A Mozgó Világ internetes változata

Rosszkedvem naplója, 2006. június

Itt van a nyár, itt van újra. Számomra Debrecenben kezdődik, ebben a „mindig óta legmagyarabb" városban, Aczél Géza, Borbély Szilárd, Görömbei András, Lator László és más kitűnő emberek társaságában. A Könyvhetet Lator László nyitja meg, majd Ladik Katalin és én is felolvasunk egy rövid szöveget. Állunk a téren vagy a vártán, vagy mindegy, hogy hol, mert mindenütt zuhog az eső. Görcs a gyomromban, tudja a fene, mitől. Miközben olvasom a szövegemet, légszomj gyötör és reszket a lábam. Alig várom, hogy a szövegelés végére érjek. Egyébként Adyról beszélek, amúgy csak azért is, mert annyira nem aktuális ma Adyt emlegetni. Arról beszélek, hogy száz évvel ezelőtt jelent meg az Új versek. Tudjuk az irodalomtörténetből, hogy mekkora szenzáció és botrány volt. Ma süket csönd van Ady körül, nemhogy nem olvassák, nem is nagyon hivatkoznak rá. Persze a többi nagy nyugatos költőre sem. Igaz, a magyar lírában a szimbolizmusnak és posztszimbolizmusnak a dominanciája végigkíséri a 20. század első felét, s a csömörig jóllaktunk velük. Az Ady, a Babits, de a Kosztolányi és Tóth Árpád teremtette lírai beszédmód a század második felére egészen használhatatlanná kopott. A közéleti szerepekben feltűnni vágyó költő pedig idegesítő, anakronisztikus, ha ugyan nem nevetséges figura, hál' Istennek manapság már mutatóban sem igen akad belőlük. De azért Ady akkor is a nemzeti önismeret legszebb példája marad irodalmunkban. Már csak ezért is érdemes újra meg újra a kezünkbe venni, s nemcsak verseit, hanem publicisztikáját is.

 

Felvételi vizsgák az egyetemen. Az oktatási reform ellentmondásai ilyenkor mutatkoznak meg a maguk teljes, pompázatos meztelenségében. A reformok, úgymond, az oktatás színvonalának és minőségének javítása végett voltak szükségesek. Viszont a felsőoktatási intézmények finanszírozásának módja éppen ezt a nemes célt teszi lehetetlenné. A finanszírozás ugyanis a hallgatók számának a függvénye. Több diák, több pénz, több pedagógus. Kevesebb diák, kevesebb pénz, pedagógusok elbocsátása. Az egyetemnek az az érdeke, hogy minél több diákja legyen - jöjjenek hát keblünkre az alkalmatlanok is. Megbuktatni a gyöngéket? Isten őrizz! Haladunk, haladgatunk a kontraszelekció útján a jobb minőség felé. Mondjuk úgy, hogy Pozsonyból Bécsbe Szamarkandon, a Góbi-sivatagon, Vlagyivosztokon által, teljes sebességgel. Igaz, kelet felé haladva Vlagyivosztoktól már jóval kisebb a távolság Bécsig, mint Szamarkandból. Ha ez így megy tovább, egyszer istenuccse megérkezünk.

 

Az Irodalmi Szemle júniusi számában Németh Zoltán ostorozza a szlovákiai magyar irodalmi dilettantizmust. Úgy, mint korábban Zalabai Zsigmond, még korábban Koncsol László, még nála is korábban Fábry Zoltán vagy a két világháború között Féja Géza. Mondhatnánk, reménytelen ügy. Homokzsákokkal a cunami ellen. Az irodalomkritikus mifelénk előbb-utóbb rájön, hogy hallgatni arany. Széthúzásnak a kisebbségi irodalomban nincs helye, mert az csak Slotának és Mečiarnak kedvezne. Úgy jó minden, ahogy van, s aki ezt kétségbe meri vonni, az rossz magyar. Németh Zoli is kapott már néhányat a fejére, ezért most inkább Parti Nagy Lajosról ír monográfiát. A magyar irodalomnak is, neki is jobb ez így, mintha hétről hétre Böskét, Juliskát vagy Norbit püfölné. „Döbbenten látom, és nem egy könyvről van szó, hogy miközben fontos magyarországi lapok közölnek pozitív kritikát Szlovákiában megjelent könyvekről, addig nálunk teljesen visszhangtalanok maradnak" - írja. Ez viszont egészen más dolog, mint a dilettantizmus elleni szélmalomharc. Van itt, a Dunától északra vagy fél tucat, ha nem több kiválóan felkészült irodalomkritikus, aki ezt megtehetné, és mégsem teszi. Lelkük rajta. De akkor ne sopánkodjunk.

