A Mozgó Világ internetes változata

Az arab Jeruzsálem szíve a Damaszkuszi kapunál lüktet. A kapuhoz kívülről az izraeli időkben amfiteátrumszerű lejáratot építettek. A félkörívben elhelyezett lépcsők és kőpadok pompás kilátást nyújtanak a kapu forgalmára. Ezen a színpadon reggeltől napszálltáig mindig érdekes az előadás: végig ugyanazt a darabot látjuk, de minden részletében van valami más és meglepő. A tömeg végtelen hullámzásából akaratlanul is ráfokuszál a tekintetünk egy váratlan arcra vagy mozzanatra, hogy aztán ismét nagytotálban lássuk az egész műsort. Elvonul előttünk mindaz, amit közhelyesen az „örök Keletnek", az Ezeregyéjszaka varázsos világának gondolunk. Együtt azzal, ami „közel-keleti konfliktus" címen kora eszmélésünk óta zúdul ránk a televízióból. Barna klepetusba öltözött férfiak, fejükön a híres-nevezetes palesztin kendővel, fekete-fehér vagy piros-fehér változatban. Burnuszos beduinok, ezúttal teve nélkül, mert a Damaszkuszi kapun csak gyalogosok és az árusok kézi targoncái haladhatnak át. Arab fiúk, farmerban, divatos pólóban, középkorú férfiak öltönyben, aktatáskával. Mindannyian magabiztosan vágnak át a téren, láthatóan fontos a dolguk, még ha aztán tizenkétszer fel is tűnnek ismét a kapunál, ki-be igyekezve. Keleti férfiak, tehát mutatniuk kell, hogy nem akármilyen dologban járnak-kelnek. Nők, kendőben. De hány különböző módon tudják viselni ugyanazt a kendőt a jeruzsálemi arab nők! Néha felbukkan egy szigorú, az egész fejet elrejtő kendő, melynek tulajdonosa csak egy kis csíkon keresztül lát ki a világba. Másokon csak a hajat fedi be a szövet, egészen úgy, mint hajdan a magyar gazdasszonyokon a babos kendő. De ha közelebb kerülnek hozzánk, jól láthatjuk, hogy sokan közülük sminkelik az arcukat. A kendő és a kozmetika megfér egymással az iszlám liberálisabb változatában. Olyannyira, hogy bent a „szuk", a piac divatáruboltjaiban a női próbababák arca és szája szép pirosra van pingálva, a trendi irányt mutatva a vásárlóknak. Megint más lányok és aszszonyok olyan lazán viselik az aprócska kendőt a fejük tetején, mint a CNN riporternői, ha Iránból tudósítják a hírtelevíziót. Rajtuk inkább divatos kiegészítőnek, mintsem a szemérem jelének tűnik az a színes kis ruhadarab. S vannak arab nők, akik a szigorodó korszellem ellenére kendő nélkül járnak: keresztények, világiak, diáklányok, csendes lázadók.

Az előadás reggel kezdődik, és nagyjából addig tart, amíg le nem száll a nap Jeruzsálem felett. Este egy láthatatlan jeladásra percek alatt kiürül a tér, s aztán csak néhány sietős alak halad át az ősi kapun. Napközben viszont szüntelen árad a forgalom. A kapu az Óváros arab részét köti össze a falun kívüli Kelet-Jeruzsálemmel, a modern arab negyeddel. A Damaszkuszi kapu külső oldalán nagy buszpályaudvar és taxiállomás. Innen indulnak az „arab" buszok a megszállt területekre és az „arab" taxik bárhová Jeruzsálemben. (Az „arab" taxik sárgák, míg a „zsidó" taxik, amelyeket persze arab sofőrök is vezethetnek, fehér színűek.) A buszpályaudvar fölé magasodik egy koponya formájú sziklameredély, tetején messziről látható iszlám sírokkal. A protestáns Biblia-magyarázók szerint ez a valódi Koponya helye, az igazi Golgota, Krisztus megfeszítésének és eltemettetésének a helyszíne - szemben a falakon belüli Szent Sír-templommal, amelyet a hagyományos felekezetek fogadnak el a Kálvária végpontjául. Rossz nyelvek szerint a protestánsok ezer évvel lekéstek a 4. században megépített kegyhelyről, ezért találták ki az új helyszínt maguknak. Mindkét oldal régész és teológus szakértőket sorakoztat fel a maga igaza mellett. A Szent Sír-templomról mindenesetre nehéz elképzelni, hogy valaha is a városfalakon kívül lett volna, hiszen a Damaszkuszi kapu még a római időkből ered, s a kivégzőhely a források többsége szerint kívül esett a városon. De az igazi keresztény számára fontosabb, hogy a két vitatott helyszín között alig egy kilométer a távolság. Mindenképp itt történt az egész passió, pár száz méterrel keletre vagy nyugatra a Damaszkuszi kaputól.

