Podmaniczky Szilárd
A pogácsa
Végre megjött a nyugdíj. Két és fél napot késett. Ilyenkor arra gondolok, soha nem fog megjönni.
Ahogy megjön, minden hónap elején elmegyek vásárolni. Berendezem az életem spanyol és olasz konzervekkel, természetazonos levesporral, sós és pörkölt mogyoróval, meg valami aprósággal meglepem magam. 8 gramm füstölt lazac.
Elnézem a halakat az akváriumban, tolonganak a levegőért. Egy idő után nekem is légszomjam lesz, és elmegyek hűtött vízért.
A húsok rondák és büdösek, zsírosak. Nem tudom, minden kövér disznót idehoznak? A szalonna az persze más, életképesebb.
Régen szerettem a gyümölcslevet, de amióta ráírják, hogy miből készül, nem bírom meginni. Hát van nekem szükségem antioxidánsra? Kell nekem a szulfát-lecitin? Nem küldök a gyomromba kimondhatatlan nevű anyagokat.
A kávé az megint más tészta. Annak illata van. De csak szemeset veszek. Miért is? Szemesnek áll a világ. A szemesbe nem keverhetnek se homokot, se szóját. Vagy reszelt bőrt! A reszelt bőr az egyik legundorítóbb. Ez van a virsliben meg a parizerben. Meg ki tudja, mit reszelnek még bele, például csontot vagy körmöt vagy téglát.
Az az igazság, hogy nincs szükségem több nyugdíjra, mert túl sok mindent nincs is kedvem venni.
Nem vagyok édesszájú, de azért egy pilótakeksz havonta bejöhet. Régen azt hittem, hogy ez tényleg pilótakeksz. Olyan, mint az űrkaja, csak ez pilóta. Hogy ezt eszik fönt a pilóták, mikor annyira jól vannak. Nézik a tájat, megkordul a gyomruk, és akkor elővesznek egy ilyen kekszet. Hamm! Ropogtatják. Én persze nem úgy eszem, mint a pilóták, mert a pilótának a kormányt is fogni kell, nekem meg soha nincs kormány a kezemben. Szépen leharapom az alsó réteget, hogy fönt a barna és a csokiréteg maradjon. Ha nem ehetném így, erőszak lenne.
A múltkor nézegettem a borokat. Hiába, ki kellett önteni a csapba. Olyan volt, mintha benzint ittam volna, márpedig a benzint ismerem. Mikor szegény jó boldogult uram kocsijából kifogyott az üzemanyag, mindig én szívtam föl a gumicsőből a pótbenzint. Kicsi tüdeje volt, és ahogy az arca kidagadt, szerintem inkább fújta.
Szép özvegység az enyém, a férjem úgy ment el, hogy nem panaszkodott. Azt mondta, ennyi elég volt ebből. Viszlát, Klárikám, odafönt találkozunk! Fölnézett a mennyezetre, és úgy maradt. Annyira természetes volt világéletében, hogy most is azt gondoltam, hogy odafönt a padlásra gondol.
Sok időt töltöttünk a padláson, volt egy nagy szivacsunk, ami nem fért volna el a lakásban, és azon csináltuk a dolgokat. Az uram tüdeje kicsinek született és kétszer annyit szuszogott, de olyan figurákat talált ki, amilyet csak akart. Hatvan körül azért már kérdezgettem, hogy nem kéne ezt abbahagyni, nem unod még, édes jó Antalom? Nem csúnya a bőröm? Nem túl lapos a seggem? Nem vagyok én már túl öreg? Nem fogsz közben agyvérzést kapni? Néha nyáron iszonyú meleg volt, meg direkt be is kentük magunkat egy krémmel. Olyan sikamlósak lettünk, mintha mindenünk összeérne. Jól van, édes jó Antalom, nyugodjál békében, mert még fölizgatom magam.
