A Mozgó Világ internetes változata

Tanulmányok: hogyan látjuk, illetve látják odakint a hazai (kelet-európai) művészet jelenségét, trendjét, egyáltalán, hogy mi van ott/itt. Milyen az az „ott" - L. A. -, ahonnan haza lehet/kell látni, ahonnan értékelni lehet/kell. És persze értő interpretációja - története - ennek a sajátos léptékű magyar avantgárdnak (előbb lemaradt, majd előrefutott - mindenképp más, mint nyugat-európai társai).

Los Angeles - ablak, amin benéz, ezért írásaiból az is érdekes, hogy onnan hogyan látszik, ami itt. Nem korrigálni akar, de mégis azt teszi, hiszen sajátját meséli el a kintieknek, és a kinti befogadásképet a hazaiaknak. Közben próbálja azt is érinteni, hogy mi kelet-európai művészet. Mert ez a terminus - és amit jelent - bonyolult alakzat lett. Ahogy ő mondja, 1990-re két narratíva alakult ki: a nyugati már rég csiszolódott, a berlini fal után mellé nőtt az orosz avantgárd, és a két nagy között elfeledve, némi rossz lelkiismerettel emlegetve Kelet-Európa művészete olyan csomag lett, amit nem bontott ki senki. Illetve felcímkéztek ugyan, ám felületes tárgyleírással visszaraktak a polcra. Talán most - a „kelet-nyugati díván" új fejezetében - bontják ki, esetleg értőbben. (A korábban elzárt orosz avantgárd festők aratnak a nyugati műtárgypiacon - milliós árak stb.) Kíváncsi voltam, kibontja-e. Részben. A hetvenes-nyolcvanas évek féllegális, második nyilvánosságban tenyésző formáit - legalábbis a magyar törekvéseket, Erdély, Szentjóbi stb. jelenéseit - finom érzékkel írja körül, a hozzá nem értők számára is világosak tendenciák, sőt értékek-mértékek is. Ami (még) nem megy, az annak feltérképezése, ami a kilencvenes években folytatódott, ill. akkor keletkezett. Sokan elmondták már: amíg volt mi ellen művészetet csinálni, addig volt fogódzó, az új diffúz befogadó; a piaci tér, a metafizika feleslegessége (ill. ennek érzése) nehezebb közeg. Forgács Éva így is megtalálja a cövekeket - Nádlert, Fehért, Laknert, Jovánovicsot -, de a kép még annyira mozog, hogy nem lehet rögzíteni. Általában - mint a kelet-európai művészet trendjeit - még kevésbé lehet megrajzolni. Egyelőre tehát marad a kibontatlan csomag. De hogy van egy ilyen elfelejtett, postázatlan csomagunk, azt ezekből a tanulmányokból értjük meg. És ő is - ismétlem - L. A.-élménye révén.

Egyébként egyik legszebb, „antropológiai" dolgozata Los Angeles „lebegő" antivárosszerűségének leírása a kötet elején. Hogy ez a mag nélküli város hogyan lélegzik, ahol folyó helyett csak autófolyam van az észak-déli és kelet-nyugati highway-n, ahol minden ideiglenes, ahol nincs történelem, csak jelen. Hót szellemes pillanatkép, és mégsem az a speciális magyar finnyáskodás, ami arról szól, hogy az ott lakók milyen bunkók, bezzeg... A város műtárgy, a tanulmány pedig városkritika. (És e mellé az irodalmilag is pompásan megoldott írás mellé kerül Baudrillard híres/hírhedt Amerika-élményének szatirikus kritikája: az is telitalálat.) Szóval: Forgács Éva itthon van, s közben otthonról figyel, érez, értékel - ami a szellemi túlélés feltétele is, gondolom.