A sziklameredély a buszpályaudvarral Kelet-Jeruzsálem természetes központja. Ide futnak össze az arab negyed utcái lakóházakkal, szállodákkal, kávéházakkal, irodákkal és az európai segélyszervezetek, keresztény missziók épületeivel. Kelet-Jeruzsálemet alig százötvenezer arab lakja, de napközben a zsúfolt utcákon könynyen olyan érzésünk támadhat, hogy mindegyikük az utcán van. Zsidó embert és európai turistát szinte sohasem látunk köztük. A kivételt az izraeliek esetében a mindenütt jelen levő katonák képviselik Kelet-Jeruzsálemben. Még a Damaszkuszi kapu tetejére is jut egy-kettő belőlük, akik géppisztollyal a kezükben figyelik a tömeget. S napszállta előtt ezen a kapun vágnak át az ortodox zsidók, akik a Siratófaltól haladnak hazafelé a Meá Seárim negyedbe, ahová az arab negyeden át vezet a legrövidebb út. Ami a turistákat illeti, legtöbbjük szervezett túrán, buszokkal érkezik Jeruzsálembe, s fél nap után továbbmegy a tengerparti szállodákba. A Jeruzsálemben éjszakázó idegenek nagy része a zsidó városrész elegánsabb hoteljeit választja. Aki Kelet-Jeruzsálemben lakik, annak oka van rá, hogy ottani szállodát válasszon. „Progresszív", kíváncsi, arabbarát, „antiturista turista" vagy egyszerűen kevés a pénze, s tudja, hogy Kelet-Jeruzsálemben felébe-harmadába kerül egy szoba, mint az izraeli részen. A biztonsági kockázat perverz módon egyenlíti ki egymást. Kelet-Jeruzsálemben több a zsebtolvaj, a kisebb lopás, míg a nagy bombamerényleteket odaát, a zsidó negyedben hajtják végre a palesztin terroristák.

Én mindkét városnegyedet szeretem. Jó előítéletek nélkül átsétálni egyikből a másikba. Beülni egy mentateára és egy gyümölcsös vízipipára az arab negyedben, hallgatni az örökké nyekergő keleti zenét a kártyázó férfiak között, s aztán fél óra múlva meginni egy sört a zsidó negyed sétálóutcáján, elnézve a szép katonalányokat az UZI géppisztolyukkal. Tizenöt évvel ezelőtt, a rendszerváltozás táján az akkori barátnőmmel megérkeztünk Jeruzsálembe, s első utunk az arab negyedbe vezetett. Vettem egy angol nyelvű napilapot, és beültünk egy arab kávézóba. Szálem álejkummal köszöntem a tulajdonosnak, teát rendeltem, s az újságot lapozgatva életemben először úgy éreztem magam, mint egy balos nyugati fiatal valahol a nagyvilágban. Leszámítva azt a körülményt, hogy már nem voltam olyan fiatal, mint amilyennek ösztönösen hittem magam. Úgy gondoltam, hogy a puszta jelenlétem, a teázásom és az egy-két sékeles borravalóm önmagában is szerény kiállás a béke mellett. Más arab nagyvárosokkal szemben Kelet-Jeruzsálemben nincsenek arab rendőrök, katonák, biztonsági emberek, itt ezeket a funkciókat az izraeliek látják el. A helyi arabokban ezért van valami békés felelőtlenség. Sorsukról mások döntenek, nagyobbrészt az izraeliek a város másik felében, kisebbrészt a palesztinok odaát Ramallahban. (Vagy egészen mások, messzi fővárosokban.)

Kosztolányi Dezső regényeiben Sárszeg - azaz a régi Szabadka - legtöbb boltjában koporsót árulnak a poros bácskai lét szomorú szimbólumaként. Kelet-Jeruzsálem modern negyedeiben mintha férfifodrászatból lenne a legtöbb. A szűk kis fodrászműhelyekben láthatóan élénk társasági élet folyik. Az egymás mellett ülő emberek olyan időtlen türelemmel várnak a sorukra, mint néhány évtizede mi tettük a Pasaréti út és a Gábor Áron utca sarkán levő szövetkezeti fodrászatban. Általában az egész városrész hasonlít ama régi Budára, a hatvanas évek Magyarországára. Minden megvan benne, ami nagyon kell az élethez. Csak kicsit kopottasan és régimódian. Szállodái, éttermei, boltjai nagyjából olyanok, mint mindenütt a világon, de szomorkás provincializmus sugárzik belőlük. Az Óváros turistafogó árusaival szemben itt nem akarnak velünk mindenáron üzletet kötni, meg sem szólítják az idegent az utcán, s ha mégis betérünk egy boltba, minden lassan és körülményesen bonyolódik. Mindezt a kopottságot számomra - néhány napig legalábbis - bőven ellensúlyozza a városrész kortalan nyugalma.