És még valami. Olyan világban élünk, amikor a könyvkiadók azt várják a kritikustól, hogy propagandistának szegődjék melléjük. Dicsérje agyba-főbe a kiadónál megjelent műveket. Azt viszont, a Kalligram kivételével, még nem tanulták meg, hogy a levágó kritika gyakran jobbat tesz a könyvek iránti olvasói kíváncsiság felkeltésének, mint az üres, dicsérő lózungok.

 

Hunok Budrióban - csak így, Illyés Gyula nyomán szabadon. Június utolsó hetében Olaszországban csavarogtam Lovas Ildikó, Mészáros Sándor, Láng Zsolt és Felméri Judit társaságában. Udine, Velence, Trieszt és végül Budrio és Bologna. Aranyos vendéglátók, jó ebédek, vacsorák és borok, döglesztő hőség. A körutat Paolo Driussi, az Udinei Egyetem magyar nyelvtudománnyal foglalkozó professzora szervezte olyan magyar írók részére, akiket országhatárok választanak el. Vannak-e még határok? Mit jelent magyar írónak lenni Magyarország határain kívül? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről cseréltünk eszmét az olasz városokban, mindenütt úgy húsz-huszonöt fős közönség előtt, akik között szép számban voltak ottani magyarok is.

Budrio egy egészen kis város Bolognától alig néhány kilométerre. Délután érkezünk meg, rekkenő hőségben, s egy óráig az állomáson dekkolunk, mert, félreértések folytán, senki sem vár bennünket. Csönd, békesség, néha frissítő szellő. Isten áldása a tájon meg rajtunk, valahol, úgy látszik, a világ végén. Aztán mégis megtalálnak bennünket, indulás, bevonulás a városka központjába, csöndes, napverte utcákon, csak néhány nyugdíjas néni meg bácsi bámul meg bennünket a kávézók árnyas teraszáról. A művelődési ház, ahová végre étlen s szomjan megérkezünk, zárva van. Aztán nagy sokára jön Placido, a kulcsos ember, három olyan bokros kulcscsomóval, hogy az ember azt hinné, több kulcs van nála, mint ahány ház a városban. Hogy fogja ez megtalálni azt az egyet, ami éppen kell? Hát bizony elsőre megtalálja. Profi.

Budrióban magyar kulturális napokat tartanak, a mi felbukkanásunk is ennek a része. Ez azért nem mindennapos dolog. Képzeljük el ugyanezt nálunk. Mondjuk olyat, hogy lett kulturális napok Szikszón. S ennek részeként határon túli lett írók bemutatkozása. Jó, jó, én is tudom, hogy nincsenek határon túli lett írók, ahogy Kárpát-medence sincs arrafelé, de mégis... Értik, ugye? Ki az ördög lenne kíváncsi Szikszón a határon túli lett írókra, ha mégis lennének határon túli lettek? Budrióban viszont összejön az a húsz-huszonöt ember. Dagasztja is keblemet nagy-nagy büszkeség.

 

Nagy kedvem nincs a szlovákiai választásokról írni. Egye meg a fene az egészet úgy, ahogy van. Ficóék győzelme várható volt, Slotáék ilyen arányú előretörésére azonban még a legborúlátóbbak sem gondoltak. Az pedig még Brüsszelt is megbotránkoztatta, hogy ezek ketten Mečiarral szövetségben alakítják meg az új kormányt. Ennek ellenére úgy gondolom, korai a vészharangot kongatni, s még ennél is nagyobb szamárság lenne pánikba esni. A reformokat visszacsinálni aligha lehet, s az az első benyomásom, hogy az új kormány ezt nem is nagyon akarja. Az pedig, hogy a rászorultak helyzetén javítsanak egy kicsit, aligha kifogásolható. Dzurindáék kapitális hibája az volt, hogy sokáig fütyültek a társadalmi szolidaritásra, hogy a vége felé olykor arrogánsak voltak, hogy mindenáron akartak mintagyerek lenni a nagy nyugati pénzintézetek szemében. Ez a mindenáron lett a vesztük.

Ami engem ebben a dologban leginkább elgondolkodtat és aggaszt, az az első választók magatartása. A fiatal szlovákok közül aránytalanul sokan adták a voksukat Slotáékra. Akik eddig úgy gondolták, hogy a nacionalista demagógia iránt ők már intaktabbak lesznek apáiknál és nagyapáiknál, ezek után foghatják a fejüket. Mindenesetre nem bánom, hogy egy ostoba hiedelemmel szegényebbek lettünk.