A Mozgó Világ internetes változata

A helikopterben egész úton csak sírtam és sírtam, először még rendes, hangos sírással, még kiabáltam is, hogy nem akarok semmiféle szoborhoz modellt állni, nem akarom, hogy a Tábornok Elvtárs palotájába vigyenek, haza akarok menni, vissza mámácihoz, vissza tátácihoz, de a Tábornok Elvtárs biztos a helikopter zúgásától nem hallotta meg, mert rám se nézett, mintha ott se lennék egyáltalán, és a pilóta bácsi se törődött velem, még akkor se, amikor azt kiabáltam, hogy rosszul vagyok és pisilni kell, a hevedert, amivel az üléshez csatoltak, nem tudtam kikapcsolni sehogy se, túl kicsik voltak hozzá az ujjaim, úgyhogy csak ültem ott és sírtam és sírtam, de már nem kifele, csak befele, úgy, mint amikor az óvodában a sarokba állítottak, és a könnyeim is befele folytak, be a torkomba, csupa keserű sós ízzel volt tele a szájam.

Hátradőltem az ülésen, és az Óz a nagyvarázslóra gondoltam, az volt a kedvenc meselemezem, legalább százszor meghallgattam, egyedül is fel tudtam tenni magamnak, csak nagyon vigyázni kellett a tűvel, nehogy összekarcolja, a forgószél járt a fejemben, amelyik elrepítette szegény Dorkát Kenszeszből, és az, hogy milyen sokszor elképzeltem, hogy engem is elvisz egyszer valami nagy szél, és tudtam, hogy ez az egész azért történik, én vagyok a hibás, nem szerettem eléggé mámácit és tátácit, és ettől még jobban sírni kellett. Az ablakon át csak a forgószárnyat láttam, a nagy fekete propeller olyan gyorsan forgott, hogy nem is látszott egyáltalán, csak abból tudtam, hogy ott van, hogy a szürke felhők és az esőcseppek is körbe-körbe kavarogtak, forgott az egész ég, nagyon elszédültem, de hogyha behunytam a szemem, az még rosszabb volt, mert akkor úgy éreztem, minthogyha zuhannák, úgy, mint amikor ötéves koromban leestem a festőlétráról, úgyhogy inkább csak néztem az eget, és két kézzel erősen a hevederbe kapaszkodtam.

Egyszer csak eszembe jutott, hogy tátáci azt mesélte, hogyha a jobb hüvelykujjamra rászorítom a jobb kezem és nagyon erősen kívánok valamit, de tiszta szívemből, akkor az a kívánság teljesülni fog, úgyhogy elengedtem a hevedert, és úgy csináltam, és azt kívántam, hogy forduljunk vissza, a helikopter forduljon vissza, és vigyen engem haza, olyan erősen kívántam, amilyen erősen csak tudtam, éreztem is, hogy megfájdul a hüvelykujjam a szorítástól, de hiába, mert nem történt semmi, csak repültünk tovább, és akkor elkezdtem inkább azt kívánni, hogy romoljon el a helikopter, szakadjon le róla a propeller, és zuhanjunk le, és haljunk meg mind, én is és a pilóta bácsi is és a Tábornok Elvtárs is, és ezt még erősebben kívántam, nagyon, de nagyon erősen, még a bal kezem is ökölbe szorítottam, pedig tudtam, hogy a bal kéz az balszerencsét hoz, na és akkor a helikopter hirtelen meglódult, és nekifeszültem a hevedernek, és a helikopter valahogy egészen körbefordult, és akkor azt gondoltam, hogy sikerült, és teljesült a kívánságom, és az jutott eszembe, amit mámáci mesélt a halottak lelkéről, hogy felszáll egyenesen az égbe a felhők fölé, és akkor a helikopter megint elfordult, megdőlt, és egy helyben lebegett, és az ablakból egyszer csak megláttam a Tábornok Elvtárs palotáját.