Az én életem is lassan betelik, és csöppet sem vagyok szomorú miatta. Megyek a Tóni után, remélem, van még benne egy kis szufla. Igaz, ez a földi élet is majdnem örökkévalóságnak tűnik, főleg, hogy minden érzés végére jártam az én Antalommal. Már csak lebegek, mint egy fölfújt bevásárlókosár.
Még szerencse, hogy vénségemre elmúlt az izzadásom. Most látom, hogy a dezodorok tele vannak alumíniummal. Timföldgyár a hónom alatt?
A vécépapírról ne is beszéljünk. Szó szerint szar a minőség. Öreg koromra azt megérni, hogy minden reggel a seggembe szalad az ujjam? Miféle viselkedés ez? Amikor meg reklamáltam, azt mondták, hogy nekem van elvékonyodva az ujjam.
Nem nekem való már ez a világ, ideje lesz elköltözni innen, szórjanak szét a lazacok között valami hideg folyóban.
Na, nagyjából összeraktam, amit akartam, és beálltam a pénztárba, hogy fizetek.
Minden szépen át is ment, kifizettem, de ahogy mennék pakolni, kétoldalt villogni meg sípolni kezd a kapu.
Visszanézek a pincérre, akarom mondani, a pénztárosra, hogy most mi van.
Nincs valami a zsebében, néném, kérdezte.
Már hogyne lenne, válaszoltam, és kiraktam a zsebkendőmet meg a bukszámat a futószalagra a lakáskulccsal egyetemben, közben a sípolás leállt.
Ez rendben, mondta a pincér.
Akkor megint átmentem a termékkapun, megint besípoltam.
Akkor előjött egy elegáns fiatalember. Olyan szép szál volt, mint az Antalom, csak ez nyakkendőt és fehér inget viselt, éreztem az öblítő illatát. Koalamaci.
Mi történt, néném, kérdezte. Én meg nem nagyon szeretem ezt a nénémezést. Igaz, gyerekem már nem lehet, de nénéd teneked a vasorrú bába, aki kanalat hajligat a kemencepadkán.
Sípolok, mondtam, besípolok, pedig nincsen nálam semmi.
Hát az nagy baj, ha sípol, néném!
Nézze, intézzük el gyorsan, mert van nálam pár mirelit, s azzal betessékelt egy szobába, ahol másik két férfi is dolgozott.
Na, néném, vetkőzzön!
Ezt meg hogy érti, gyöngyöm?
Bugyira!
Az momentán nincs rajtam, nevettem huncutul, mire a két másik is fölkapta a fejét. Ilyen hőségben jólesik a szellőzködés.
A szabály az szabály, erősködött a férfi, adja vissza, amit ellopott, és akkor nem teszünk följelentést.
Vetkőzés?, kérdeztem kajánul, mert jólesett.
Módszert változtatunk, mondta a férfi a másik kettőnek, akik tüstént fölálltak, és az elmúlt egy óra ipari kameráinak felvételét vették szemügyre.
Addig feküdjön föl az asztalra, tegye szabaddá a gyomrát, mondta a férfi.
Ezt meg hogy érti, hogy a gyomrom szabaddá, kérdeztem.
Megvizsgálom CT-vel.
Vizsgálja, kedves, de ne csiklandjon túlzottan, mert azért a magam módján még érzékeny vagyok, és nem szeretném, ha fölöslegesen félreértett ingerekkel elrontaná az utolsó éveimet.
Akkor bekente a hasam a zselével és jól megcétézett.
Na, nézzen a monitorra, néném, és felém billentette a képernyőt. Ott van a gyomrában a pogácsa. Maga az üzlet területén megevett egy pogácsát.
Igen, mutatja a kamera is, ott eszi a néni a pogácsát, mondta a másik férfi. Ugyanez a paróka van rajta.
Parókás a te apád virslije! Ez a saját hajam, kiabáltam, és jól megtéptem magam a hitel kedvéért.
