Másolat

mert ez is csak egy „olyan-mintha" hely.

De az ilyesmiből kevés akad.

Elég, ha pár pad, tó és békalencse,

a vízben vízipókok és kacsák...

És persze messze van. Mindentől messze.

Ritkán jöttem; mégis fontos. Nagyon.

Az egyetlen - amikor nem maradt

se szó, se kéz a félelmet letenni;

vagy bánatot, szorongást, zűrzavart.

Akkor jó volt pszeudo-hazamenni.

Egészen giccses naplemente és

zörgő sás és csikorgó kavicsok.

Dimenziók közt villamosok jártak;

s vártam, hogy valaki majd felkiált:

rég találkoztunk. Jó, hogy végre látlak.

Bifokális csendélet

Hajnal. Híd. Villamos. Álmos folyó -

lustán ring páratakaró alatt.

Mellőle bújt ki álmosan a Nap;

vállán az ég vibráló rózsaszín

és szilvakék, ciklámen és arany.

Érinthetetlenül tökéletes:

titkos szelence ódon asztalon.

Hajnal. Híd. Villamos. Alvó folyó

fölött ringnak döcögve a fölény

számkivetettjei. Szikkadt ölet

görnyedten óvó, zöldes asszonyok,

a foszlottbarna hajléktalanok,

s az első műszak: bíborhálós arcok,

dús szájak; monoton tekintetek.