Éppen olyan volt, mint a fényképeken, a négy oldalon a szögletes fehér tornyok, középen a nagy-nagy aranyozott üvegkupola, a tetején a Tábornok Elvtárs aranyszobrával, ahogy egy fáklyával a kezében előre mutat, hazánk fővárosának irányába. A palota mögött ott volt a Hősök Parkja, ahova éppen annyi fát ültettek a Tábornok Elvtárs ötvenedik szülésnapján a pionírok, ahányan a Forradalomban elestek, és ott volt a vidámpark is, amiről az óvó néni annyit mesélt, a világ legnagyobb óriáskerekével, amelyikre csak a tanulmányi versenyek győztesei ülhettek fel a Gyermekek Napján, ami igazából Tábornok Elvtárs születésnapja volt. A helikopter akkor nagyon gyorsan elkezdett a föld felé szállni, majdnem úgy, minthogyha zuhant volna, és akkor megláttam a leszállópályát, és mellette ott volt egy nagy körhinta, nem ült rajta senki, de mégiscsak forgott körbe-körbe, és akkor a helikopter leszállt, és a propellere megállt, és csend lett, és akkor hallottam, hogy a körhinta azt zenéli, hogy ragyogj-ragyogj kis csillag, mámáci nagyon sokszor elénekelte ezt nekem, és ettől megint elkezdtem sírni, a pilóta bácsi kiszállt, és elhúzta a tolóajtót, és akkor a Tábornok Elvtárs is kiszállt, de közben rám se nézett, úgy, mintha ott se lennék, és egyenruhás katonák várták, szalutáltak neki, és tartották az esernyőjét, és a Tábornok Elvtárs és a pilóta és a katonák is mind elindultak a palota fele, csak engem hagytak ott a helikopter ülésébe kötve.

És akkor azt gondoltam, hogy segítségért kell majd kiabáljak, amikor valaki egyszer csak elhúzta az én oldalamon is a tolóajtót. Egy fekete kalapos, nagy szakállú öreg bácsi állt ott, olyan nagy fehér szakálla volt, mint a télapónak, de én már nem hittem a télapóban, mert az óvodai ünnepségen, amikor eljött hozzánk az ajándékokkal, a cipőjéről felismertem a tátáci egyik barátját, de ennek a bácsinak igazi szakálla volt, azt rögtön láttam, és amikor megszólalt, azt mondta, hogy, na pustyule, szerusz, aztán azt is, hogy őt Mosú Mircsának hívják és ő fog rám vigyázni, amíg itt leszek, de én erre semmit se mondtam, csak a körhintát néztem, ott mögötte, ahogy forgott körbe-körbe, a traktorok mentek a kombájnok után és a kombájnok a traktorok után, és traktorok a kombájnok után, körbe-körbe-körbe, és akkor elfordítottam a fejem, és nem néztem Mosú Mircsára, hanem lenéztem magam elé, a helikopter szegecselt lemezpadlójára, és akkor Mosú Mircsa odanyúlt, és kikapcsolta a hevedert, és kiemelt az ülésből, és mondta, hogy ha nem jövök szép szóval, akkor elvisz erővel, mert meg kell hogy mutassa a szobámat, és azzal feldobott a vállára, de egyáltalán nem olyan kedvesen, ahogy tátáci szokott, hanem csak úgy, mint egy zsákot, a gyomorszájam úgy nekiment a vállának, hogy egy percig nem kaptam levegőt, és akkor elkezdett vinni magával valamerre, úgyhogy a hátán lelógott a fejem, és láttam a bakancs sarkát, ahogy lépked a vizes füvön, felnéztem, a nagy udvar közepén a fekete helikopter vizesen csillogott, a körhinta meg csak forgott-forgott-forgott a nagy esőben.

Mosú Mircsa úgy vitt a vállán, mint egy zsákot, én hiába sírtam, meg kiabáltam, hogy nekem van lábam, tudok járni, úgyhogy tegyen le, mert nem egy zsák vagyok, Mosú Mircsa csak azt mondta, hogy nem úgy van az, pujisor, egyet se félj, majd kapsz tiszta cipőt, aztán járhatsz, amíg a lábad bírja, de előbb meg kell hogy fürösszelek, mer az az előírás, és én attól még hangosabban kiabáltam, hogy nem akarok, nem szeretek fürdeni, és reggel különben is megfürösztöttek már mámáciék, hogy szép tiszta legyek az útra, de Mosú Mircsa erre csak horkant egyet, úgy, mint ahogy a lovak szoktak, aztán azt mondta, hogy elhallgassak már, mer mindjárt a számat is kimossa, úgyhogy akkor inkább semmit se mondtam, de sírni muszáj volt, úgyhogy sírtam, Mosú Mircsa meg csak vitt-vitt a fehér festékszagú folyosókon, egyre beljebb és beljebb a Tábornok Elvtárs palotájába.