Újra a monitorra néztem, mert nem hittem a szememnek.
Látom én is. De hogy lehet az, hogy egészben van a pogácsa?
Minden lenyelhető áruba olyan adalékanyagot keverünk, amitől kódleolvasás nélkül, a gyomorsav hatására újra összeáll az anyag. Így könnyebben kimutatható, mintha rágott állapotban lenne.
Nagyon ügyes, gratulálok, mondtam. Akkor ezek után nem fogok pogácsát enni? Ez szomorú. Pedig esküszöm, hogy eddig minden alkalommal megettem egy darab iciri-piciri pogácsát, és nem volt semmi baj vele. Tudja, megéhezik az ember ennyi élelmiszer között.
Meg kárt okoz az üzlethálózatnak!
Ugyan már, ne gyerekeskedjen! Maguk okoznak kárt nekem. Tudja, micsoda hangulata van bevásárlóközpontban megenni egy pogácsát?
Főleg azért, mert nem fizet érte!?
Nem azért, fiacskám! Hanem mert nem gondolsz közben a pénzre. Minden csak úgy van.
Ez a nyugdíjasok filozófiája, mondta mérgesen, aztán kiküldte a két másikat a szobából.
Ugyan, mondja már meg, hogy csinálják, hogy a hasamon át besípoltam?
Egy másik adalékanyagot is adunk a pogácsához, ami elektromágneses hullámok formájában megőrzi a vonalkódot, és a leolvasás után csak egy órával bomlik le.
Szép teljesítmény, nem mondom. De nem ehetnénk inkább egy-egy pogácsát, szabadon?
Az ki van zárva, sőt ezt az egyet is vissza kell adnia!
De hogyan, hiszen már megettem!
Ki kell hánynia, néném, mondta a férfi, megnyomott egy gombot, mire két nyakkendős, erős asszony érkezett a szobába, megropogtatták az ujjaikat.
Vezessék a nénét a női vécébe, hogy kihányja az ellopott pogácsát, majd húzzák át a termékkapun, hogy helyreálljon a rendszer!
Na, álljon meg a menet, mondtam határozottan. A pogácsa egészben van, így nem hányhatom ki. Látszik azért, hogy még gyerekcipőben jár az újításuk. Nem lehetne inkább az, hogy én most hazamegyek, maguk tovább finomítják a módszert, és mikor legközelebb jövök, megeszek egy pogácsát, és akkor majd meglátjuk, mit tehetek magukért.
Nehogy azt gondolja, néném, hogy mi nem gondolkozunk előre, mondta az egyik testes biztonsági asszony, és azzal a mozdulattal fölraktak egy másik ágyra.
Ereje teljében volt a két cicababa, mert úgy fölkaptak, mint kutyát a forgószél.
Ha nem képes egészében kihányni a pogácsát, kénytelenek vagyunk lézerrel szétbombázni, mondta a férfi, és már irányította is a hasamra a lézerbomba célzórúdját. Előbb azonban megint megcétéztek, hogy pontosan bemérjék a pogácsa elhelyezkedését, és csak ezután vetették be a lézerbombát.
Nos, láthatja, mondta a férfi, elégedetten végigsimítva nyakkendőjét, a gyomra üres, nem látni benne a pogácsát.
Nagyszerű, mondtam, akkor indulhatok haza, és fölkaptam a kosaram.
Na, nem!, ugrott elém ingerülten az egyik gorillanő. Ki kell hánynia a pogácsát!
Hát most mondta ez az elegáns úriember, és kifejezetten a férfi arcára mutattam, hogy már nincs a gyomromban pogácsa.
Nyelvi tévedés volt, néném, egyszerűen csak nem látszik, mondta az izomnő. Hányik, aztán mehet!
Sajnálom, de nem hányok, lányok!
Ha nem, hát nem, mondta a férfi, akkor viszont peres eljárásban követeljük vissza a pogácsát.
