A Mozgó Világ internetes változata

Legyen egy ilyen torony.

Furcsa legyen és sehova sem illő, mint az Eiffel-féle, de jel legyen ez is, a hely jele és maga a hely: az, ami. Ha nem zsinagóga - aminek eredetileg szánnák, de ami aztán mégsem lehet, mert annyi pénze, amennyivé építés közben nőnek a költségek, még a frissen emancipált és persze nagyravágyó helyi zsidó közösségnek sincs -, ha nem az, hát nem, akkor valami más: királyi mauzóleum, kilátó, akármi.

Nem az a fontos, hogy mi, hanem hogy legyen. A kor nagy építésze tervezze ezt is, a jövőnek építse, de ne ám vasból és acélból, hanem kőből, fából és téglából, bizonyítandó, hogy amiként ő, még éppen a 18. század szülötteként, két évezredes múltú nagy nép új országának is a nagy múltból tervez új - igaz: ideiglenes - fővárost, hát az építészet jövője is a múltból kell hogy vétessék. A rögeszméjévé legyen ez a hol pénzhiány, hol meg földrengés miatt évekre abbamaradó, mégis mindig újrakezdődő építkezés; kilencvenévesen, repdeső fehér hajú vénemberként, alig néhány hónappal a halála előtt kosárban húzassa föl magát 1888. október 18-án a kupola - az általa volta helyett voltónak, boltozat helyett arcnak nevezett fő mű - százötven-egynehány méternyi magasába, farkasszemet nézni vele, megállapítani, hogy sikerült, és aztán nyugodtan halhatni meg odalent a porban.

Azt már ne tudja meg ez az ember - legyen a neve Antonelli -, hogy bár elkészül a fő mű, Európa legmagasabb kő- és téglaépülete, a jövő mégsem ilyen lesz. A földrengést húsz, majd újabb ötven évvel később tornádók kövessék, mennykő csapjon a toronyba, és bár csak a teteje zuhanjon le kétszer, 1928-ban például tanulmány útján méresse fel a fasiszta városvezetés, hogy vajon mekkora rommezőre kell számítani, ha egyszer az egész épület összeomlik, az ötvenes években pedig csúf vasbeton merevítéseket kapjon a csodaszerkezet. Ezeket még később, mikor már jó ideje emblémájává lett ez a torony a városnak, finoman rejtsék majd el ugyan, de váljék ily módon még világosabbá, hogy nem, nem a múlté a jövő.

És akkor akár beléköltözhet végre valami múltféle is. És legyen ez a múlt azé a találmányé, amely Antonelli halálakor még nem is létezett, és amelyről a feltalálója is úgy vélekedett: „nincs jövője". Mozimúzeum: a fénydoboz-, árnyszínház-, forgódobos kukkoló-, laterna magica-szerű kuriozitásból, vásári látványosságból összeeszkábált filmművészet temploma legyen a torinói Mole Antonelliana.

A tornyot egykor ékesítő, de bukott angyallá lett szárnyas géniusz után a kupola alatt a D'Annunzio-féle Cabiria-film arany Molochja fogadja a belépőt, filmzene szóljon, andalodjon és bóduljon, kapkodja a fejét és hunyorogjon a belépő. Árnyfigurává legyen ebben az óriási dobozban, tarka ruhás Arlecchino egy vásári színpadon, Metropolisz statisztája, harmadik figura Neo és Trinity háta mögött a Mátrixban. És kápolnái is legyenek a film templomának, a kápolnákban az Ingrid Bergmantól búcsúzó Humphrey Bogarttal, a Trevi-kútba lépő Anita Ekberggel vagy George Lucas űrrobotjaival; és keresztút is legyen, filmplakát-stációkkal, Griffithtől Scorseséig és az ádáz punok ellen mozgósító antik Cabiriától a másikig, az édes bohócarcú kis Giulietta Masináig. És emelkedjen a magasba a látogató is, mint száztizenhat éve a fakosarában kuporogva haldokló építész, üvegliftben röppenjen fel a kupolatetőre és aztán vissza le, a kitárt karú Moloch lábai elé, hogy ott fülhallgatós nyugágyon elheverve nézhesse, hogyan kergetik morc pofák az egyik mozivásznon a mozdulatlan képű Buster Keatont, vagy a másikon hogyan számol le egymással a jó, a gonosz meg a csúf; óránként egy-egy percig pedig kétszáz éves festett üvegen át vetített csillagos ég forogjon a sötétbe boruló kupolamennyezeten.

Nincs ilyen, de legyen.

És képzelje el a látogató, hogy neki is van mozija. Hogy a párizsi Notre-Dame ez itt, ő pedig Quasimodo. Ő itt az őr, lakni is itt lakik. Zárás után jön el az ideje, ha mindenki elment, és elült a zaj. Ő kapcsolgat, ő vetítget, ő képzeleg itt ravasz villanyfény-pászmák fókuszában. Ne púpos, ne csúnya Quasimodo legyen, hanem helyes fiú, csak olyan magának való. És aztán jöjjön egy nő, amilyenek moziban vannak csak, a jófélékben, persze. Éjfél után, már-már fekete-fehérben. Mint a tüsihajú Jean Seberg, vagy a fiatal Jeanne Moreau. Mint az a lány a szomszéd mekiben, akinél esténként, a toronyba menet hamburgert vesz az ember, pedig utálja és szemétbe is hajítja mindig a hamburgert, a lány viszont tetszik neki, csak nem mer szólni. Meg hát egy szeretője is legyen a lánynak, jóképű strici, autótolvaj szépfiú. Aztán egy este öntse rá mérgében az a lány a hatalmaskodó főnökére a fáradt olajat, a kihívott rendőrség elől menekülve pedig a mozimúlt őrének éjjeli birodalmában leljen oltalomra; a folytatás viszont már az legyen, hogy Esmeralda is tényleg belészerelmesedik ebbe a róla és vele mozizó Quasimodóba. Sőt a másik pasi is toppanjon be egyszer csak, és akkor már inkább Jules és Jim legyenek ők, a ménage ŕ trois-nak pedig egy pisztolylövés vessen véget, a maradék kettő meg boldogan éljen, amíg meg nem hal...

Legyen egy ilyen film, na, jó.

Közepesen is sikerülhet. Elég, ha rokonszenves. Ha benne van ez a torony, a fénydobozok, az arany Moloch, a mozikápolnák, és én is, ahogy mozizok egy lánnyal.

Igazi legyen, mint a gőzmozdony A vonat érkezésében.

 

 

Éjfél után (Dopo mezzanotte). 89 perces színes, feliratos olasz romantikus vígjáték, 2004. Rendező, forgatókönyvíró Davide Ferrario, operatőr Dante Cecchin, zene Daniele Sepe, Banda Ionica. Főbb szerepekben Giorgio Pasotti, Francesca Inaudi, Fabio Troiano, Francesca Picozza, Silvio Orlando, Ivan Negro.