Az arab Jeruzsálemből néhány perc alatt átsétálhatunk Nyugat-Jeruzsálembe, amit Új Városnak is neveznek. Alapjait még Sir Moses Montefiori rakta le, aki először építtetett házakat a zsidóknak a régi városfalakon kívül. Ez a városrész mára félmilliós nagyvárossá, Izrael fővárosává nőtte ki magát. Akármennyire nagyváros, mégis van benne valami vidékiesség. Az igazi Belváros a Jaffa Road néhány háztömbjére és a Ben Yehuda nevű elegáns, de rövidke sétálóutcára korlátozódik. Stadtluft macht frei, a városi levegő szabaddá tesz, mondták a középkorban. Valamiképp a Jaffa Road környéke is szabaddá tesz minket. Ha túl sok műemléket láttunk az Óvárosban, ha túl mélyen szívtuk magunkba a bibliai helyekből áradó spiritualitást, ha az arabok vízipipáját és önmagába záródó világát is unni kezdjük, akkor egy-két órára mindig ide menekülhetünk. Egy irracionális városban, ahol a szentség, a mindenütt jelenlevő történelem és a katonai megszállás élménytömbjei valósággal egymásra zsúfolódnak, szinte agyonpréselve a látogatót, a Ben Yehuda sétálóutca a racionalitás alkalmi oázisát jelenti. Itt európai módra öltözött emberek sétálnak, magunkfajta városi népek, még ha sokuk vállán ott lóg is a géppisztoly. Sört ihatunk, mindenki beszél angolul, s az amerikai gyorsétterem bejáratán legfeljebb a diszkréten jelzett „kóser" szó utal arra, hogy bizonyos vallási előírások itt is érvényesek. A nagyvilági Tel-Aviv elegáns sugárútjaihoz, fényes szórakozónegyedéhez és szép tengerparti sétányaihoz képest ez csak egy vidékies kis sétálóutca. De a hitek, vallási szenvedélyek és politikai őrületek városában mégis a normalitás szigetének számít.

A Jaffa Roadtól csak néhány sarok a Meá Seárim, az ultraortodox zsidók negyede. Magját a Ber Ungari, a „magyar házak" alkotják, ahol a hajdani Kelet-Magyarországból érkezett zsidók alapítottak új otthont maguknak. A Meá Seárim a világ egyik legfantasztikusabb települése. Más szegénynegyedekkel szemben itt az emberek önként, mélységes vallási meggyőződésből élnek rogyadozó házakban, szűk sikátorokban, őrizve a régi kelet-európai „stetlek", gettók, zsidónegyedek hangulatát. (Egy sarkon láthatjuk is a Judenstrasse feliratot.) Ha az arab negyed boltjai a gyermekkoromat, akkor az itteni üzletek és műhelyek az előző századforduló hangulatát és tárgyi világát idézik. A nők kendőben és szigorúan zárt ruhában járnak, a férfiak - kisfiúktól aggastyánokig - a lengyel nemesuraktól, a pánoktól átvett fekete kaftánban és kalapban. A negyedben nem ajánlatos idegeneknek sétálgatni, és az izraeli világi zsidók tiszteletben tartják ezt a szabályt. Bennünket is figyelmeztetnek, hogy az illetlen nézelődő verbális vagy fizikai támadásokra számíthat, teljesen függetlenül attól, hogy a mi fogalmaink szerint zsidó vagy sem. Szombaton még az autók és a városi buszok sem haladhatnak át a negyeden. Ha mégis bemerészkedünk sapkát, kendőt, hosszú és illedelmes ruhát kerítve magunknak, akkor életre szóló élményben lesz részünk. Egy régi, másutt örökre elsüllyedt világ elevenedik meg előttünk merev, szinte élőképszerű beállításban. A hajdani zsidó Kelet-Európa a maga kaftános zsidóival, jesiváival, szűk boltjaival, rituális fürdőivel, esténként bezáródó közeivel. Ahol minden tudatosan ideiglenes, addig tart csak, amíg megérkezik a Messiás és helyreáll Izrael Királysága.

A Meá Seárim paradoxona az, hogy földrajzilag Izraelben van, de spirituálisan és a jelenlevők kollektív tudatában valahol Galíciában, esetleg Máramarosszigeten, vagy Szabolcsban. S egy másik, időtlen korban, évszázadokkal a mi történelmi időnk előtt. (Vagy utána, gondolja néha az ember: mert ez a világ alig használja a civilizáció fogyóeszközeit.) Kedvenc íróm, a Nobel-díjas Isaac Singer varázsos történetei ugyanezt a világot keltik életre. De itt a valóságban láthatjuk ugyanazt, ami sokkal irreálisabb, mintha könyvben olvasnánk. Egy poros, omladozó jesiva-épület több tucat kaftános, szemüveges, valószínűtlenül sovány és felnőttes kinézetű kisfiúval érdekes jelenet egy regényben, hálásak vagyunk a plasztikus írói tehetségért. De valóságként 2006-ban, pár száz méterre az új jeruzsálemi városháza elegáns fém-beton-üveg konstrukciójától a szó valódi értelmében hihetetlen. Hihetetlen és megrázó. Akik itt élnek, mélységes vallási meggyőződésből mondanak le a modern civilizáció legtöbb kellékéről. (A mobiltelefontól azért nem mindegyikük...) Ezzel együtt a munkáról és a katonaságról is, hiszen az izraeli állam - amelyet amúgy nem ismernek el - nagylelkűen eltartja, s a férfiakra és nőkre egyaránt kötelező, sokéves katonai szolgálat alól is felmenti őket. Cserében nincs más dolguk, mint megőrizni a régi kelet-európai zsidó létet. Akkor értjük meg a Meá Seárim titkát, ha tudjuk, hogy néhány háztömbre koncentrálva több millió ember egykori életformáját örökíti tovább. Minden düledező ház mögé odaképzelhetünk egy galíciai kisvárost, amit elpusztított a Shoá és nyomában a történelmi fordulat. Minden aggastyán és kisgyerek mögött ott áll néhány ezer hasonló, de a gázkamrákban elpusztított zsidó ember árnyéka. A Meá Seárim ebben az értelemben, ahogy a geológusok mondják, „tanúhegy" egy elsüllyedt kontinensről. De lakói természetesen nem ilyen céllal hozták létre. Nekik az ő hitük szerint valóban így kell élniük addig, amíg megérkezik a Messiás.