Mégsem innen indulnék, hanem a hátsó bejárattól. Egy tanulmányában (a Visszatérni a köldökzsinórhoz címűben) a gyerekjátékok, plüssbabák inzertjeiből, objet trouvéiból összeálló képek modern divatját írja le. Mondjuk, ahogy Zbignew Libera csinálta: Lego játékelemekből konstruált szép koncentrációs tábort, aztán megkomponálta hozzá az eredeti Lego játék dobozát, használati utasítását, minden passzolt, csak éppen az egész fordult át a civilizáció kritikájába, ahol a játékba bele van programozva az agresszivitás, illetve a KZ-k még rémesebb, világtörténelmi botránya. (Nem is engedték kiállítani a Velencei Biennálén.) De ilyenek a plüssjátékok is, amelyeket piszkosan, büdös formációkban rak egymás mellé.... Hogy érzékeltesse, csak a tiszta játékkal szabad játszani, meg hogy a gyerek a kis állatkákon tölti ki szülei marhaságai feletti bosszúját.

Ezzel olyan dobozt nyitott ki, amiből ömlik jelenünk infantilitása - és annak kritikája. Nem a tényleges gyerekkor, hanem az a megcsonkított, felnőttek által (amerikai módra) manipulált, ill. korán felnőtté tett gyerekkor és annak kritikája. A tanulmány keletkezésének két dátuma (1996-2005) jelzi, hogy visszatért hozzá, mert a témának állandóan lett (van) folytatása. Nekem például azonnal beugrott az újabb reklám- és divatmodell-kultúra pedofíliája: a kifutón a gyermekarcú modellek kapósak (életkorban is megyünk visszafelé), a reklámok gyerekekkel dolgoznak, aztán megy a nagy csodálkozás, hogy miért tetszik ez annyira a pedofiloknak... Odahaza a Barbie-mániát, hál' Istennek, megúsztuk gyerekeinkkel, de mint jelenségtől kihullik a hajam. Na, itt aztán kapnak azok is. Végre.

Eredetiség. Mondjuk, feltesz egy kérdést, ami - ha kicsit is utánagondolsz - kézenfekvő: miért nincs Budapestnek festménybeli lenyomata? Miért nem kedvelték a magyar festők a főváros utcáit, kávéházait, tereit? (Kevés kivétellel...) És tényleg, Párizs természetesen ott van a jobbak vásznain, de a Pál utca és környéke vagy a Városliget - sehol. Forgács kérdése tényleg nagy rejtvény. A válaszok persze nem egyszerűek. Kezdődik a modernizáció idegenségével, amiről Forgács szellemesen jegyzi meg pl., hogy Ady és a Nyugat mellé felzárkózó maroknyi értelmiségi nem vette észre, hogy mögöttük nincsenek tömegek, hogy „a magyaroknak" - ha van ilyen - ez nem kell. A magyar festők Nagybányára, Szentendrére mentek, vagy aktokban, enteriőrökben csiszolták modern eszközeiket. A város szinte csak Klösz fotóin marad meg (megint csak néhány kivételtől eltekintve), és Klöszre nézve cseppet sem lebecsülő módon. (Pest-fotóit nemrég Lugosi Lugo László mutatta be minialbumában.) Megközelítő válaszok, sok okossággal, nekem mégis rejtély marad a dolog. Miért nem érezték vizuális otthonuknak Pestet, amikor kávéházait nagyon is? Aminek nyoma viszont - pár kivételtől eltekintve - nem található. Miért? Tán a provincialitás teszi, vagy az avantgárd procckodást utáló gesztusa, netán az elvágyódás (kiüldözés), netán mindennek keveréke. Nem tudom. De most már én is ezt fogom keresni, felmegyek a Várba, még egyszer megnézni a Vadakat - mintha ott lett volna néhány jó „Pest-szagú" kép...

