A Mozgó Világ internetes változata

A vébé elődöntőjében az olasz válogatott legyőzte Németország nemzeti tizenegyét, a berliniek gyászoltak, de lovagiasan viselkedtek. A világbajnokságon zajló küzdelmek első negyede után jó esélyeknek nézett elébe Jürgen Klinsmann szövetségi kapitány együttese. Ez felbátorította a közvéleményt, amely mind hangosabban követelte a csapat döntőbe jutását. Fellángolt a diadalérzet, ami egy kis aggodalomra adott okot, de szerencsére a bukást is jól elviselték. Németország toleráns házigazdának bizonyult.

Berlin a vébé négy hete alatt egy óriási Rajna menti karneválra hasonlított, egy pajkos városra, amelyben a városlakok a legkülönbözőbb ötletgazdag jelmezekben flangáltak, és egy rövid időre megfeledkeztek a hétköznapokról. Ünnep volt ez az egy hónap a javából. Igazolták, hogy milyen jól megfér egymás mellett a romantikus hazafias érzés és a humor. Zászlók lengtek a négykerekűkön, a kerékpárokon és az ablakokban. A város terein a járókelők kavalkádja német és más nemzeti zászlódíszbe öltözött. A találékony kereskedők olyan rúzst dobtak a piacra, amelylyel a szurkolók az arcukra, homlokukra, karjukra festhették a német trikolórt. Mi több, a németek tanulni kezdték a német himnuszt, mert mint kiderült, egynéhány élpolitikus sem ismerte annak szövegét, emiatt csak a dallamát dúdolta.

Mindez az újdonság erejével hatott, mert, mint mondják, az utóbbi hatvan évben Németországban nemigen szokták a nemzeti zászlót lobogtatni. A szokatlan jelenség vitára késztette a német értelmiségieket. A sajtóban az új patriotizmusról cikkeztek, azt állítván, hogy a fiatal német nemzedék megszabadult a német traumától. Mások viszont aggodalmaskodtak, s még a rangos Akademie der Künste vitapódiumán is figyelmeztettek a jobboldali szélsőségesekre, akik főleg a keleti részben szervezkednek. A német kormány belügyminisztere is felhívta a figyelmet, hogy Németországban a haza legnagyobb ellensége a szélsőjobboldal. Főként a keleti részben üti fel a fejét ez a jelenség, ami arra utal, hogy a volt szocialista országrészben sehogy sem higgadnak a politikai szenvedélyek.

Günther Grass hosszú interjúja a Züddeutsche Zeitungban. Őt szórakoztatta a látvány. De nyilatkozatában ő sem egyértelmű annak megítélésében, hogy mindez milyen következményekkel jár.

Ki tudja, hátha a karnevál hátterében egy másik baljós világ rejtezkedik!

Az óvatos nexus érthető, hiszen egész Európában ébredezik az idegengyűlölet. Az állapotok rosszabbak, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. A jogállam egyelőre kordában tartja az indulatokat, de nagy kérdés, hogy mikor gyengülnek a jogállam korlátai.

Egyre gyakrabban hallok, mind többet olvasok Európa balkanizálódásáról.

Hol húzhatók meg a Balkán határai? teszik fel mind többen a kérdést. A balkáni limest én Újvidéknél láttam meghúzódni. Egészen behatárolva, mint ahogy írtam egykor, az újvidéki Duna-hidakon. Aztán felvilágosítottak, hogy nem ott, hanem Budapestnél húzódik. A Blaha Lujza téren megy keresztül. Később valaki azt fejtegette, hogy egy biztos, éspedig hogy Bécsben a Mariahilfer-Strassén kezdődik. Aztán egy eminens müncheni professzor terjedelmes tanulmányban taglalta, hogy a Balkán Salzburgban kezdődik. Most, Berlinben a legújabb feltevéssel találkoztam. A Balkán Berlin közelében toporog, egyelőre pár száz kilométerre délebbre tanyázik, de nagy erővel közeledik a város felé.

Csak megmosolyogtam ezt az új keletű, ironikus gondolatmenetet, hiszen feltételezésem szerint azok sem hisznek benne, akik mondogatják. Holott a Balkán-témát komolyan kell venni, számolni kell vele, hiszen stratégiai fontossága megnőtt a globalizáció korában. Külön-külön egy ország sem nyom sokat a latban, de a Balkán összességében nagyon fontos.

