Aranykalapács

Négyszer nyerte el ezt a díjat. Az első női árverésvezető és a műfajában máig a legjobb. Most bemutatkozik. Mégis, csak ott kezdett igazán érdekelni ez a siker-sztori, mikor egy kemény alku (majdnem) végén a képet eladni gondoló férfiak összenéztek, és azt mondták, mégse nem lesz itt bolt, csókolom, mert „az üzlet az férfidolog". (Bár az üzlet létrejött, sőt mindenki jól járt, még legalább két fontos ponton mondják neki kedvesen - vagy gúnyosan -, hogy ez nem nőnek való pálya...) Ehhez képest, amint olvasom, ma már az aukcióvezetők többsége nő. Mert hogy itt nemcsak számolni kell villámgyorsan, nemcsak a piacot (meg a potenciális vevőkört) kell ismerni, hanem empátia is kell - kiolvasni a blazírt pofából, hogy ő lesz, aki feljebb nyomja a licitet és hazaviszi a képet (tárgyat, akármit), érezni a terem atmoszféráját, aztán rádobni még egy lapáttal. Szerintem a férfinépből genetikailag hiányzik az empátia, nála meg kamatozik. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy e csipetnyi nőutálat - „mit akar itt ez a nő?" - leütése (fonákból) adja e prezentáció rejtett báját.

Egyébként nem úgy van az, hogy valaki odamegy, aztán máris csapkod a kalapáccsal. Műveltség, szakmai tudás (műtörténet), indulótőke, piacismeret, kapcsolatrendszer meg szerencse kell hozzá. (Plusz még egy tucat apróság, amit nem sorolok. Hogy ne menjek messzire, a sikerben osztozik férjével, Törő Istvánnal, a Zsolnay kerámiák értőjével és kitűnő üzletemberrel, stratégával: nyerő páros.) Szóval sok minden kell hozzá, és főleg észnél kell lenni. Az alapítás idején elhívják képnézőbe, de inkább hazamenne, tévedés volt az egész, gondolja, udvariaskodik, keresi a kijáratot, amikor a plafonon megakad valamin a szeme. Más észre se vette volna, a háziak nagy könyörgésre leveszik, valami ócskaság. Kisült, hogy egy Vörös Géza-kép tartotta a vakolatot, restaurálás után jó áron kelt el - mázli és az egyik első nagy siker.

Persze rögtön hozzáteszem, hogy szerencse csak ahhoz társul, aki hatalmas munkát fektet abba, amit csinál. Virág Judit egy évvel korábban hirdeti meg aukcióit: kis mappa a gyűjtőknek, művészettörténész elemzése a fontosabb képekről, vastag katalógus, a színpadi esemény (helyszín: Kongresszusi Központ) előtt felgyorsuló PR. Mire ott vagy - nézelődő és licitáló együtt -, már többször is lejátszottad a partit, ami persze egészen másképp zajlik élesben. De ez a rákészülés, mintegy a Mű-Terem Galéria védjegye, csalija, versenyelőnye.

Szóval: titkokat mesél - nyugiban, mert tudja, hogy ma már nem ismételhető ez a karrier. (A pálya betelt, nagy fogások a profikhoz is ritkábban gurulnak be, szóval: aki jött, aki nem...) Illetve nem is titkokat, hanem a drámát: a képet (Czóbel: Párizsi utca, 1905) a mit sem sejtő, műértéket nem ismerő hozza be, remél pár százezret, megrémül a hárommilliós kikiáltási ártól. („Ki az a marha, aki egy ilyen koszos vászondarabért annyi pénzt kidobna?") Közben némi etikai eligazító is ide íródik: szabad-e áron alul venni a mit sem sejtőtől (nem szabad persze, az ilyesmi a nepperek pályája, akik jót röhögnek...). Nagy csata az új keretért, a műtörténész felkutatja az előtörténetet (kié volt a kép, mikor állították ki), aztán a restaurálás fázisainak bemutatása - a mit sem sejtő izgul, megnyugszik, már félti a művet. Közben már a bennfentes szimatmatyik járják a galériát, hol mikor lehet látni, van, aki beerőszakoskodja magát. De a stammpublikumnak megy a hivatalos infó. (Egy svájci kuncsaft a kedvenc vevő...) Aztán hosszú várakozás, és végre az árverés. A hárommillás kikiáltási árat hamar elhagyják, húsz felett csata, végül harmincnál mintha csend lenne - egy kivételével mindenki kiszállt. És akkor jön a svájci megbízottja, és harminchat milláért elviszi. A mit sem sejtő (egy testvérpár) boldog. A kép csodás. A dráma poénra zár. Az olvasónak lesz valami képe arról, mi történik az árverésig: nem csak számokat kiabálnak pár ezer embernek. Kemény - hosszú - meló.