Többször jártam Jeruzsálemben, s mindig igyekszem betartani egy ide illő aranyszabályt. „Sohase ítélkezz!" Szenvedélyesen vonz, megérint, felkavar a város, minden szegletében szeretek kószálni és leülni, tervek és vágyak nélkül épp csak ott lenni, szemlélődni, elbambulni. De nem akarok állást foglalni, valaki mellé állni, politikai közhelyekbe zárkózni, előítéletek kútjába esni. Zsidók és palesztinok, vallásos ortodoxok és modern világiak harcában véletlenül sem szeretnék ítélkezni. A fegyver kétségkívül az izraeli katonák kezében van (mégpedig nagyon látványosan), s ez a magamfajta progresszív ember rokonszenvét óhatatlanul a fegyvertelen palesztinok felé fordítja. De az is igaz, hogy a magamfajta „progreszszív emberek" nem tudták megmenteni a zsidókat (vagy nem eleget mentettek meg) a holokauszt idején, s így nincs okunk csodálkozni azon, ha a modern Izrael a fegyveres önvédelem elvére épül. A „magam módján hívő" keresztényként együtt érzek azokkal a világi zsidókkal és muzulmánokkal, akik a saját hitük fundamentalistáitól vallásilag legalább annyit szenvednek, mint politikailag a másik nép szélsőségeseitől. De Jeruzsálem mégiscsak szent hely, három világvallás lelki fókuszpontja. Jeruzsálem mégiscsak Jeruzsálem, s nem Makó vagy Oberhausen. Aki itt él, az tisztelje a vallást, az tiszteljen minden vallást és liturgiát, hiszen e város értelmét a kövek és falak spirituális kisugárzása adja. Az utazók nagyjából kétezer éve egyetértenek abban, hogy Jeruzsálem amúgy csúnya és jelentéktelen város. Amúgy, spiritualitás nélkül, kaftános zsidók és mecsetbe tóduló arabok, örmény szerzetesek és keresztet hordozó zarándokok, a Sziklamecset, a Siratófal és a Szent Sír-templom nélkül, a Kidron völgye, az Olajfák hegye és az Aranykapu nélkül Jeruzsálem egy unalmas közel-keleti városka lenne. De ennek a mondatnak semmi értelme sincs, hiszen Jeruzsálemet éppen ezek teszik azzá, ami. Az én szerény kívánságom az, hogy Jeruzsálem maradjon meg olyannak, amilyennek megismertem. A palesztin terror és Kelet-Jeruzsálem izraeli megszállása szűnjön meg, de azon túl ne változzon semmi, mindenki hordja benne szabadon a maga klepetusát, imádja a saját istenét és tartsa meg a maga szokásait. Mi, odalátogató idegenek pedig szabadon, a szemérmetlen bámészkodás bunkóságát némi áhítatfélével (vagy esetenként baksissal) oldva sétálhassunk el Jeruzsálem minden zugába.