Minden tiszta fehér volt, a falakon és a földön a csempék, meg az ajtók is, amik mellett elmentünk, meg a székek is meg a fogasok is, meg a kis asztalkák is, és a plafon is meg a lámpák is, és a lépcsők is és a korlátok is, az elején még próbáltam megjegyezni az utat, de Mosú Mircsa annyi sok ajtón vitt keresztül, annyi sok keresztfolyosón fordult be velem, annyi sok lépcsőn vitt fel meg le, hogy nem tudtam már, hogy merre járunk. Egyszer csak megálltunk egy nagy fehér ajtó előtt, Mosú Mircsa akkor levett a válláról, és a talpamra állított, aztán az inge alól előhúzott egy nagy kulcsot, ami a nyakában lógott láncon, kinyitotta az ajtót, megfogta a vállam, betolt, aztán ő is bejött utánam.

Egy nagy-nagy fürdőszobában voltunk, de akkorában, hogy én akkorát azelőtt soha nem láttam, nagy fehér kádak álltak benne egymás mellett, de nagyon sok, tíz vagy még annál is több, a kádak fölött a plafonról fokhagymafüzérek lógtak le, olyanok, amilyeneket régebb a piacon szoktak árulni, csak ezek sokkal hosszabbak voltak, majdnem a földig leértek.

Mosú Mircsa becsukta az ajtót, odament a legközelebbi kádhoz, megengedte a kád végén a csapot, aztán rám szólt, hogy vetkőzzek le. A csapból vastag fehér sugárban ömlött a víz, láttam, hogy gőzölög, tudtam, hogy nagyon forró lehet, megint mondtam, hogy nem akarok levetkőzni, mert nem akarok fürdeni, Mosú Mircsa akkor azt mondta, hogyha nem vetkőzök le, akkor ruhástól fog megfüröszteni, ne gondoljam, hogy én leszek az első ilyen gyerek, de szépen kér, hogy mégiscsak vetkőzzek le inkább, mert mind a kettőnknek könynyebb lesz úgy, én erre semmit se mondtam, hanem csak még jobban sírni kezdtem, Mosú Mircsa akkor odalépett hozzám, és azt hittem, hogy tényleg fel fog emelni és ruhástól betesz a kádba, de csak leguggolt oda hozzám, és nagyon kedvesen azt mondta, hogy jól van, kis barátom, ne mind még sírjál, és elővett egy fehér zsebkendőt, és megtörölte az arcomat, de nagyon puhán, aztán lehúzta a pionírnyakkendőmről az átlátszó műanyag gyűrűt, amivel össze volt fogva, és a zsebébe tette, és én mondani akartam, hogy adja vissza, de akkor már Mosú Mircsa elkezdte kigombolni az ingemet, és akkor én nem mondtam semmit, hanem kicsatoltam az iskolás nadrágomnak a szíját, és próbáltam nem sírni.