Erről bizonyosodhattam meg a Nyugat-Balkán európai távlatairól szóló, a Heinrich Böll Alapítvány szervezésében megrendezett tanácskozáson, amelyet a Berlin-Brandenburgische Akademie nagytermében tartottak meg. Mivel néhány belgrádi, zágrábi ismerősöm is a meghívott előadók között volt, a közönség soraiban nagy kíváncsisággal hallgattam az előadásokat, majd az ezt követő vitát. Külön érdeklődéssel követtem egy dél-szerbiai albán értelmiségi felszólalását a szerbiai kisebbségpolitikáról. Ő megközelítőleg sem volt annyira optimista, mint a vajdasági magyar politikusok. A hatalmas csillárt bámulva elcsodálkoztam, hogy a vajdasági magyar tisztségviselők még csak megfigyelőként sem vesznek részt a tanácskozáson, pedig ezek a nyílt európai fórumok lényegesen befolyásolják a politikusokra nagy hatást gyakorló európai közvéleményt. Amiről a nyugati média ír, azt a nyugati politikusok nem hagyhatják figyelmen kívül.

Igaz, hogy a délvidéki magyar stratégia az európai teret mindig is figyelmen kívül hagyta, azzal a hipotézissel, hogy a kisebbség ügyét nemzetközi színtéren az anyaországnak kell képviselnie. Szívesebben látogatják a nyugati magyar klubokat, ahol a segítőkész, önzetlen, nyugaton élő és dolgozó magyaroknak rendre elsírják áldatlan otthoni helyzetünket. Az előadásokat rendszerint taps és rokonszenv kíséri. Ilyen alkalmakkor adományokból sincs hiány. A nyugati magyarok általában pénzt gyűjtenek, hogy kifejezzék szolidaritásukat a bajba jutott emberek, a szegény magyar elesettek mellett. Természetesen köszönet nekik. De itt megállj van. Ettől tovább még nemigen jutottak. Nem szerepelnek a nagy nyugati vitafórumokon és a médiákban sem.

Kétségtelen, hogy a határon túli magyarok érdekeinek képviseletével a magyar külpolitikának számolnia kell, de igyekezete kudarcba fullad, ha ténykedésével párhuzamosan a nemzetközi színtéren nem tevékeny a délvidéki magyar politikai erő is.

Az akadémia dísztermében megrendezett tanácskozáson megfigyelőként jelen voltak a gazdag nemzetközi alapítványok szorgalmasan jegyzetelő képviselői is. Nem kétséges, hogy ezek a jegyzetlapok beépülnek az alapítványok támogatási stratégiájába. Manapság, amikor a kisebbségi vezetők arra panaszkodnak, hogy az anyaországi költségvetési megszorítások miatt csökken a határon túli magyarok támogatása, felettébb hasznos lenne kibújni a magyar kuckóból és belépni a nemzetközi versenypályára, hiszen az EU-n belül a magyar kormánynak is meg kell küzdenie minden egyes euróért. Arról nem is szólva, hogy a kisebbségi politikusoknak erélyesebben kell fellépniük a szerbiai erőforrások méltányos újraelosztása érdekében, hiszen jelenleg azokat a kisebbségi intézményeket is az anyaországi adófizetők pénzéből tartják fenn, amelyek finanszírozása a törvény értelmében a szerb állam feladata lenne. Nem elegendő tehát csak a funkciók, a képviselői stallumok elosztásakor verni az asztalt, hanem biztosítani kell, hogy a kisebbségi intézmények legalább olyan jó feltételek közepette működjenek, mint az államszocializmus idején. Ez a minimumok minimuma.

A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad jelszava nem egy bölcs elgondolás. A kisebbségi politikusok nem követelődznek, viszont a kisebbségi intézmények az anyaországi támogatásnak köszönve úgy-ahogy működnek. A vezetők pedig minél sikeresebbnek ítélik meg saját munkájukat, annál nagyobb anyaországi támogatásra tartanak igényt. Ellentmondás a négyzeten, a számtalan abszurdumaink egyike.