De egyszer mégis belépünk a Damaszkuszi kapun. S onnan kezdve a falakon kívüli Jeruzsálem minden érdekessége és problémája elenyészik számunkra. A klasszikus Jeruzsálem az Óváros, a Kidron völgye és az Olajfák hegye. E néhány négyzetkilométeren háromezer esztendő történelme és három világvallás legszentebb hagyománya préselődik össze. Ha jól meggondoljuk, az úgynevezett nyugati emberiség hite, művészete és fogalomvilága a Biblia és a kereszténység közvetítésével jórészt ebből a városból ered. Egy jellegzetesen jeruzsálemi fogalmat helyez át a havas orosz pusztákra, germán és skandináv városokba, a brit szigetvilágba és a „két Amerika" távoli vidékeire. Azt mondjuk, Bethesda, s egy kórházra gondolunk Budapesten vagy valahol az Egyesült Államokban, sztetoszkópos orvosokkal és fehér köpenyes ápolónőkkel vagy apácákkal. De ha az Oroszlán kapunál befordulunk az Óvárosba, hamarosan elsétálunk az igazi, az „ős" Bethesda mellett. Itt a Bethesda nem jelkép, nem fogalom, egyszerűen csak egy régi fürdő közkeletű neve. Ennek a medencéjénél gyógyította meg Krisztus a béna embert, de előtte és utána névtelen emberek végtelen sora is fürdött benne sok évszázadon át. Ezer és egy Golgotát láttunk szülővárosunk és messzi metropolisok templomaiban, múzeumaiban, albumokban, ismeretterjesztő filmeken, idegenforgalmi prospektusok címlapjain. De a Golgota végül mégiscsak néhány szikladarab, ahol Krisztust és a két latrot megfeszítették. S e sziklák itt vannak, Jeruzsálem Óvárosában. Felmászunk a meredek lépcsőn, s máris ott állunk a sziklák tetején. A legtöbb magyar város és falu határában akad egy Kálvária, hívőként, vidéki gyerekként vagy kirándulóként számtalanszor találkoztunk velük. Átvitt értelemben is jártunk már kálváriát. De az igazi Kálvária úton, a Bethesda és a Golgota között nemcsak kálváriát járunk, hanem falafelt eszünk, szállásunkra igyekszünk, osztrák ismerősökkel beszélgetünk. Az áhítat első sokkja után éppúgy viselkedünk, mint a világ bármelyik más utcáján. Pilátus kézmosása ezer történetben és példázatban ismétlődik, de itt elsétálunk a palotája mellett, ahol egyszer valóban (valóban?) kezet mosott Pilátus a nép előtt, Jézus halálában való ártatlanságát jelzendő. Az egykori palota romjai fölé magasodik a Sziklamecset, melynek névadó kövén a három egyistenhívő vallás egybehangzó hite szerint Ábrahám, zsidók, keresztények és muzulmánok közös próféta-ősatyja feláldozni készült Izsák nevű fiát.

A Sziklamecset platója alatt pedig ott a Siratófal. Ezt a fogalmat is ezerféle változatban hallottuk és használtuk gyermekkorunk óta. De itt a Siratófal az egyszeri és valódi Siratófal. Nagy, szabályos kövei előtt mi is elvegyülhetünk a mélyen vallásos zsidók között. Ez sokkal vidámabb, mint ahogy az ember a hely magyar neve alapján gondolná. A Siratófal előtt számos profán és kedves dolog is történik. Cukrokat szórnak a barmicvót ünneplő tizenhárom éves fiúk hozzátartozói, és öreg ortodox zsidók igyekeznek elkapni az ingyenajándékot. Hasszid férfiak táncolnak felszabadultan, unatkozó jesiva-növendékek kicsit hajba kapnak egymással, aztán folytatják a magányos imádkozást, katonacsoport érkezik, amelynek néhány tagja láthatóan idegenül viszonyul a vallási előírásokhoz, még a kölcsönkapott kipedli is folyton lecsúszik a fejükről. Folytonos a nyüzsgés, melynek mélyén egyszerre érződik a felszabadult vidámság és egyfajta sietős idegesség. A zsidó világ legszentebb néhány négyzetméteréből mindenfajta keresztény értelemben vett ünnepélyesség hiányzik. De az ige rossz, mert nekem egyáltalán nem hiányzik. Este különösen szép a Siratófal, amikor lassan kigyúlnak az Óváros fényei, és a hisztérikus vidámságba valami délies melankólia vegyül.

Azon ritka órákban, amikor a Sziklamecset platója a nem muzulmánok előtt is nyitva áll, a Siratófaltól egy lépcsőn sétálhatunk fel az iszlám világ egyik legszentebb helyére. Ezen a helyen az amúgy barátságos muzulmánok elég barátságtalanok a látogatókhoz, sokan láthatóan nehezen tolerálják a „hitetlenek" jelenlétét. De amúgy ők is felszabadultan viselkednek a szent kövek között. Éneklő kislányok állják körbe a dalt vezénylő óvónőt, szakállas fiatalok olvasgatnak a régi köveken ülve, üzletember-külsejű férfiak mosnak sietősen lábat az ima előtt, messziről jött zarándokok váltogatják a fényképező turista és az imádkozó hívő szerepét. A tér nemcsak az iszlám vallás szent helye, hanem a közel-keleti válság egyik gyújtópontja is. Egy különösen tragikus napon, a pénteki ünnep alkalmából az arabok köveket dobáltak a Siratófal odalent imádkozó zsidóira, s válaszul az izraeli katonák sortüzet nyitottak az arabokra. Az eset az egész világot sokkolta, és újabb véres tragédiákhoz vezetett. Az áldozatok emlékét a téren levő múzeum mellett az Al Aksza Brigádai nevű terrorszervezet is nevében „ápolja". Néhány éve Tel-Avivban egy magyar zsidó család vendégeként találkoztam Dávid Krausszal, a szent város egykori rendőrfőnökével és hajdani budapesti izraeli nagykövettel. Krausz Dávid nem kritizálta nyíltan utódait, de elmondta, hogy más rendőrfőnökökkel szemben ő - kellő készültséggel - minden péntek este személyesen kiment a helyszínre, mindkét oldalon csitítani a szenvedélyeket és szemmel tartani a nyugtalan lelkeket. Jelenléte annyira megszokottá vált, hogy a főmufti egyszer tréfásan azt mondta neki: csak akkor kezd bele a péntek esti imába, ha a Mindenható odafent és Dávid Krausz odalent már a helyén van. Jeruzsálem egyik csendes csodája éppen az, hogy a zsidók és az arabok sokkal békésebben élnek együtt (azaz inkább egymás mellett), mint azt az idegen képzelné. S a ritka erőszak mögött szinte mindig tudatosan eltervezett politikai provokáció rejlik.