Mosú Mircsa a hónom alatt fogott meg, úgy emelt be a kádba, a víz tényleg nagyon forró volt, annyira, hogy majdnem olyan érzés volt, minthogyha jéghideg lett volna, egészen összehúztam magam, Mosú Mircsa elengedett, hátrébb lépett, és végignézett rajtam, úgy mondta, hogy micsoda sovány broszkoj de kopil vagyok, biztos nem kaptam otthon rendesen enni, és én erre mondani akartam, nem vagyok béka, és igenis kaptam enni, de a víz olyan forró volt, hogy egészen összeszorult tőle a szám, majdnem vacogtam, úgyhogy nem tudtam mondani semmit se. Mosú Mircsa megfogott egy fokhagymafüzért, és megrántotta, úgyhogy az egész lejött a plafonról, aztán egyik kezével letépett róla egy nagy fej fokhagymát, és odatartotta a kád fölé, és megszorította, és a fokhagyma reccsent egyet, Mosú Mircsa ujjai között meg fehéren elkezdett kifele folyni a fokhagymalé, bele a vizembe, nagyon csípős szaga volt, marta a torkomat, meg a számat, egyáltalán nem esett jól, pedig a fokhagymás pirítóst nagyon szerettem, mindig azt ettük tátácival, amikor beteg voltam, Mosú Mircsa közben még egy fej fokhagymát letépett és összenyomott, aztán még egyet, és dünnyögve énekelni kezdett valamit, és közben ide-oda mozgatta a fejét, és abból, amit énekelt, összesen csak egy szót értettem, azt, hogy uszturoj, uszturoj, és még a saját nevemet is, mert az is benne volt, és közben egyre gyorsabban nyomkodta szét a fokhagymafejeket, egyiket a másik után, szólni akartam, hogy hagyja abba, de nem tudtam megszólalni, és be akartam hunyni a szemem, de azt se nem tudtam, muszáj volt a kezét nézzem, a két nagy öklét, ahogy kinyílnak és összeszorulnak, és a földre dobják a fokhagymapépet, és újabb fokhagymafejet tépnek le a füzérről, és szétnyomják, és láttam, hogy az ujjaira ott, fent, a bogoknál, betűk vannak tetoválva, de nem tudtam kiolvasni egyet se, mert nem olyanfajta betűk voltak, mint amilyeneket az iskolába tanultunk, és ráadásul minthogyha mozogtak is volna, minthogyha kék hangyák lettek volna, amik ide-oda mászkáltak, ott a Mosú Mircsa bőre alatt, éreztem, hogy egészen elszédülök, még annál is jobban, mint amikor idehoztak a helikopteren, és elkezdtem csúszni befele a víz alá, próbáltam a kád falába kapaszkodni, de hiába, úgy süllyedtem el, minthogyha kőből lettem volna, a víz forrón belefolyt a fülembe, az orromba és a számba, de nem csípett, és nem is fájt egyáltalán, a szemem nyitva maradt, a víz tükrén át láttam, hogy Mosú Mircsa a kád fölé hajol, a hosszú kötélbe fonott fokhagymaszárakat, amelyikeken nem maradt már egy fokhagymafej se, két kézzel megfogta, és kétfele rántotta, minthogyha el akarta volna szakítani, és a fokhagymaszár kötél pont olyan volt, mintha egy kígyó lenne, ott tekergett a Mosú Mircsa kezei között, láttam, hogy közben mond valamit, le is tudtam olvasni a szájáról, azt mondta, hogy kisbéka, és akkor a kötélkígyó kétfele szakadt, és Mosú Mircsa bedobta a vízbe a fokhagymakötél két darabját, és ahogy az a két kötéldarab ráesett a vízbe, láttam, hogy tényleg egy kettétépett kígyó az, és örvényleni kezdett a víz felszíne, a szétzúzott fokhagymadarabok fehéren kavarogtak, és akkor Mosú Mircsa két kézzel benyúlt a kádba, és megfogott a hónom alatt, és kirántott, és a víz kifolyt a fülemből és az orromból és a számból, és hallottam, hogy azt mondja, hogy megvagyok, és aztán ráállított egy fehér sámlira, és egy durva fehér törölközővel törölgetni kezdett, de olyan erősen, hogy tudtam, hogy be fog pirosodni a bőröm.

A hajam is megtörölte, két kézzel dürückölte a törülközőn keresztül, úgy, mint mámáci, amikor elromlott a hajszárítónk, vagy fürdés közben elvették a villanyt, de mámáci énekelni is szokott hozzá valamit, de hogy mit, az nem jutott az eszembe, és ettől nagyon megijedtem, hogy hogy lehet, hogy nem jut az eszembe, és éreztem, hogy elkezdek remegni, és akkor Mosú Mircsa rám mosolygott, és azt mondta, hogy jaj, de reszketsz, kisbéka, aztán felvett egy fehér köpenyt, és a vállamra terítette, és hátralépett, és végignézett rajtam, és azt mondta, hogy jól van, kisbéka, szép tiszta lettél, na mondjad, akarsz-e még hazamenni, és akkor én mondani akartam, hogy igen, hát persze, haza akarok menni, mámácihoz és tátácihoz, de hiába, mert megéreztem azt az erős fokhagymaszagot, és nem tudtam semmit sem mondani, aztán mégiscsak megmozdult a nyelvem, és megszólaltam, de a hangom egészen olyan volt, mintha nem is én beszéltem volna, és tényleg nem is én beszéltem, de mégis hallottam, hogy azt mondom, hogy nem, nem akarok, hanem itt akarok maradni, mert tudom, hogy ezzel is szolgálhatom a Hazát és a Tábornok Elvtársat, és ahogy ezt kimondtam, éreztem, hogy hirtelen nagyon fázni kezdek, a fehér köpeny, amit Mosú Mircsa rám terített, nagyon-nagyon súlyos volt és nagyon-nagyon hideg, és akkor az jutott eszembe, hogy ez valami varázslat, Mosú Mircsa elvarázsolt, és innen többet nem jutok haza soha, és akkor sírni kezdtem, de csak úgy, hangok nélkül és könnyek nélkül, és tudtam, hogy Mosú Mircsa meg fog ölelni, és azt fogja mondani, hogy jól van, kisbéka, semmi baj, és azt kívántam, hogy inkább ütne meg, inkább pofozna meg, de tudtam, hogy hiába.