Ez a folyamatábra azonban még üres. Ami színházzá teszi az árverést, az a kikiáltó egyénisége. Ez esetben Virág Judit. Mellékesen azt mondja magáról, hogy ő egy Cipolla - Thomas Mann Mario és a varázslójából -, aki elvarázsolja a publikumot, csinos (csábító), tapintatos, közben árad belőle a szakértelem. Közben „húzd meg erezd meg" technikával csigázza a várakozást (az aukció elején egy nagy durranás, majd néhány tétel langyi, aztán még nagyobb durranás). Igen ám, de a lényeg az, hogy a drámából színház legyen, amihez viszont személyiségvarázs, sugárzás kell, jelenlét, akciókészség, gesztus-mimika, megnyerő és distanciát tartó, objektív és pörgetős stílus. Nem tudom, mi még.

De térjünk vissza egy pillanatra a sugárzásra. A kép maga is sugárzik - mint esztéta díjazom a könyv ide vonatkozó bekezdését: „Egy remek képnek aurája van, és mintha elektromos hullámokat bocsátana ki, melyek messzire elhatolnak" - mondja. (Egyetem, kötelező olvasmány, Walter Benjamin: A műalkotás a reprodukálhatóság korában központi fogalma beszól ide is. Joggal.) Itt persze marketingbe csomagolva: a sugárzás ugyanis messze elhatol, mondja a szöveg, aztán úgy folytatódik, hogy a város legtávolabbi pontjáról is indulnak telefonok... Ez is van persze, de a kép elementáris hatása marketingon túl és innen maga is rejtvény: mitől sugárzik az egyik és mitől vak a másik? Nem tudjuk, ám ha van, ha megindul a sugárzás, akkor ettől (is) lendül be a licit és haladja meg a kikiáltási árat több száz százalékkal. Beleszeretnek, póriasan, nem tudják kivonni magukat a kép mesmerizáló hatása alól.

Ám közben - mint említettem volt - az árverező sugárzása is dolgozik. Ez esetben a szerzőé. Mit mondjak, az „árverező" imázsa is fel van építve, ahogy egy-egy aukció, ahogy a katalógus, ahogy minden fázis. Hiszen maga ez a könyv is része a személyiségvarázs megerősítésének, a mítosz építésének. Nem cikizek: ilyen még nem volt Magyarországon, és hogy van, azt Virág Judit teremtette meg. Ezt is hozza magával a színpadra.

Vicces sztorik: a hamisítók ügyeskedéseiről. Persze csak azért viccesek, mert a galéria felkészült, dokumentáció, trükk-katalógus, anyagismeret, az egyes festők által abban a korban használt fa, vászon, festék együttes ismerete, írásszakértő (szignó), műtörténeti háttér - majdnem végtelen a védekezés fegyverzete. Innen nézve tényleg mulatságos még a legrafináltabb trükk is. (Öreg, tiszteletet parancsoló néni árul egy képet, ha leveszik a falról, a helye fehéren világít, merthogy évtizedek óta nem mozgatták. Kisül, hogy porszívó fúvójával vitték fel a diszkrét trutymót a kép környékére, hogy ezzel az antikolással igazolják eredetiségét.) És persze volt olyan balfasz is, aki Kmettit szignózott a gyártmány alá (Kmetty helyett). De azt is megtudhatod, hogy a szignózás (és felismerése) külön szakágazat, bonyolultabb, mint egy telefonkönyv. És kívülről kell tudni.