A Nyugat-Balkán távlatait elemző tárgyalásokon számos nagyon érdekes, sokszor kijózanító mondatok hangzanak el. Ilyen és sok más hasonló szakmai konzultáción fogalmazódnak meg először azok a mondatok, amelyek később a hivatalos politika szlogenjei lesznek. A Koszovó státusát eldöntő tárgyalássorozat kereteit például az előzőleg lebonyolított szakmai tanácskozások határozták meg. Azon belül természetesen sok kisebb vagy nagyobb kompromisszum lehetséges, de a keretek adva vannak.

A tudósok, a szakpolitikusok, a politikusok, a civil szervezetek képviselői, a közvélemény-formáló értelmiségiek a Berlin-Brandenburgische Akademie pompás dísztermében Horvátország mielőbbi uniós csatlakozását szorgalmazták. Az egyik fő érv az volt, hogy ezzel - Szlovénia mellett - Horvátország lehetne a régió felhajtóereje, és egyben a stabilitást is szolgálná. A csatlakozás argumentumai között említették a horvát gazdaság fellendülését is.

A történelem egyhangú morajlására emlékeztetett a jelenet. Tizenvalahány évvel ezelőtt hasonló szerepkörben képzeltem el Magyarországot, és számos érv szólt amellett, hogy ez meg is valósul. A mintaszerű magyar rendszerváltás, az európai értelemben nyitott rendszerváltó magyar értelmiségi elit és a környező országokban élő magyar kisebbségi szellemi tudástőke valószínűsítette ezt a reményt. Azonban rövidesen megmutatkozott, hogy a mintaszerű rendszerváltás traumatikus megosztottsággá fajult, amelynek az volt a választóvonala, hogy ki nyújt többet „magyarságteljesítményből". Ez az időnként kormánypolitikává emelt meddő csatározás elvonta a politikai energiát az ország regionális státusának és tekintélyének megteremtésétől. A kultúrfölényben szenvelgő kis magyar gőg is segédkezett ebben. Magyarország nagy történelmi lépést tett előre, hogy aztán a kisstílűség csapdájába essen. Ebbe a csapdába estek a környező országok kisebbségei is, főleg annak újdonsült messiásai, aminek következtében a kisebbségi értelmiségi eliteknek le kellett mondaniuk arról a tudástőkéről, amelyre azzal tettek szert, hogy részt vettek a környező országok szellemi életében. Balkán, ismételgették lekicsinylően, s megelégedtek néhány szólammal, miközben a nyugati világban nem kis intézményi és alapítványi támogatással komoly és elmélyült könyveket írtak a témáról. Ez minket nem érdekel. Mi egészen mások vagyunk, mondogatták fölényeskedve, azt viszont nem tudták megmondani, hogy hol is vannak. Valahol. A Valahol-Magyarországban. Az egész balkáni kérdéskör néhány politikai frázis és tömérdek közhely hangoztatásában merült ki. Magyar szemellenzővel nézve az ügyet Szabadka előtt kezdődött és Szabadka után fejeződött be a Balkán. Ilyen volt a Magyar Horizont.

A korszerűtlen, a vidékiességet, a bezárkózó identitáspolitikát érvényesítő támogatási rendszer először azt a célt tűzte ki maga elé, hogy szellemileg ki kell vonulni Belgrádból, aztán pedig azt forszírozta, hogy kulturálisan fel kell adni Újvidéket is. Ma odáig jutottunk, hogy a Szegedtől harminc percre lévő városban új magyar tévéstúdiót építenek a nemzeti identitás megvédése érdekében. Ez az ötlet szimbolikusan is jelképezi Magyarország politikai és kulturális jelenlétét a Balkánon. Szerencsére a szélesebb látókörű üzletemberek világosabban, jobban és sokkal távolabbra látnak. Az viszont politikai és kulturális metafora, hogy éppen abban a városban épül nagy befektetéssel a magyar tévéstúdió, ahol szobaantennával fogják a magyarországi tévécsatornákat. Szabadkán eddig már két magyar házat emeltek fel a magyar adófizetők pénzéből, de a nagy szerbiai központok, a főváros és a nagyságrendben azt követő tartományi főváros, Újvidék teljesen el van hanyagolva. Egy pap internetes naplójában olvasom, hogy a szabadkai Magyar Házban az anyaországi adófizetők pénzéből szaunát építettek. Szaunát építettek, mivelhogy az említett Magyar Házba egy jobbközép párt költözött be, és szauna nélkül elképzelhetetlen a magyar úri modor meg a kisebbségi identitás védelme.