 

A vasajtó egész fekete volt, úgy csillogott rajta az olajfesték, mintha egy tükör lett volna, a retesze meg nagyon hideg volt a tenyeremben, pont felértem, nem is kellett csimpaszkodnom egyáltalán, azt hittem, hogy nem fogom tudni elhúzni, de ahogy megfogtam, rögtön megmozdult, se meg nem csikordult, se meg nem nyikordult, tudtam, hogy csak meg kell rántsam, és az ajtó ki fog nyílni, de akkor megint eszembe jutott, amire lefele a sötét csigalépcsőn végig gondoltam, hogy a nagyfiúk rögtön első nap, amikor idekerültem a Tábornok Elvtárs palotájába, megmondták, hogy soha, de soha ne menjek le a csigalépcsőn az alsó folyosóra, soha, de soha ne menjek át a rácsos ajtón, soha, de soha ne húzzam el a vasajtó reteszét, és tudtam, hogy még megfordulhatnék, még visszamehetnék az ágyamba és visszatehetném a piros zsírkrétát a Mödorule párnája alá, és nem tudná meg senki, hogy nem mertem megcsinálni, hogy nem voltam elég bátor ahhoz, hogy kiálljam a próbát.

Mert azelőtt való nap hiába mondtam Nikának, hogy én már igazából indián vagyok, mert tátáci már felolvasta nekem az egész Vinetut, és csinált nekem vasból igazi tomahafkot, és mámáci varrt igazi rojtos indiánruhát is, és volt medvekarmos talizmánom és fejdíszem is igazi sastollal, Nika azt mondta, hogy őt nem érdekli, tőle aztán a seggembe is dughatom a tomahafkomat, de itt csak akkor vesznek be a törzsbe az itteni indiánok közé, ha kiállom a próbát, ha megmondom, hogy mi van a vasajtón túl felírva a falra, mert az egy bátorság-próba, ki kell állni, ha igazán bátor vagyok, akkor reggel korán megyek, mielőtt megszólal az ébresztő sziréna, de már világos van, akkor lesz a legkönnyebb dolgom, de amikor azt kérdeztem, hogy mi van a vasajtón túl, Nika csak röhögött, Mödorule meg azt mondta, hogy amilyen kis pisis vagyok, még olvasni se tudok, úgyhogy úgyse fogom tudni megcsinálni, de akkor én mondtam neki, hogy igenis meg tudom, mert tudok olvasni, mert tátáci még négyéves koromban megtanított, olvasni is és írni is, de Mödorule erre azt mondta, hogy jó, lehet, hogy tudok olvasni, de nem számít, mert amilyen kis pisis gyáva vagyok, úgyse merek lemenni még a csigalépcsőn se, nemhogy át a vasajtón, hanem csak sírok a mamám után, a múltkor is hallotta, hogy egész éjszaka sírtam, és azt suttogtam, hogy mámáci-mámáci, de arra én mondtam, hogy nem is igaz, és nem vagyok kis pisis gyáva, hanem ő egy kis pisis gyáva, de ő ezen csak röhögött, és elővett a zsebéből egy piros zsírkrétát, és elém tartotta, és azt mondta, hogy tudjam meg, hogy amikor neki kellett kiállni ezt a próbát, akkor ő nemcsak hogy elolvasta azt, ami a falra volt írva, hanem még fel is írta a falra a saját nevét, ezzel a lemoshatatlan zsírkrétával, de erre én mondtam, hogy nem hiszem, és ő mondta, hogy akkor ne higgyem, de meglátni azt úgyse fogom, mert úgyse leszek elég bátor, mert csak egy kis pisis hülye vagyok, pí-sis hű-jee, pí-sis hű-jee, és akkor én nekirohantam és meg akartam verni, de ő ezen is csak röhögött, félreállt, és megfogott, és azt mondta, hogy mi van, hangyaizom, mit tornászol, úgy tartott, és a karja sokkal hosszabb volt, mint az én karom, és nem értem el, csak ott hadonásztam, és Mödorule végig azt kántálta közben, hogy pí-sis hű-jee, pí-sis hű-jee, aztán felemelt és odavitt az egyik emeletes ágyhoz és ledobott a matracra, és akkor mindenki csak röhögött rajtam, én meg azt kiabáltam, hogy hagyjanak békén, nem is akarok indián lenni, nem is akarok a törzshöz tartozni, mind dögöljenek meg, ők meg körbe álltak és mind azt mondogatták, hogy pí-sis hű-jee, pí-sis hű-jee, én meg éreztem, hogy mindjárt sírni fogok, és a matracba nyomtam az arcom, és elhatároztam, hogy azért is meg fogom mutatni nekik, hogy pont olyan bátor vagyok, mint Vinetu vagy Incsucsuna, és mikor a nagy zajra bejött Mosú Mircsa és megkérdezte, hogy mi történt, felálltam és azt mondtam, hogy semmi, csak játszottunk, de közben láttam, hogy Mödorule beteszi a zsírkrétát a párnája alá.