Az Óvárost amúgy felülnézetből is megismerhetjük, ha a Jaffa kapunál felmászunk a várfalakra. Néhány sékelért szinte a teljes városfal körbejárható, csak a Sziklatemplom környékén zárnak le egy szakaszt a látogatók elől. A várfalat ugyanaz a Szulejmán török szultán építette, aki Mohácsnál megverte a magyar hadakat. A várfalra kevesen merészkednek fel, olykor fél óra is eltelhet addig, amíg más látogatóval találkozunk. Ha a Jaffa kapunál jobbra indulunk, akkor először a keresztény Jeruzsálem irodái, iskolái, missziós épületei fölött sétálunk el. Orosz pópák, német apácák, olasz ferences szerzetesek ülnek a várfallal szemközti irodákban, arab diákok kosaraznak a keresztény iskola udvarán, vatikáni emblémás autó kanyarodik be az épületek közti, szűk parkolóba. Mindez néhány méterre van tőlünk, de a fal mégis távolságot teremt köztünk. Ők igyekeznek tudomást sem venni rólunk, falon mászkáló idegenekről, mi annál gátlástalanabbul lesünk be az életükbe. Aztán arab otthonok következnek. Egymásra zsúfolódó kőházak, zsebkendőnyi kertek pálmafákkal és műanyag székekkel, ruhát teregető asszonyok és örökmozgó gyerkőcök. A Damaszkuszi kapu fölött - de a várfalon vezető „gyilokjáró" alatt - izraeli katona figyeli az alant áramló és bazározó tömeget, kezében géppisztollyal. Tovább sétálva egyre kopottasabb házak és utcák következnek, az Óváros arab szegénynegyede. Errefelé ritkán téved turista, pedig a helyiek barátságosabbak, mint a turistavonzó látványosságok környékén. Nem akarnak semmit sem ránk sózni, s ha egy szatyrot véletlenül a kávézójukban felejtünk, akkor meszsze a falon túl is utánunk futnak a széken hagyott jószágunkkal. Az Oroszlán (más néven Szent István) kapunál egy forgóajtón keresztül sétálhatunk le a falról. De itt már olyan alacsony a fal, hogy akár fel is mászhatnánk rá, belépődíj nélkül.

A másik, a feljárótól balra eső szakaszra ugyancsak a Jaffa kapunál juthatunk fel. Az út nagyobbik része az örmény negyed fölött vezet. Az Óváros területének jelentős része a létszámban egyre fogyatkozó örmény közösségé. Övéké Jeruzsálem legszebb, de legalábbis leggazdagabban berendezett keresztény temploma, a Szent Jakab, amelyről azt írta egy angol szerző, hogy ünnepi szertartásának fényeitől, dallamaitól, illataitól és liturgiájától a legelszántabb ateista is megrendül a hitetlenségében. De az örményeknek van iskolájuk, éttermük, sportpályájuk, s ami csak fentről, a falról látható, nagy, beépítetlen területük is, parkoló autókkal és szeméthalmokkal. Az üres grundok a Szent Városban, melynek minden négyzetméteréért annyi vér folyt el évezredeken át, különösen hatnak. De Jeruzsálem az a város, amelyre semmilyen szabály és másutt érvényes prekoncepció sem érvényes. A túlzsúfolt Óváros város a városon belül, s az örmény negyed beépítetlen grundjaival ezen belül is önálló városnak számít. A jeruzsálemi örmények egy része itt nőtt fel, mások a nyugati diaszpórából érkeztek, több fiatal pedig Örményországból jött a Szentföldre. Az előbbiek, ahogy egy idős pappal beszélgetve magam is tapasztalhattam, szánakozással vegyes leereszkedéssel beszélnek az „elmaradt óhazából" érkezett ifjú kollégákra.

