Közügyek vagy közhelyek?

Kandász Andrea kínban utazik. A fő profilja az emberi szenvedés, mely olykor örömbe fordul, átsugárzik rajta valami földöntúli remény, egyúttal vajmi kevés köze van a rögvalósághoz. Néhány évvel ezelőtt a Szülőszoba című sorozatában mászkált bányászlámpával és homlokkamerával a fején kórházakban, vajúdó nők otthonaiban. Szélsőséges élethelyzeteket mutatott be (roma lányanya választott orvos nélkül - kőgazdag család a magánklinikán stb.), végigkísérte alanyait a gyermekvárás időszakán, ám a jelenet mindig a vérrel és könnyekkel dekorált szülésnél csúcsosodott. Válogatás nélkül özönlöttek a képernyőre a közhelyek, a reklámbrosúrákból kiollózott bölcsességek, s ez a mesterkéltség nélküli pillanatokat, az ellentmondásos érzelmeket, az őszinte kiszólásokat is tökéletesen hiteltelenné tette. Később sajátos utazási magazinban domborított, melyben tényleg mindent megtudhattunk - az érintett ország jellegzetességeit kivéve. Legújabban pedig B-szériás akciósorozatok címét kölcsönvéve Az Ügy címmel forgat szociális valóságshow-t - mert ez utóbbi titulussal az első illúziókon már jócskán túllépett magyar közönségnek talán még mindig el lehet adni valamit.

A dokumentumrajzba csomagolt szavazóműsor lényege a kettős adóztatás: hetente egy-egy „ügyet" mutatnak be négy héten keresztül, amelyeket adományvonalon lehet támogatni, plusz a legtöbb szavazatot elért produkció elnyeri a telefonmulti fődíját, ám a másik három ügy is vigaszdíjjal távozhat. Ez a kereskedelmi televíziózásban aprópénznek számító „szolidaritási adó" valószínűleg megéri az intézményesített zaklatást, amelyet az „ügy-feleknek" a támogatás fejében el kell viselniük. A tartalommal egyébként nem lenne gond: dicséretes, hogy ha az éjfél utáni insomniasávban is, de jelentős szociális problémákkal foglalkozik a (médiatörvényben rögzített közszolgálati kötelezettségét letudni igyekvő) kereskedelmi csatorna. Bizony, fontos lenne, hogy nézettebb időszakban is hetente több alkalommal kereskedjék az elesettek, a társadalom perifériáján élők mindennapjaival - akkor valóban hinni lehetne a Tv2 önreklámjának, mely szerint „szociális elkötelezettségéről egyre több tanúságot ad". A sztárok szennyesét teregető magazinok és a hollywoodi szuperprodukciók áramlatából ugyanis együttérzés helyett leginkább irigység, megértés helyett csodálat, adakozókedv helyett kapzsiság vagy tékozlás vezérértékei meríthetők, így az ember hajlamos saját tapasztalatain is könnyedén átsiklani.

Az Ügyet mindenesetre nem fenyegeti az a veszély, hogy erénycsősz legyen: a legalantasabb helyzetet is képes rózsaszínnek láttatni, a kilátástalanságot hamis reménnyel bearanyozni. A sorozat első adása a Dankó utcai szociális menhelyen szerveződött hajléktalan fociválogatott álmát dédelgette: kijutnak-e a hajléktalan labdarúgók dél-afrikai világbajnokságára. Nem túlzás „álomról" beszélni, hiszen a műsor tanúsága szerint valóban csúcspontja lenne a többnyire gyerekotthonokban felnövekvő, mindenfajta diszkriminációt átélő, otthontalan emberek sorsának a külföldi út, a siker szellője, a közös elhatározás keserves útjának végigjárása. De az „álom" szó unos-untalan, valami meghatározhatatlanul behízelgő hangon történő felemlegetése nem segít az Ügy átérzésén, inkább az elidegenedést szolgálja. Amúgy is túl sok a hatásvadász elem. Itt van mindjárt a főcímzene, amelyet teljes egészében csak a műsor végén hallhatunk („Néha álmodj másokért / néha sírj csak - nem is kár a könnyekért / néha álmodj, s mondj imát / bent a szívben, tudjuk valahol, hogy majd lesz egy jobb világ / lesz egy jobb vilááág!"), ám a minősíthetetlen refrén akusztikus elválasztójelként közben is be-beköszön. Eltúlzottak az ismétlések is: legalább négyszer értesülünk róla, hogy a nagy brazil focisták, Pelé és Ronaldo is „az utcán kezdték" (bármit is jelentsen ez). Többször a szánkba rágják, hogy a fociválogatott erőssége, Józsi bizony nagyon rendes ember, mert „a munka mindig aranyérmes volt fontossági listáján", illetve „számára a kenyérkereset az első". Maga Kandász Andrea egy rendőr-hajléktalan teremfoci-mérkőzésen legalább kétszer néz az arcunkba ugyanúgy, mondván, „az ő Ügyük legyen mindannyiunk Ügye - segítsenek!" És így tovább.