A fekete vasajtó mögül minthogyha valami morgást hallottam volna, és a lábom akkor elkezdett úgy remegni, minthogyha fázna, a combom is fázott, és éreztem, hogy mindjárt tényleg be fogok pisilni, úgy, mint amikor tátáci elvitt a moziba arra a nagyon-nagyon félelmetes rajzfilmre, a Fehérlófiára, és akkor azt gondoltam, hogy nem vagyok pisis hülye, nem vagyok, nem vagyok, és csak azért is elhúztam a reteszt, és kinyitottam az ajtót, és átmentem rajta, ki egy köves udvarra, ki a fénybe, ki egészen az udvar közepére, csak ott álltam meg, csak ott néztem körül, csak ott vettem észre, hogy még hangosan is kimondtam, hogy nem vagyok pisis hülye, úgy, mint amikor az óvodába menet csúfoltam hangosan saját magamat, hogy szokjak hozzá, hogy ne fájjon, amikor azt mondják nekem, hogy kakafejű-pisifejű-szar, de hiába, mert nem segített, hiába én mondtam magamnak, majdnem pont ugyanolyan rossz volt, minthogyha a többiek mondták volna, és ott kint az udvaron is olyan volt, mintha Mödorule mondta volna azt rám, hogy pisis hülye, úgyhogy akkor még egyszer azt mondtam, hogy nem, aztán elhallgattam, és felnéztem, hogy megnézzem végre azt a feliratot a falon, azonnal meg is láttam, az egyik fal valami nagy mozaik volt, úgy láttam, hogy eredetileg valami erdőt ábrázolt, de elég sok kicsi kocka leesett róla és kilátszottak a téglák, na és erre a mozaikra piros olajfestékkel az volt felírva, hogy omul jé lupul omuluj, de ebből csak egy szót értettem, azt, hogy omul, tudtam, hogy az azt jelenti, hogy ember, és akkor közelebb mentem, és láttam, hogy tényleg fel volt írva az is alá zsírkrétával, hogy DORU, de a D is és az R is fordítva volt írva, és ezen muszáj volt hogy mosolyogjak, ezen, hogy Mödorule még ennyit se tud, és akkor is mosolyogtam, amikor benyúltam a zsebembe, hogy elővegyem a zsírkrétát, hogy én is felírjam a nevem, de akkor két oldalról nyikorgást hallottam, és balra néztem, és jobbra néztem, és láttam, hogy az oldalsó falak alján kicsi lappancsféle csapóajtók voltak vasból, vagy kilenc is vagy tíz is, és egyszerre elkezdtek felfele nyílni, és mindegyik alól kutyák bújtak elő, nagy fekete kutyák, de akkorák, amekkorákat még soha életemben nem láttam, és nagyon gyorsan elkezdtek jönni felém, egyáltalán nem is ugattak, és nem is morogtak, csak jöttek egyenesen nekem, és akkor már tudtam, hogy ezek nem is kutyák, hanem farkasok, és akkor az is eszembe jutott, hogy az, hogy lupu, az azt jelenti, hogy farkas, és akkor azt is megértettem, hogy mi volt a falra felírva, és attól valahogy nagyon megijedtem, és azt gondoltam, hogy meg kéne fordulni, és ki kéne szaladni, de addigra a farkasok már körülálltak, három lépés távolságra voltak tőlem, onnan néztek, nem morogtak, csak néztek, tényleg igazi farkasok voltak, olyanok, mint amilyeneket az állatkertben láttam, csak sokkal nagyobbak és feketébbek, és a szemük olyan nagyon sárga volt, mint mámácinak az a borostyán nyaklánca, amelyiket Lengyelországból hozott neki tátáci, akkor, amikor