A Mozgó Világ internetes változata

Berlin, 2006. július 14.

Kicsi, alig ismert berlini kiadónál, nyilván igen szerény példányszámban megjelent könyvet olvasok: Christian Sachse A fizika politikai robbantóereje című monográfiájában Robert Havemann-nak (1910-1982) próbál emléket állítani. A neves fizikust és vegyészt, a háború előtt a Kaiser Wilhelm Institut munkatársát, a Hitlerrel szembeni titkos ellenállás résztvevőjét a tágabb nyilvánosság akkor kezdte figyelemre méltatni, amikor a hatvanas évek elején, immár az NDK polgáraként a modern természettudomány érvrendszerével és gondolkodásmódjával próbálta oldani a hivatalos filozófia, a marxizmus-leninizmus kedvtelen dogmatikáját, jól sejtve, hogy ezzel voltaképpen a Politbüro hatalmasainak legitimációját kezdi ki. Eleinte belső és külső nexusait kihasználva belülről próbálta megváltoztatni, hite szerint megnemesíteni a rendszert, majd miután 1964-ben revizionista elhajlás címén kizárták a pártból és megfosztották egyetemi katedrájától, egyre következetesebben vállalta a diktatúra bírálójának szerepét, nagyjából az atomfizikus Andrej Szaharovhoz vagy a biológus Zsoresz Medvegyevhez hasonlóan. 1976-ban a Stasi házi őrizet alá helyezte Havemannt, s úgy is halt meg Berlin környéki nyaralójában az akkor már létező keletnémet demokratikus ellenzék emblematikus alakjaként.

Azok között, akik a kelet-európai szocializmust őszinte szívvel akarták élhetőbbé tenni, természetszerűen többségben voltak a humán értelmiségiek, hiszen a vezető kádereken kívül jószerivel csak ők jutottak nyilvánossághoz. A nemzetközi rangú tudósok oppozícióba kerülése azonban nem tűnik olyan természetesnek, mint teszem azt, Szolzsenyiciné, Wolff Biermanné vagy Václav Havelé. Az utóbbiaknak, mondhatni, írói létét veszélyeztette a cenzúra, miközben a vegyész, a fizikus vagy a biológus, kivált ha szakmai elismerésnek örvendett, a hatvanas években már visszahúzódhatott a laboratóriumok csöndjébe. Csakhogy a tudományos disputát könnyebb elkezdeni, mint abbahagyni. Sachse igen részletesen kimutatja, mikor és hogyan feszült egymásnak a pozitív tudományok és az államvallásként kezelt „tudományos szocializmus" logikája. Kurt Mothes biokémikus, a hallei természetkutató akadémia elnöke már 1958-ban, pártvezetők jelenlétében fölöttébb drasztikusan fogalmazta meg álláspontját: „Mi nemcsak a világ teremtését kérdőjelezzük meg, hanem azt az engelsi tételt is, amely szerint a világ végtelen. Én nem tudom, hogy végtelen-e vagy véges. Nem vagyok fizikus." És azt sem hallgatta el, mit tart a tudományos viták „adminisztratív megoldásáról", vagyis arról, hogy például az NSZK-ba távozott kollégákat megfosztották akadémiai rangjuktól: „Karl Liebknechtet [a vilmosi Németországban - D. Gy.] börtönbe vetették, de senki nem vonta meg tőle a doktori címet."

Vagyis tiszta eretnekséggel van dolgunk - a tudósok olyan káderekkel helyezkedtek nyíltan szembe, akiknek szemhatára legjobb esetben Engels A természet dialektikája vagy Lenin Materializmus és empíriokriticizmus című alapműve szintjén mozgott, s néhány évvel korábban még egész „polgárinak" bélyegzett diszciplínákat - kibernetikát, genetikát - száműztek a katedrákról. Emellett a kelet-európai haladáskép már-már szentté avatta Galileo Galileit és Giordano Brunót, Morus Tamás katolikus filozófust pedig egyenesen a szocialista munkásmozgalom előfutáraként tartotta számon. Ebben a konstellációban a KB ideológiai bizottságának nem lehetett könnyű magára vállalni a Szent Hivatal szerepét. Márpedig nem akármi forgott kockán: ha a párt megengedi a tudósoknak, hogy saját gyakorlatuk, mondjuk a kvantummechanika, a humángenetika vagy pszicholingvisztika talajáról felülbírálják a Tant, onnan már csak egy lépés vezet ahhoz a követeléshez, hogy ugyanezt a szabadságot megadják a művészeknek, sőt, horribile dictu, a polgároknak is.

Ilyen messzemenő következtetésekre Robert Havemann aligha jutott, amikor 1962 őszén egy lipcsei kongresszuson kereken kétségbe vonta a dialektikus materializmus tudományos hasznát. Azzal persze tisztában kellett lennie, hogy a tűzzel játszik - a tanszékéről elbocsátott Ernst Bloch alig egy évvel korábban fordított hátat az NDK-nak -, de a következmények ismeretében talán visszarettent volna a merész beszédtől. Lipcsében ugyanis nemcsak a maga tartós szembenállását alapozta meg, hanem voltaképpen az országon belüli száműzhetetlen másként gondolkodásnak is fókuszt teremtett.

Éppen ezen a ponton kéredzkedik be az olvasmányélménybe némi melankolikus kétely. A mából nézve ugyanis - és ez kiderül Sachse tiszteletteljes elemzéséből - mindaz, ami akkor lélegzetelállítóan bátor kijelentésnek hatott, ma politikai, vagy éppenséggel tudományos közhely, akárcsak az, hogy a tudománynak semmilyen párthatározat nem szabhat irányelveket, vagy hogy a Föld kering a Nap körül. Az összeomlott rendszer maga alá temette a tévedhetetlenségét kétségbe vonó bírálatokat is, s az örökösök nem sokat tudnak kezdeni e sziszifuszi munkában felhalmozott hagyatékkal. A dogmamentes dialektikáról, emberarcú szocializmusról ábrándozó Havemann, a kommunista ellenutópiát szövő gumigyári párttitkár Rudolph Bahro és a reálisan létező szocializmus megannyi jóhiszemű bírálója a vágyott és hitt holnapon nem a mát értette. De vajon nem éppen ez bennük a közös a korábbi korok lázadóival és eretnekjeivel: az ariánusokkal, a huszitákkal vagy az albigensekkel, akiket Nikolaus Lenau örökített meg számunkra:

Amiért küzdöttek hősin, kardra kelve,

amiért máglyákra mentek énekelve,

mi volt az? Tán fényes, látó szemük

bevillant, bár balsors tört ellenük,

a szent Szabadság felismert szívébe,

s imádták máglyáknál is hőbben égve?

Vagy bennük csak halk sejtelme borongott,

Míg kínok közt járták a bús porondot (...)?