A Kis Magyar Szauna jelképezi ezt a Valahol-Magyarországot.

Időközben mi történik Belgrádban?

Ott nemcsak az európai nagyságoknak számító németek, franciák, angolok dolgoznak nemzeti kultúrájuk megismertetésén és terjesztésén, hanem a kis svájciak, a norvégok vagy a görögök is. Természetesen ezekben nincs szauna és nincs párt, vagyis nincs Pártszauna. Vajon miért helyeznek az említett országok olyan nagy súlyt a kultúrára? Nyilván azért, mert tudják, hogy a mai világban a politikai befolyásnak két fontos ága van: a kultúra és a gazdaság. A kulturális megméretés ugyanolyan fontos, mint a gazdasági. Ezt sokan életre-halálra menő kulturális öszszecsapásnak nevezik. Az utóbbi ellen jogosan érvelhetünk, de - legalábbis Európán belül - a párbeszéden alapuló versengés erősíti a nemzeti önazonosságot is. Aki nem tudja értékeit bizonyítani és érvényesíteni, az önbizalmát veszti, mindenből kiszorul, felejtésre és mellőzésre lesz ítélve, vagy pedig a sekély panaszkultúra regöse lesz, akinek Európában nem értik a szavát.

A magyar kultúra erőteljes németországi jelenléte sokkal többet jelent a magyar önazonosság részére, mint a politikusok fellengzős nemzeti szólamai. Úgy kellene jelen lennie a magyar kultúrának Romániában s a kisebbséginek Szlovákiában vagy Szerbiában, mint ahogy Németországban jelen van. Ez az utóbbi nehezebb feladat volt, s ezek után szinte érthetetlen, hogy miért nem teszi meg a könnyebb lépéseket. „Tíz év alatt százmilliárd forintot költöttünk el a határon túli magyarság támogatására - jelentette ki a minap Gémesi Ferenc, a kül- és nemzetpolitikai kabinet vezetője. - Ha megnézzük a közösségek gazdasági, demográfiai vagy szociális helyzetét, azt kell mondanunk, hogy az eddig főleg az identitás erősítését célzó, szimbolikus ügyekre koncentráló programok eredménytelenek voltak." A helyzet talán még rosszabb, mint Gémesi látja. Százmilliárd forintba került egy bezárkózó, elzárkózó, a regionális kontextusokat lebecsülő szimbolikus „nemzetpolitika", amelyet nem nevezhetünk sem jobboldalinak, sem baloldalinak, hanem egyszerűen rövidlátónak, amit mindkét fél gyakorolt. Az egyik lelkesen, a másik kényszerből, mert nem tudott jobbat felkínálni.

De ez a kisstílű politika kárt okozott Magyarországnak is, mert felmorzsolódott a kisebbségi tudástőke, amely regionális kontextusban előkelő helyet és nagyobb befolyást biztosított volna az országnak. Odalett a tudástőke, amelyet a Vajdaságban egykor a jugoszláviai jelenlétével a Symposion képviselt. Megalázó módon, szitokszavak kíséretében semmisítették meg. A hozzá hasonló jelenség, amit a mai szlovákiai Kalligram képvisel, némi reményt villant fel, de kivételnek számít, és csodával határos módon maradt fenn.

Mindez megfordul a fejemben, miközben hallgatom a német és az amerikai szakemberek elemzéseit, tervezeteit a Horvátországnak kijáró stafétabotról.

Elmulasztottunk egy nagy lehetőséget? Esélytelenek lettünk? Véglegesen?

Nem tudom.

A tanácskozás utáni napokban körbejártam a berlini könyvesboltokat.