én még nagyon kicsike voltam, és akkor éreztem, hogy az ijedségtől elzsibbadt a kezem, és kiesett belőle a piros zsírkréta és lassan-lassan odagurult a farkasok elé, és akkor a legnagyobb farkas kitátotta a pofáját, és nagyon nagy fehér fogai voltak, és hosszú kékesrózsaszín nyelve, és lehajtotta a fejét, és hallottam, ahogy a fogai a betonnak koccantak, ahogy a pofájába kapta a zsírkrétát, aztán rázott egyet a pofáján és egyből lenyelte, úgy, ahogy volt, egészbe, még ketté sem roppantotta, aztán megnyalta a pofáját, és rám nézett, és a két szeme között a bundája feketébb volt, mint a legfeketébb fekete sötétség, feketébb, mint a legsűrűbb, legsötétebb éjszaka, és ahogy néztem, éreztem, hogy elöl, a lábam között átnedvesedik a papírruha, és akkor tudtam, hogy bepisiltem, tényleg bepisiltem, éreztem, hogy csorog le a pisi a lábomon, nagyon bepisiltem, annyira, hogy csurom pisi lett alul az egész papír kezeslábas, és akkor a farkasok a levegőbe szimatoltak, és kitátották a pofájukat és vonítani kezdtek, úgy, minthogyha azt kántálták volna ők is, hogy pi-sis hű-je, pi-sis hű-je, és akkor éreztem, hogy mindjárt sírni fogok, és azt is éreztem, hogy nagyon haragos lettem, és rákiáltottam a farkasokra, hogy nem vagyok, nem vagyok pisis-hülye, és lehúztam a kezeslábason elöl a cipzárt, és kibújtam belőle, és összefogtam, a pisitől egész súlyos volt, olyan, mint egy vizes törülköző, és akkor a legnagyobb farkas felé suhintottam vele, és rá is kiáltottam, úgy, ahogy a kutyákra kell, hogy kusti-nye, és azt hittem, hogy el fogja kapni a fogával a kezeslábast, vagy rám fog ugrani, de a farkas ehelyett hátrálni kezdett, és akkor én megint azt kiáltottam, hogy kusti-nye, nem vagyok pisis hülye! - és elindultam szépen a vasajtó felé, és elkezdtem úgy forgatni nyolcas alakban a kezeslábast, ahogy a vizes törülközőt szoktuk tátácival a strandon, amikor törülközőharcot vívtunk, és a farkasok félreálltak az utamból, és megint odakiáltottam nekik, hogy nem vagyok pisis hülye, és szépen lassan odaértem a vasajtóhoz, és átmentem rajta, és akkor visszafordultam, és még egyszer azt kiáltottam, hogy kusti-nye, és tiszta erőből a farkasok közé vágtam az összegyűrt kezeslábast, aztán becsaptam magam mögött az ajtót, és a reteszt is rátoltam, és aztán a feliratra gondoltam, nagyon jól megjegyeztem, ahogy mentem a csigalépcső felé, el is mondtam halkan, csak úgy magamnak, hogy omul jé lupul omuluj.

Amikor visszaértem a csigalépcsőhöz, éreztem, hogy nagyon-nagyon fázom, és tudtam, hogy mindjárt meg fognak szólalni az ébresztő szirénák, és akkor az jutott eszembe, hogy hogy fognak a többiek röhögni, ha majd megmondom nekik, hogy Mödorule még a nevét se tudja rendesen leírni, és ezen muszáj volt megint mosolyogjak, és elindultam felfele a lépcsőn, azt jutott eszembe, hogy mi lesz, ha valaki szembejön és megkérdezi, hogy mért vagyok pucér, de aztán azt gondoltam, hogy azt fogom neki mondani, hogy azért mert, az indiánok is félmeztelenek.