Nem lehet mit kezdeni a kommentárokkal sem. A hajléktalan focistákkal, menhelyen élő társaikkal, szociális munkásokkal és vezetőkkel készített interjúrészletek és a nem túl változatos életképek között a szerkesztőriporter szelektálatlan elmésségekkel tölti meg a hallójáratokat. Sajnálkozással vegyes ámulat érződik minden egyes taszítóan negédes hangsúlyokkal tűzdelt mondatán. A csapatuk a családjuk, jelenti ki egy ízben, sokat dolgoztak, ó, de milyen sokat, amíg eljött ez a nap (ti. a rendőr-hajléktalan derbi). A heti két edzés úgymond rendszert vitt az életükbe, „már nem a téren tekeregnek", együtt is hajtják álomra a fejüket a menhelyen, „mert már ők egy csapat - egy mindenkiért, mindenki egyért". Lágy, ajnározó hangon közli a nézőkkel: bármelyikünkkel megtörténhet az, ami velük, elég csak egy rossz pillanat. Az otthonukat vesztett (vagy soha meg nem lelt) emberek sorsán keseregve soha nem keresi a társadalmi/pszichés okokat, a primer érzelmek szintjén akarja láttatni, egyben megmagyarázni az emberi tragédiákat: őrá soha senki nem volt kíváncsi, senki nem szerette - állítja Józsiról -, míg meg nem találta a szociális munkás „Lajos pótpapát". A maga nemében alighanem a következő siránkozás (nincs rá jobb szó) a legértékesebb gyöngyszem: „Már rossz emlék a gyerekkor, amikor nem volt egy ölelő kéz, akihez hozzábújhatna..."

Mindezzel azt állítom: lehet, hogy Kandász Andrea lelke mélyéig átérzi a hajléktalanok ügyét, olyannyira, hogy nem bírja visszafojtani a felszakadó emóciókat, s még a hangja is beleremeg, de ez önmagában nem képernyőképes. Egy vakítóan szőke, jó ruhákban járó, narancsszín napszemüveges nő benső vívódásai ebben a szituációban kevésbé érdekesek, mint az interjúalanyok gondolatai. Ha hagyja, hogy Józsi, Jani és a többiek maguk valljanak sorsukról, ha nem ragad le a margitszigeti edzőpályánál, a szociális étkezdénél és a teremfocimeccsnél, hanem (a sötét sarkokba is bevilágító) nagy látószögű kamerával pásztázza a hajléktalanok élethelyzetét, ha egy szűk szubkultúra megkedveltetése helyett a társadalmi probléma velejére fokuszál, jobb, őszintébb, megrendítőbb műsort csinálhatna. És egyáltalán nem biztos, hogy kevésbé tudná eladni.

Mert vegyük ellenpéldaként a... na, nem a Provokátor című köztévés magazint, ez nem lenne fair... hanem a Strucc elnevezésű esélyegyenlőségi műsort ugyanazon a kereskedelmi adón. Mit csinál a nem épp introvertált személyiségéről híres Novák Péter? Békén hagyja a riportereket, akik a munkahelyi diszkriminációról, egy baleset következtében mindkét karját elvesztett villanyszerelőről, annak családjáról és a teljes értékű életért folytatott heroikus küzdelméről, egy fogyatékkal élőket ellátó majdani intézményről, illetőleg egy Magyarországon újszerű, rugalmasan látogatható napközi otthonos bölcsődéről és óvodáról készítenek összeállításokat. Megállnak azok a saját lábukon, nem kell körbenyálazni őket, mégis pontosan értjük, miről van szó, és a tetteket sarkalló együttérzés is könnyen megmozdítható. Attól még a műsorvezető érzékeltetheti, mi a személyes véleménye: Novák az anyagokat összekötő-felvezető betétekben játszadozik egy kicsit (a tükörben szemléli magát, önarcképet rajzol, építőkockákat és emberkéket rakosgat, majd a legvégén szimbolikusan nagyítóval kutat a fűben „a lábunk előtt heverő" szociális problémák után), fennhangon morfondírozik, és korántsem szokványos, inkább provokatív megjegyzéseket tesz, hogy kíváncsivá és érzékennyé tegyen bennünket a később következőkre. Érdekes módon ez a magazin is ugyanabban az éjfél utáni periódusban, ugyanannyi időkerettel jelentkezik, mint Az Ügy, s annak ellenére, hogy utóbbival ellentétben évek óta fut, mégsem látszik annyira elhasználtnak, összecsapottnak. Persze a Tv2 itt sem hazudtolja meg magát: a műsor utolsó perceiben szembetűnő felirattal hívja, marasztalja nézőit - egy kaszabolós horrorfilmre.

Vitathatatlanul jót tesznek azok, akik Az Ügy vagy a vele szövetséges bulvárújságok jóvoltából támogatják a négy egymásra következő ügyet: a hajléktalan focicsapat vébéálmait, a súlyos beteg gyerekeket segítő alapítványt, a fogyatékosszínházat vagy akár a vágóhídtól „megmentett" beteg lovak menhelyét. De itt egy élő példa arra, hogy érdemes átlábalni a közhelyeken: a cél nem szentesíti az eszközt.

Az Ügy - Kandász Andrea műsora, 2006. június 6., kedd Tv2 0.00. Szerkesztő-riporter Kandász Andrea; rendező-operatőr Borszéki Ferenc; főcímzene Tonio; ötlet Szabó Gyula, Zanathy Ildikó.

Strucc - Esélyegyenlőségi magazin, 2006. június 8., csütörtök Tv2 0.00. Műsorvezető Novák Péter; riporter Ligeti László, Sipos Szilvia, S. Kállai Szilvia; főszerkesztő Pistyur Veronika, Rechnitzer Tamás.

MEGRENDELŐLAP

Megrendelem a MOZGÓ VILÁG c. lapot ...... példányban, az alábbi címre:

Megrendelő neve: .............................................................................................

Címe (város, község, kerület): ...........................................................................

(Utca, tér, ltp.): ..................................................................................................

(Emelet, ajtó): ........................

Irányítószám: ..............

Előfizetési díj egy évre 2400 Ft

Az előfizetési díjat a részemre küldendő átutalási postautalványon egyenlítem ki.

..........................................

aláírás

A megrendelőlapot borítékban, bérmentesítve az alábbi címre kérjük feladni:

Hírlapelőfizetési Iroda

BUDAPEST 1900