Az aukciós etika - már említettem egy szeletét - tiltja, hogy a publikumról bővebbet olvassak. Úgy értem: szociológiai megoszlásáról, régi és új gyűjtőkről, a termet megtöltő több mint ezer ember összetételéről. Ami persze érdekelne. A kötet végén szereplő Top 10 árlistája - magyar és külföldi -, valamint az évjáratok különbségei (a jelenhez közeledve szinte exponenciális az áremelkedés) sokat mesélnek a műkereskedelem, műgyűjtő, befektető, pénzpiac bonyolult kapcsolatáról - persze nekem keveset, mert e téren telhetetlen vagyok.

Amúgy a gyűjtő lélektana (és ennek változásai) érdekelnének. Addig rendben van, hogy valaki pl. csak Tihanyi Lajost gyűjt, és otthon minden szabad felületen ezek a képek lógnak, a szemét legelteti rajtuk: az igazi gyűjtő a fizikai közelséget akarja, tapintással egyetemben kívánja érezni tárgyait. Számomra bonyolultabb az a helyzet, amikor már beteltek a falak, nincs hová akasztani, és a képek - gondos csomagolással, páratartalomra ügyelve - raktározásra kerülnek. Itt a tulajdonlás érzékiből spirituálissá válik (nekem „megvan"...). Igaz, bármikor elővehető, de mégis: a napi érintkezés érzéki közelsége, a bármikor belenézhetek élménye más. Illetve: imaginárius. Felfogható persze, végül is, az én könyvtáramban is ez a helyzet, a polcok második - belső sorában - dulakodó könyvekkel sincs érzéki kapcsolatom. El is felejtem őket, sajnos... De talán épp ezért tudom, mi a különbség az „együttélés" és az imaginárius tulajdonlás között. A magánkatalógusban szereplő tételt is lehet szeretni, de micsoda különbség... Bár mint olvasom, a gyűjtő magányos, zárkózott vadász, mégis van olyan együttélési forma is, ahol a gyűjtő „mutogatja" kincseit, szemérmesen, csak kiválasztottaknak, netán olykor kikölcsönzi nagyobb kiállításokra, ezért nevét jegyzik stb. A birtoklás erotikája. Amit Törő István fogalmaz poénra: „Az erotika mindig ragadozó jellegű is. A gyűjtésnek ennyiben van erotikája... A ragadozó ösztön a tárgyak birtoklásának vágyát jelenti, ez elementáris érzés, hiszen birtoklunk valamit, amire sokáig vágytunk. Annak tudata, hogy egy csodálatos műtárgy az enyém és nem másé, ez önmagában is erotikus jellegű." De még az erotizálás előtt, a gyűjtéspszichológia lényegét is ő fogalmazza tökéletesre: „A gyűjtés valami olyasmit jelent, hogy materializálod, tárgyiasítod azt a szellemi közeget, amely végeredményében nem más, mint te magad. Megfogalmazod önmagad a kultúra egy kis szelete révén." Személyiségbővítés - tulajdonba zártan lesz eleven a kultúra élete.

A könyv, hogy cikizzek is, önmagában is reklám, persze a marketing tér high end végén. Közben ismeretterjesztés, bevezetés a szakmába, némi önfényezés és a 20. sz.-i magyar festészet (avantgárd) válogatottjának bemutatása - hátsó ajtón keresztül, izgalmasan. A pénz szaga nem önti el a könyvet, de hát ez üzlet, ezért az is benne van (korrekt tól-ig-okkal), legalább tudod, mit várhatsz, ha netán elcsábulsz. Ez is meg van csinálva.

Virág Judit: Senki többet? Harmadszor! Korona Kiadó, 180 oldal.