Csengery Kristóf
Zsemlekutya, Öreg Fekete Kutya
(Emlékbeszéd)
A Szováta utcai szép napok maradandó
emléke Zsemlekutya és Öreg Fekete Kutya.
Szemben laktak a házzal, melyben bérelt
otthonunk volt, s ablakainkból zavartalanul
figyelemmel kísérhettük életüket a kertben,
honnan gazdájuk soha ki nem engedte őket,
- sétálni sem mehettek, pedig a Tétényi út
mögötti villanegyed csendes utcácskáiban
bőven akadt volna számukra társaság. Így
nem maradt egyéb, mint a gyakori átugatás
a szomszéd portákon élő rokonokhoz, meg
néhány rövid, heves párbeszéd azokkal,
akik kimenőjük során épp az ő házuk előtt
haladtak el. Zsemlekutya és Öreg Fekete
Kutya igazi nevét nem tudjuk: sohasem
hallottuk, hogy bárki valaha is néven
szólította volna őket. Mi sem beszéltünk
hozzájuk, csak egymás közt emlegettük
a két vitézt, rájuk ruházott, túlontúl testhezálló
kölcsön-nevükön. Zsemlekutya zsemleszínű
volt, Öreg Fekete Kutya pedig öreg, fekete,
és persze kutya. Úgy tetszett, rokonok: apa és
fiú, vagy talán nagybáty és unokaöcs - de
semmiképp sem testvérek, ezt a változatot
kizárta a korkülönbség. Azonos nemzetséget
képviseltek, valamely tisztes, jól megtermett,
torok-átharapó fajtát: látszott, tennék a dolguk,
ha betolakodnánk birodalmukba, a kertbe. Két
felejthetetlen egyéniség. Zsemlekutya olykor
falzettre váltó, magas tenor, Öreg Fekete Kutya
egykori basso profondo - hangja megkopottan
és elgyengülve is öblös mélységű. Sem állatot,
sem embert nem láttam még, ki a csüggedt
egykedvűséget oly megrázó tökéllyel
jelenítette volna meg, mint ő. Lassan, fáradtan
járt, jobb hátsó lábát húzta, s mindig csupán
röviden szólt, mint aki efféléket mond: hogyisne,
még mit nem, vagy: kötve hiszem, esetleg: ugyan
már, ne játszd meg magad. Sokszor csupán
a válla fölött dobott hátra egy kiábrándult
kommentárt, vissza se nézve, válaszra se
várva. Látszott rajta, hogy szenved (nyilván
többféle betegség is gyötörte), és semmilyen
kérdést nem óhajt hosszabban megvitatni.
Zsemlekutya, a hűséges tanítvány, Öreg
Fekete Kutya tisztelője és követője, próbálta
utánozni a negatív magatartásformát: a kerítés
mögött figyelőállásba feszülve, máskor föl-alá
futkosva, igyekezett zordonan és elutasítón
ugatni az arra járókra. Ám folyton elárulta
a lélek lázmérője, a farok*, mely önálló,
s bizony, őszinte életet élt, a legádázabb
vicsorgást is rokonszenvtüntetésnek beillő
csóválással ellenpontozva. Zsemlekutya tehát
a megfeleléskényszer ifjú hőseként újra és
újra megkísérelt felzárkózni, vad és támadó
póza mögött azonban kíváncsiság lángolt,
öröm és lelkesedés. Ő talán ilyesféléket
kiáltott: üdvözöllek! rég láttalak! mi újság?
Vagy: jó utat! mikor jössz legközelebb?
Kérdés, magisztere rosszallással nyugtázta-e
a tejfelesszájú életigenlést. Alighanem észre
se vette: magába mélyedt, belső párbeszédet
folytatva új, láthatatlan kalauzával, ki néhány
hónappal később el is vezette végső lakhelyére.
Amit Zsemlekutya és Öreg Fekete Kutya elénk
idézett, maga volt a dialektika, az egymásra
tekintő ellentétek bontatlan egysége. Mindig
együtt köröztek a kertben, igen és nem, test
és árnyéka. Ha leheveredtek, váll vállhoz dőlt,
hát hátat melegített, bunda bundához simult.
Mégis: e szoros egymásrautaltságban el sem
képzelhettünk élesebb különbözést. Zsemle-
kutya (kinek a szeretetteljes megfigyelés
idővel a Zsömi becenevet adta) konkrét volt,
meghatóan egyszeri és megismételhetetlen,
de Öreg Fekete Kutya sem véletlenül kapta
elvont, személytelen nevét: öregség, feketeség,
kutyaság princípiumává párolta lényét kor és
tapasztalat, meg a kettő keserű gyümölcse,
a tagadás. Azóta elköltöztünk, de ma is jól
esik visszagondolni a Szováta utcára, s ha
nagyritkán arra járunk, legyen bár késő este,
megállunk a ház előtt, remélve, hogy a kerítés
mögött, a holdfényben halvány foltként
felbukkan a magányos Zsemlekutya alakja,
s felhangzik a félénken harcias ugatás, mellyel
világos üzen sötétnek, a valószínűtlenül távoli,
valószínűtlenül tiszta egekbe.
* Tisztelt Weöres Sándor! Ha a szépség lázmérője a hátgerinc, akkor - talán - lehet a lélek lázmérője a farok (állatoknál és olykor embereknél is).