A Mozgó Világ internetes változata

Halad az ember a 71-esen, az északi parton a Balaton nyugati vége, Szigliget felé. Nyaralni megy, mellette-mögötte fia, lánya. Ernyedni próbál. Valahol Füred után halványulni kezd a hétköznapok aurája, oldódik a közélet görcse, fakul a címlapok folyamatos fenyegetése: újabb közel-keleti háború, olajsokk árnyéka a világon, zuhan a tőzsde, további megszorítások, tiltakozás, sztrájkkészültség.

A Füred utáni körforgalomnál elhalad az ember a görög üdülőfalu mellett, amely tavaly még élettelen, félbehagyott agyrémnek tűnt, erre a nyárra azonban megelevenedett: lapos tetejű fehér házak, kék ajtók, műmediterrán nyüzsgés, és messziről hívogat a Santorini bár. Vajon miért akar minden üdülőhely más, távoli üdülőhelyek nevével ékeskedni? Hogyan kerül a görög világ a Balaton-partra? Aki görögölni akar, odamegy - talán még olcsóbb is. Arról nem beszélve, hogy az álgörög műfalu lakóinak többsége német - vajon miféle vonzerőt találnak a németek a balatoni szuvlakiban és uzóban? És továbbmenve: miért van a velencei Lidón Knósszosz taverna, Krétán Lidó étterem és a Duna-parton Balaton falatozó? És mindenütt egy-egy Dublin Irish Pub a római Campo di Fioritól a füredi főutcáig széles e világon? (Ez persze más lapra tartozik, az exportképessé vált ír imidzs a McDonald's sebességével harapódzik.) Mindazonáltal a csúcsot a Tisza-tónál fekvő Poroszló község művelődési házából gyorstalpaló kurzuson szórakozóhellyé átképzett épülete tartja, melynek homlokzatáról vérvörös felirat hirdeti a délibábos rónaságnak: New York, New York.

Csoszogunk tovább a 71-esen, a tihanyi betérő után minden kanyarhoz van valami közöm, minden fánál történt velem valami. Sorra futnak el az úton a parti falvak, a tihanyi betérő után Aszófő, Örvényes, Udvari, Akali és hamarosan Zánka, a feledhetetlen.

A manapság szemérmes, rendszerváltó visszafogottsággal Gyermeküdülőnek nevezett egykori Zánkai Úttörőváros avatása után egy évvel, a hetvenes évek közepén nyári megbízatásként egy gyerekrajt istápoltam itt. Országos magyar nyelvi versenyt nyert úttörőket, akiknek jutalma kéthetes zánkai táborozás volt, további nyelvi játékok és irodalmi versenyek ígéretével. Tizennyolc múltam, így hát én voltam az úgynevezett szakmai vezető, a gyermekek képzéséért felelős komoly felnőtt - igyekeztem tekintélyt sugározni a tizenkét évesek felé, akik Tolnából érkeztek, Fadd-Domboriból, és még sosem látták a Balatont. A beláthatatlan méretű, a tervezők képzeletében a nagy szovjet mintát, a legendásnak mondott Artyeket imitáló tábor még nem készült el egészen, így hát a táborvezetőség egyenes kérésére a nyelvi raj (ez voltunk mi: a nyelvi raj) első feladata az volt, hogy próbáljunk nevet adni az egyelőre csak számokkal jelölt utcáknak, tereknek. A jutalom: siker esetén, vagyis ha elfogadják javaslatainkat, ötleteink valódi utcatáblákban öltenek testet, és a nevek megmaradnak az idők végezetéig. Kit ne csábítana az öröklét ígérete, még ha csak tizenkét éves is? A fadd-domboriak rávetették magukat a feladatra, és beleadtak apait, anyait. A sivár betonplaccra, ahol egy órát szenvedtünk a tűző napon, amíg a tábor vezetői zászlót vontak, szózatot intéztek, megnyitottak, több javaslatot is előterjesztettek: Napszúrás tér, Vigyázz tér, Hapták tér, a menzaszerű étkezdét, ahol a műanyag tálcákkal sorba álltunk: Tápterem, Hizlalda, Fasírtház - és a többi megnevezendő objektumra is csak úgy záporoztak az ötletek.