Nem lehetne, kérdeztem, hogy csak úgy, egyszerűen kifizetem?
Nem, arról szó sem lehet. Innentől fogva ez már elvi kérdés, amely nem lehet egyenértékű egy pogácsa árával. Kérem a személyi igazolványát! Fölveszszük az adatait, aztán várhatja az idézést.
Kivettem a tárcámból a férjem halotti bizonyítványát, és átnyújtottam a férfinak. Fölvette az adatokat, csak azon csodálkozott, hogy nincs leánykori nevem.
Volt, nincs, mondtam, és fölvettem a földről a táskám. A hasam még ragadt a cétéaszpiktól. Kiléptem a folyosóra.
Más nem történt.
Vártam az idézést, hátha ott is jól elbeszélgetünk, de nem jött semmi. Talán csoda történt.
Egy hónap is eltelt, megint jött a nyugdíj, ezúttal pontosan. A hőség ellenére már délután kibuszoztam a bevásárlóközpontba, hogy teszteljem a rendszert.
Ezúttal vagy tíz pogácsát legyűrtem a szabadidő részlegben a napernyő alatt, távol az ipari kamerák látószögétől. Bevásároltam és beálltam a pénztárba.
Csinos kis fiatalember ült a forgószékben, nagyon készségesen dolgozott, megkérdezte, kérek-e áfás számlát.
Ugyan, kedveském, hová gondol!? Az én koromban? A jövő héten leszek nyolcvanhét. És nézze, mutattam, fölrántottam a hasamon a pólóm. Nézze csak nyugodtan, milyen feszes még a hasam bőre!
A fiúcska megilletődve nézte a hasamat. Kicsit le is barnultam a héten.
Na, jól van, mondtam, nyomja csak rá a hasamra a vonalkód-leolvasót!
Picit vacillált, aztán rányomta. Pittyent, ugrott a sor a gépben. A fiú a monitorra nézett.
Tíz pogácsa? Ez hogy lehet? Értetlenkedett.
Benne van a hasamban a vonalkód, mondtam. Az én koromban már csak pogácsa, de próbálja ki a fiatalasszonyoknál. Lehet, hogy egy egész tortát talál bennük.
És, és, a terhes nőkkel hogyan van ez?, kíváncsiskodott a fiúcska, apró bajsza nedvesen remegett.
Arra gondolsz, hogy leolvasod a gyerek vonalkódját?
A fiúcska fölvillanyozva bólogatott.
Az szerintem még nem működik, mondtam, vagy legalábbis itt nem. De jobban tennéd, ha utánajárnál, és megbeszélnénk. Legközelebb egy hónap múlva jövök. Nem elképzelhetetlen, hogy a szülészorvos beüti a pénztárgépbe a darabszámot, és lehúzza a kódot. Egy darab szülés, Franciska keresztnévvel, annyi, mint 157 ezer plusz áfa.
És az újszülött melyik áfakulcsba tartozik, nyugtalankodott a fiúcska.
Szerintem a legmagasabba. Nem lehet elég korán kezdeni az ember bőreinek lenyúzását.
Újabb hónap teltén a fiúcskát hiába kerestem a pénztárakban. Egyesek szerint kirúgták, mások szerint motorbalesetben hunyt el.
Hát, így élünk.
Szívesen fölültem volna mögé a motorra. Mondta volna, Klári néni, jöjjön, jól kapaszkodjon, megyünk a Tóni bácsihoz vendégségbe.
De nem mondta. A fiatalok úgy tudnak eltűnni a világból, mintha valamit megértettek volna. Mintha hívná őket egy nagy és tiszta szellem. Bezzeg az öregek, az ő halálukban nincsen semmi titok, őket nem várja semmi. Az életük kényszerek között telik. És úgy eszik a pogácsát, mintha ezzel megrövidíthetnék az idejüket. Nekem ez nem tetszik. De hát mit csináljak? Igyak kólát fekete rummal?