viszont az, aki a nagy bulin - ahol a korábbi ünnepségen elhangzó Szputnyik-dal és hasonlók után már Sárosi Katalin és Németh Lehel számai szólnak - lecsapta a biztosítékot, és a sötétben elcsaklizott néhány télikabátot, majd behajította azokat valami üres raktárhelyiségbe. Riadalmat és rendőrségi ügyet provokált evvel, Singer Robit, a buli szervezőjét és a rendezőgárda vezetőjét kihallgatásra rendelik be. Bűnügy szerencsére nem lesz a dologból, mert a kabátok megkerülnek. De Robi ismét kiállja a próbát: rájön, hogy K. Feri követte el a csínyt, s az is világossá válik számára, hogy osztálytársa gyűlöli őt mint zsidót és kommunistát, mégsem árulja el, hogy K. Feri volt a tettes.

Ugyanevvel - hogy mások nem hisznek az ő reményében és látomásában - keserű szerelmi csalódás révén is szembesülni kénytelen. Szerelmét, Fenyvesi Icát apja, a tekintélyes főorvos eltiltja tőle, mégpedig azért - amint ezt Ica végül bevallja Robinak a szakításjelenet során -, mert zsidó karrieristának tartja, s e nemben tipikus esetnek.

Azaz Robinak most felnőtt fejjel kell szembesülnie ismét, mégpedig egy kínos paradoxon formájában, kamaszkorának identitáskonfliktusával. Avval, hogy amit az ő belsőleg kiküzdött szabadságának tud, mások szemében ellenszenves kollektív identitás; az ő szemükben Robi egy „típus", sőt „fajta" jellegzetes példánya. És avval a lehetőséggel, sőt gyanúval - ez a paradox a dologban -, hogy amit önnön szabadságának és e szabadság jegyében kialakult szilárd egyéniségének vél, valójában felvett szerep, önként magára zárt ketrec, saját lehetőségeinek a korlátozása, s mint ilyen, ideiglenes, átmeneti dolog. A K. Feri felvételét tárgyaló ülésen rossz érzés, sőt undor fogja el. Hogy pontosan mitől, ezt nem tudja megfogalmazni, de sejteni lehet, hogy önmagától, pontosabban szerepként felismert, s ennyiben hamis önmagától.

Összefoglalva: érdekes és tanulságos identitástörténetet írt Dalos György, két kisregény formájában afféle fejlődésregény-vázlatot.

És még valamit. A kötet olvasói és a szerző régi ismerősei között akadnak jó néhányan, akik nagyon jól tudják, hogy a Virág Benedek Gimnázium valójában a Kölcsey Ferenc nevet viselte (viseli ma is), hogy a Lebstück Mária Leánygimnáziumot Varga Katalin Gimnáziumnak hívták, hogy Podiski tanárnő Podoskiné volt, az iskolai énekkart nem Paulik tanár úr, hanem Pohl tanár úr vezényelte, hogy az igazgató nem Illés, hanem Hollós volt. S persze azt is, hogy Singer Robinak Dalos György a becsületes neve.

Azaz Dalos valamiféle életrajzi regényt írt, pontosabban a manapság gyakran művelt önkulcsregény módszerét alkalmazta. Vedd életed célszerűen megválogatott tényeit és e tények sugallta tanulságokat, fűzd fel őket egy emlékeidből kivonatolt-kipótolt történetszálra, és álcázd mindezt regénnyé, elsősorban a szereplők és a helyszínek átnevezésével, ahol a fiktív nevek viszonylag átlátszó módon idézik a valódiakat - ez a recept.

Amellyel van egy kis baj. Pontosabban két kis baj van. Az első baj, hogy ez az átnevezési játék annak számára, aki nem tud arról, hogy a regényszerűség burkában memoár lapul, egyszerűen nem működik: aki regényként olvassa a könyvet, annak édes mindegy, hogy a Virág Benedek vagy a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban vagyunk, s eszébe sem jut, hogy a gimnáziumot „igazából" másként hívják. Akinek viszont a könyvtől független emlékei és ismeretei vannak Dalos Györgyről, könyve szereplőiről és helyszíneiről, könnyűszerrel visszafejti a szellemesnek szánt, ám rekeszizmokat nemigen rengető álneveket, s inkább bosszankodik: miért kellett átnevezni mindenkit, s ha már mindent és mindenkit átnevezett a szerző, vajon miért kivételezett Brenner elvtárssal, a függetlenített kerületi KISZ-titkárral, akit az életben is Brenner elvtársnak hívtak? Arról már nem is szólva, hogy miért K. Feri K. Feri?

A másik baj, hogy mindez általánosabb és mélyebb írásmódszertani bizonytalanság jele. A regény nem attól regény, hogy nem úgy hívják benne az embert, ahogy hívják. Hanem attól, hogy teljes érvényű az anyag - az élmény-, emlék- és ismeretanyag, amelyből minden regényíró dolgozik - fikciós áthasonítása, az élet teljességgel szublimálódik az irodalomban. És éppen ez nem történik meg ebben az önkulcsregény-típusban (lásd például Eörsi István Zárt térben [2003] című könyvét, mely ugyanezektől a bajoktól szenved). A memoár és a regény hol egymás parazitái, hol egymás helyettesítői az önkulcsregényben: ha kihagy a regényszerűség, megsegítjük a memoárjelleggel és fordítva.

Mindenképp jobban jártunk volna olvasóilag, s Dalos György is jobban járt volna íróilag, ha a szerző bátran vállalja a memoárjelleget és a vele járó sajátos felelősséget. Könyve azért így is izgalmas és tartalmas olvasmány volt a jelen sorok írója számára, aki némi nosztalgikus érzésektől kísérve teszi fel a könyvet a Kölcsey Gimnáziummal foglalkozó szépirodalmi alkotások polcára, mondjuk Nyerges András A kapu (1969) című regénye - bocsánat: „regénye" - mellé.

 

 

Dalos György: A körülmetélés - A nagy buli. Budapest, 2006, Ab Ovo Kiadó. 222 oldal.