De a legszegényebb örmények is gazdag emberek az Óváros legalázatosabb lakóihoz, a Szent Sír-templom etióp szerzeteseihez képest. Az etiópoknak még a nevük sem a sajátjuk, mert a világ - egy vallástörténeti félreértés okán - „koptoknak" nevezi őket, holott semmi közük az egyiptomi kopt felekezethez. Sőt hajdani templomukból is a koptok rakták ki őket. Egy jeruzsálemi pestisjárvány során az összes etióp szerzetes elpusztult, a koptok pedig - legalábbis az etiópok kollektív emlékezete szerint - ellopták az összes iratot, amely az etióp egyház tulajdonjogát bizonyíthatta volna. Így a szegény szerzetesek a Szent Sír templom tetejére, a kupola külső fala köré emelt, fecskefészekszerű cellákba vették be magukat. Egyikük nekem is megmutatta az alig két négyzetméteres, telente csontrepesztően hideg lyukat, melyben nincs se víz, se villany, se - a keskeny ágyat leszámítva - bármiféle kényelmi berendezés. S ezt is bármikor elvehetik tőlük, mert „jogcím nélkül" használják őket. A pár kőkunyhóból álló afrikai minifalu a Krisztus sírja fölé emelkedő kupola tetején az ezerarcú város egyik legsajátosabb részlete. Templomként az etiópok egy átjáró folyosó kis kiszögellését használják, amelyen istentisztelet közben is zajos turistahadak vonulnak át. A szűk kis liturgikus teret csak egy fémrács választja el a forgalmas átjárótól. Az etiópoknál minden délután négykor kezdődik a délutáni szertartás. Három leplekbe öltözött szerzetes kántálja, motyogja és énekli végig a szertartást. Nagyobbrészt állva. Ilyenkor hosszú botokra támaszkodnak, fejüket a fogantyúra hajtva.

Balázzsal, Mari barátnőm fiával nem tudunk ellenállni a kísértésnek, s bemegyünk a rácson belüli kis térségbe. A nők persze kívül maradnak a fémrácson. Másnap is elmegyünk a délutáni szertartásra, s a szerzetesek ekkor már ránk mosolyognak. Néhány perc után mi is kapunk egy-egy botot, s a szerzeteseket utánozva ráhajtjuk a fejünket a vízszintes fogantyújára. A papok végtelenül elnyújtott hangon énekelnek, mintha egzotikus afrikai népdalt hallgatnánk valami régi, kopottas hanglemezről. Néhány vásári szentképet leszámítva semmilyen külső jelből nem jönnénk rá, hogy keresztény templomban vagyunk. Semmit sem értünk a szavakból és a mozdulatokból. De mégis boldogok vagyunk, hogy valamiképp részesei lehetünk a szertartásnak. A rácson túl, a szűk folyosón időnként turisták zajos serege vonul le a felső bejárattól a főtemplom előtti térre. Szemérmetlenül benéznek a rácson, akárha állatkerti ketrecbe bámulnának be. Fényképeznek, kamerák villognak, videózzák az egzotikus szertartást. A három szerzetes láthatóan tudomást sem vesz róluk. Én is próbálok belemerülni a végtelenített dallamba, az ősi és időtlen szertartásba. De egy idő után kiesek az áhítatból, s idegesen rászólok a különösen szemtelen turistákra. Ők meglepetten néznek rám, a három etióp szerzetes és a két európai férfi a ráccsal körülzárt kis térben különös látványt nyújthat. A szertartás végén felolvasnak valamit egy könyvből, nyilván az etióp nyelvű Bibliából. A befogadás gesztusaként a szájunk elé emelik, hogy csókoljuk meg. Hozzáérintem a homlokom a kódexhez. Másnap vagy harmadnap már nem félek a fertőzéstől, meg is csókolom a zsíros fedelű könyvet. Arra gondolok, hogy minden általam látogatott mise, istentisztelet, keresztény szertartás közül ez hasonlíthat legjobban ahhoz, ahogyan az őskeresztények emlékeztek meg Krisztusról. A sufniszerű kis imaház, a szegényes berendezés, az egyszerű lepelbe öltözött papok és a zenekíséret nélküli énekhang bizonyosan közelebb áll az őskeresztények szertartásához, mint akárhány ünnepi nagymise vagy protestáns istentisztelet. Az olcsó függönnyel fedett szentélytől balra a falon arany karórát imitáló fali óra, a legrosszabb vásári tömegcikk. A szertartás vége felé a papok sűrűn odalesnek, s pontban háromnegyed ötkor berekesztik az áhítatot. Szerepükből kilépve barátságosan mutatják, hogy ideje távoznunk.