Bár sejtettem, hogy nem feltétlenül fogják elnyerni a felsőbbség tetszését, tettem a dolgom, összegyűjtöttem a javaslatokat, és megtartván a szolgálati utat továbbítottam az altábor vezetőjének, hogy ő továbbítsa a valami nosztalgikus megfontolásból Parancsnoki Sátornak titulált hatemeletes, lapos tetejű betonházban székelő főtáborvezetőségnek. Az altáborvezető azonban a lista olvastán elhúzta a száját, és azt mondta, nem hiszi, hogy továbbítaná a javaslatokat, hiszen első pillantásra is nyilvánvaló, hogy a nevek nem felelnek meg a célnak, sőt még az is megeshet, hogy valaki gúnyolódásnak tekintené őket. Legjobb, ha már most, az elején tisztázunk valamit: az én feladatom éppen az, hogy a helyes mederbe tereljem a gyerekek életkori sajátosságok miatt óhatatlanul túlhabzó fantáziáját. Érdeklődtem, hogy e konkrét esetben nézete szerint mi volna a helyes meder. Elgondolkozott, és azt felelte, ő persze csupán tanácsolhat, mert a tábori közösség demokráciája nem tűri a nyers utasítgatást, de mégis, mit szólnék, ha a gyerekeknek - önmaguktól, mintegy villámfényszerű megvilágosodással - az az ötletük támadna, hogy a nagy betonplaccot nevezzék Főtérnek, a menzát pedig Étteremnek? Ezzel mindenki jól járna, mert így a gyerekeknek is volnának ötleteik, és a táborvezetőség is elfogadná a javaslatokat. Azt feleltem, semmiképpen sem szeretném elorozni tőle saját ötleteit, úgyhogy arra kérem, az előterjesztésen jelezze, hogy az iménti sziporkázóan szellemes javaslatok az övéi, a fadd-domboriakét mellékeltem a gépelt listán, természetesen azt továbbít, amit akar, de tegyük világossá, melyik kié. Megkérdeztem, távozhatok-e, ő meg azt mondta, igen, nyugodtan, folytassam játékos keretek között végzett oktató-nevelő munkámat, de ne feledjem a helyes medret.

Ezt követően a táborvezetőség több kéréssel nem fordult hozzánk, így azután elszórakoztattuk magunkat a fadd-domboriakkal, fociztunk a szomszéd altáborban pihenő vörös nyakkendős szovjet, valamint kék nyakkendős német demokratikus pajtásokkal, és szójátékokat faragtunk.

Harminc évig be nem léptem a táborkapun - eszembe sem jutott, noha majdnem minden évben elautóztam előtte.

Tavaly azután meginvitáltak valami előadásfélére Zánkára. A betonplacc izzott a napon, ott volt a tribün, a zászlórudak - viseltesnek látszott az egész, de lényegében nem változott semmi. A gyerekek se sokat. Ha csak azt nem számítjuk, hogy a fél társaságnak MP3-lejátszó lógott a nyakában, a fülükben szerény fülhallgató, és mialatt beszéltem, szaporán bólogattak a zene ritmusára. A másik fele, aki hallotta, amit mondtam, igen türelmetlen volt, mert focimeccsre készülődtek a szomszéd altáborban lakó orosz gyermeküdültetési program kedvezményezettjeivel, a moszkvai zöldek Szent György Ifjúsági Csoportjának tagjaival, akik bemelegítésként tomboló erejű zenére rappeltek, és együtt ordították a hangszóróval: Russzkij rap! Russzkij rap!

Az előadást rövidre zártam, mert nem vettem volna a lelkemre, ha a mieinknek miattam nem jut idejük a bemelegítésre, és távoztomban föltettem magamban, hogy további harminc év múlva feltétlenül eljövök újra: nyilvánvalóan itt a helyem.

Mindezt fiamnak-lányomnak meséltem az autóban, akik azt mondták, tiszta retro vagyok ezzel az úttörőtábor-sztorival, úgy, ahogy ott ülök a kocsiban, tetőtől talpig, de ne vegyem a szívemre, ez most éppen divatos. Én azonban a szívemre vettem. Befogtam a számat, és megtartottam magamnak, hogy mi történt velem a következő falu, Badacsonyörs kempingjében (intim) meg a rákövetkező Badacsonytomaj diszkójában, az olasz-korszakból itt feledett Il Capitanóban (még intimebb). Talán jövőre.