A Mozgó Világ internetes változata

Most ez a tél. Ezek a napok.

Halvány kékek, hidegek - mint

fűtetlen személyvagonok - és homályosak.

Ami bennem hull, nem olvad el.

Írok. Hátha így elfelejtelek. Hátha így felejtelek el.

Hogy legyen tavasz, de ne érdekeljen, hiába mesélik

hogy otthon megint a belvíz. Hogy szétmossa ami

még. A hamvaid - ha ugyan vannak olyanok.

Ne álmodjak egy sötét, földalatti tengert,

ahogy téged dobál, ébredéskor tudva,

engem is elkapott (vizes az arcom).

Kiürült pohár a szeretet. Szorongatom.

Le kéne tennem. Szórt fényben

ülök a pályaudvaron. Nézelődök a hidegben.

Nem hoztam neked akkor cukrot.

Most hiába nézem, nincs hová mennem érte.

Tavasz lesz. Addig álmatlansággal pótlom, hogy te alszol.

Ennyi van köztünk. Csak mint akit meglöknek véletlenül.

Dühös vagyok, nem haragszom. Nem haragszol.

Apának

 

Atyám, szeret téged a te fiad, bizonnyal

szeret. Mint beteget az ágyhoz,

szorít titeket, összetart, valami

gravitáció - szebb szóval: nehézkedés -

talán az idő. De az idő korsó kiömlött

víz, sár marad utána, szomjúság, ki tehet

róla. Szégyenletesen egyszerű ez.

Ugyanúgy kopaszodik, ahogy Te,

ezt még nem is mondta, ahogy annyi

mindent nem, és ahogy most ezt is

valami más helyett. Szeret téged, Atyám,

úgyfelejtett lámpa, égsz benne. Árva

dolog. Hallgatni, mintha beszélnél,

néha szólni: hogy nézd, ott, neked épp

szemmagasságban - te kicsivel alacsonyabb

vagy. Végül is, szív és ököl, formára hasonlók

egészen. Mint az olajfák és a csend.

Csak magában kérdené, ha végül,

és így, hogy ne értsd, mert nem tudsz angolul,

Why have you forsaken me?