Ahogy kilépünk a kapun, azonnal bezárják mögöttünk. Különös elgondolni, hogy most felmennek a cellájukba, s másnapig a két négyzetméteres lyukban maradnak. Bár elvben Jeruzsálemben élnek, az ő otthonuk valójában az irreális szegénység és a szélsőséges aszkézis. Egy ideig még fülünkben halljuk a végtelenített afrikai dallamot, s a kereszténység ősi keleti misztikumából kihullva idegennek érezzük a zajos turistahordák és zarándokok nyüzsgő e világiságát. De hát a város egyik vagy másik pontján így van ezzel a legtöbb látogató. Jeruzsálem legfőbb vonzereje a spiritualitás. Van, aki kizárólag a maga szentélyében találja meg ezt, másoknak mindegyik vallás szent helye hasonló élményt nyújt, s olyanok is akadnak, akik nem Istenben, csak mások istenhitében érzik meg a spiritualitás levegőjét. De nincs még egy hely a világon, ahol ilyen szűk helyen összezsúfolva ennyiféle vallás és szertartás hívei merülnének el hitükben, a nap minden órájában és a lehető leglátványosabb módon. Bent, a Születés templomában a Golgota állítólagos helyén orosz pópák imádkoznak, a sírnál görög szerzetesek terelgetik az embert, egy közeli kápolnában pedig arab keresztények istentiszteletére leshetünk be. S ugyanabban a templomban van még katolikus és örmény keresztény imahely is, gondosan felosztva a teret a felekezetek között. S az ősi templomban - mint szinte az egész Jeruzsálemben, leszámítva az iszlám szent helyeket - bárhova beléphetünk, felmászhatunk, odakíváncsiskodhatunk. Itt minden a zarándokokért van, s bizonyos értelemben mindenki zarándok, aki ebbe a városba érkezik. S nem is érezzük kívülállónak magunkat a szent helyeken, hiszen a spiritualitás - az örmény zsoltár, az orosz ima, a görög ikon, a hasszid tánc és a gépi müezzin hangja - egyaránt megérint minket. Végül is ezért jön az ember Jeruzsálembe: a hitért, a maga és a mások hitéért, a szent írások világáért.

Ugyanennek a hitnek a szelleme sugárzik az Óváros földrajzi és spirituális ellenpontjából, az Olajfák hegyéből is. Krisztus utolsó békés estéje és elfogatása a Getsemane-kertben az Evangélium egyik csúcspontja és egyben a nyugati kultúra egyik legismertebb alaptörténete. De amíg nem jártunk Jeruzsálemben, elképzelni sem tudjuk, hogy ez a titokzatos nevű kert milyen közel esik az Óvároshoz. Képzeletünkben úgy él, mint valami távoli, rejtett hely, ahol elbújhatnak a tanítványok az üldözőik elől, s ahova csak az áruló Júdás révén találnak el a pribékek. A valóságban a kert néhány száz méterre esik az Oroszlán kaputól: a távolság nagyjából akkora, mint a Baross tér két széle között. A kert fölé magasodik az Olajfák hegye, régi zsidó sírokkal, új keresztény templomokkal és arab lakóházakkal. De ezeknél sokkal izgalmasabb a hegy igazi kincse: a lélegzetelállító panoráma az Óvárosra. A képet a Sziklamecset aranykupolája dominálja. A csillogó templomok és a szűk sikátorok, a szent helyek és a bazár bádogtetős közei, a pálmafás kertek és a dohos arab házak a távolból egyetlen látomássá olvadnak össze. Azt hiszem, nem csak engem támad meg ezen a helyen ugyanaz a szavakba nehezen önthető érzés. Ha valahol valóban megtörtént Krisztus bevonulása, kereszthalála és feltámadása, ha valahol valóban realitás az Evangélium világa, akkor az a hely csakis Jeruzsálem lehet. Ez a párásan lebegő látomás szemközt, a Kidron völgyének túloldalán. Ha Ózdon, Brüsszelben vagy Kansas Cityben játszódna a történet, akkor alighanem gyanakodnék. De Jeruzsálem fölött valóban ott lebeg a szentség lehetősége. Legalábbis nekem, és nagyon sokaknak.

2005. december 31-én a szilveszterestet Jeruzsálemben töltöttük, s kósza ötletemnek engedve este tíz tájban felmentünk az Olajfák hegyére. Vittünk magunkkal néhány üveg italt, s a zsidó temető szélén leültünk egy padra. A Hold fénye megvilágította a fehér sírköveket, szemközt pedig az Óváros fényei égtek. Megvártuk az éjfélt, s elnéztük az itt-ott felvillanó tűzijátékot. A látvány elég szerény volt, Jeruzsálemben a zsidó és a muzulmán naptárt többen tisztelik, mint a keresztényt. A néhány kósza röppentyű különösebb nyom nélkül hullott vissza az ősi város kövei közé. Jeruzsálem nem a zajos vigasságok városa, még huszonéves útitársaimnak sem jutott eszébe, hogy diszkóban töltsék az éjszakát.

A zsidó hagyomány szerint az utolsó ítélet napján először azok támadnak fel, akik ebben a temetőben nyugszanak. Két híd ível majd át a Kidron völgyén. Az egyik vasból, a másik papírból készül. Igen természetes módon a vashíd leszakad majd a bűnösök alatt, de akiket a papírhídra terelnek, azok átjutnak a Szent Városba és az örök életbe. Igen, a papír határozottan tartósabb a vasnál. Márvány, kő, vas elporlad, ahogy a régi sláger állította. De amit papírra vetettek ebben a városban és a környékén évezredekkel ezelőtt, az megmaradt és máig meghatározza a mindennapi gondolkodásunkat.