Kemény kritikus, műtörténészként is markáns kvalitásérzékkel ír. Mondjuk, a századforduló és harmincas évek vége időmetszetében. E pengeéles igényességre akkor kaptam fel a fejem, mikor Kádár Bélát járta körül - nem sok maradt belőle. Én naiv, egy darabig sokra tartottam, de most, hogy Forgács áttekintette (leírta) a sokféle stílushoz alkalmazkodót, a közönséggel, műpiaccal kokettálót, kicsit megrendültem. Pedig csak némileg metszette vissza produkcióját. Objektív és kíméletlen, mondhatnám sine ira et studio, Kádárból alig marad valami a nagyságából. (Nálam igen, még jegelem.) De ugyanilyen pengeéles bírálatot kap a Kieselbach-féle Modern magyar festészet két kötete is. Hogy miért kerül egymás mellé óriás és középszerű. Forgács tudja, miért: érték és piaci érték szétvált, a galériának valahogy közelíteni kell. Ez az album valami ilyesmit kísérel meg, hazai meg főképp a külföldi aukciós közönség „bevezetésére" - csak ez a kísérlet bántja Forgácsot.

Magyar festészet Európában, pláne a világban. Nehéz dolog ez. Az említett Vadak kiállításán is azt éreztem, hogy a Párizs-élmény nagyot robban az akkor nagymenő tehetségek kezén: nem utánozzák a Fauve-okat, hanem csak az történt, hogy erre az impulzusra valami fantasztikus öngerjesztés indult be. Szerintem ilyen a kelet-európaiság: valami idekerül, ám itt azonnal transzformálódik, és ha sikerül, elementárisan nagy valami kerekedik belőle. Ami NEM utánérzés, NEM hatás, hanem önértékű alakzat. És kit érdekel ezután, hogy az eredeti kis szikrából hogyan lett valami egészen más, óriás villám? Így volt ez a magyar film nagy korszakában is. Azért jöttek ide a kíváncsiak - azért csodálta ezt a produkciót olykor az alkalmi fesztiválközönség -, mert filmjeink valami olyasmit tudtak mutatni, ami ott nem termett. Lehetett szőrözni, hogy „új hullám" meg Antonioni - azaz hogy ki hogyan hatott a nagyokra, Jancsóra, Szabóra, Jelesre, Bódyra -, de a párhuzamok nem paszszoltak, a hatások csak lábjegyzetben senyvedtek. A nagy filmek saját nyelvet beszéltek. Mert nem a hatáson múlott a nagy dobás.

A kelet-európaiság varázsának szerkezetét, hogy ne mondjam: auráját fogalmilag leírni nehéz. Forgács viszont jó helyen keresi a megfejtést: festőség szempontjából Malevics (konstruktivizmus) és El Liszickij az egyik modell - amúgy pedig, saját esztétikájában: a metafizikai igény. Az, amit az esztétikák lebutítva szellemi tartalomnak, sugárzásnak neveznek. Az itt termett nagy művek ezzel tűntek ki: a metafizikai „valamire" mutató ujjal, a vizuálisan megragadón túlmutató, megfoghatatlan, ám mégis jelenlévővel. Forgács kritikusi szigorúsága mögött ez a keresés rejlik: akiben megérzi ezt a metafizikai igényt, pontosabban a testet öltöttet, az átmegy a rostán. Ahol ez hiányzik, ott marad a mesterségbeli tudás, a formakultúra színvonala stb. - semmi baj vele, csak éppen az üzenetképesség hiányzik belőle. Ez a metafizikai aura, ami Czóbelt, Vajdát, Bálint Endrét naggyá tette, ami Jovánovicsot kiemeli az európai plasztikából is. (Nekem - a laikusnak - külön öröm, hogy a „cövekek" sorában Csernus Tibor is szerepel, akit ma nemigen látok felidézni, legfeljebb némi fikázás kíséretében. Itt pontosan van helyén.) Egyébként az a lista, amivel a könyv (kimondva-kimondatlanul) dolgozik - mondanám: best of Forgács -, hibátlan: Bak, Hencze, Nádler, Fehér László, Haraszty. Lenne még pár nevem, de csak „maszek" kívánságlistámból. Mondhatnám, ide is írhatnám, kiket hiányolok.

De nem: maradjunk ennyiben.

 

 

 

Forgács Éva: A Duna Los Angelesben. Művészet írások. Kijárat Kiadó, 2006. 272 oldal, 2600 forint.