A fiatal orosz írók könyveit forgatom a kezemben, amelyek most nagy sikert aratnak Németországban. Megvásárolom őket, és érdeklődéssel olvasom Ljudmilla Ulickaja Sonyácska című, olcsó kiadásban megjelent könyvét. Egyszerű, tiszta mondatok, néha meglepően érzelgős, semmi stiláris bravúr, és mégis bravúros. A bravúr a nyelv mögött rejtezik.

A könyvkereskedések polcain sorakoznak Kertész, Esterházy, Nádas könyvei is. Német értelmiségiek egyértelműen az európai értékek közé sorolják őket. Találkoztam berlini szlavistákkal, akik németül olvasták őket. Innen talán tisztábban látom, hogy a magyar próza nagy korszakát éli. Ha Németországban van orosz hullám, akkor mindenképpen van magyar hullám is.

Igaz, a magyar válogatott nem szerepelt a világbajnokságon, de két magyar focikönyv is napvilágot látott, Esterházy Péteré (Utazás a tizenhatos mélyére) és Darvasi Lászlóé (A titokzatos világválogatott).

A német kritika a legjobb focikönyvek közé sorolta. Az irodalom őrzi a magyar focibecsületet.

Aztán az egyik polcon megpillantom Aleksandar Ti¼ma Blahm könyve című regényének német kiadását, amitől újra a Balkánra terelődik a figyelmem.

Ti¼ma és a Balkán? Talán úgy mondanám: a határvilág, a peremlét, amelyet mint afféle Duna menti csavargók mindketten bebarangoltunk. Utolsó beszélgetésünkön biztatott, hogy egy időre távozzak Újvidékről. Betegágyán saját példájával győzögetett: egy bizonyos távolságból pontosabban látni a Balkánt és Közép-Európát összekötő újvidéki hidakat.

A véletlenek játéka úgy hozta, hogy újvidéki dolgozószobám ablaka is a hidakra és a Balkánra néz.

Az Új Symposionban megjelent egyik első esszém a csavargókról szólt.

Az Egy makró emlékiratai című regényem főhőse is a Balkán szövevényes alagútjain menekül a Mediterrán felé. Ő maga is csavargó, akinek az életét egy másik picaro kommentálja: Merkurosz, aki azt hiszi magáról, hogy ő van legközelebb a naphoz, ezért ő forog a Nap körül a legnagyobb sebességgel. Csavargó, akit sokan hibbantnak tartanak. Újvidék Odüsszeusza. Majdnem minden regényem színtere Újvidék, ahol megütközik egymással a Balkán és Közép-Európa. Ez egy másféle Balkán, mint amit ma festenek róla a turistadendik, akik úgy utaznak néhány sablonnal és sztereotípiával, mint egy népszerű útikönyvvel.

A Balkán mélye olyan, mint a forró láva.

Berlinben erről a forró láváról álmodom. Olyan, mint a tenger, mely Újvidék partjait verdesi. Ismail Kadare albán író a Sinn und Formban közölt A balkáni Don Quijote című gondolatgazdag esszéjében felidézi a három európai félsziget, az ibériai, az appennini és a balkáni íróóriásait: Dantét, Cervantest, Homéroszt. Dante a túlvilági, Homérosz az e világi, Cervantes a szubjektív, a benső világban való utazás, hányattatás, odüsszeia nagy történeteit írta meg.

Helyeslően bólogatok. Don Quijote, Odüsszeusz, Balkán.

S a Duna-hídon egy megviselt, bicegő, lerongyolódott, elnyűtt alak, valamiféle jelentéktelen csavargó a Balkán kapujának kilincse után nyúl. Gyanakvón előrepillant, majd hátralép. Elbizonytalanodik. Nincs hova mennie, hiszen mindenütt idegen. Milyen nevetséges szituáció?! De miért nyúl egyáltalán a kilincs után, ha a kapu tárva-nyitva?

Ütődött alak, aki egy váratlan pillanatban észbe kap, és észreveszi, hogy a pusztaságban felépült egy Magyar Ház - szaunával. Széljárás sincs, a malom se működik már, de a rónán perzsel a nap, forrong a balkáni láva. Nem tudni, hol és mikor tör fel. Valamerre indulni kell. De szélmalom sincs, csak szauna. Kis Magyar Szauna.