A Mozgó Világ internetes változata

A kérdés olyan ostobán merül föl, és közben mégis olyan világos egyértelműséggel, hogy nehéz megszabadulni tőle. Tehát: Richter után mi értelme van zongorázni? Persze vannak kibúvók, Richter se mindig Richter, ő sem játszott el mindent, neki is vannak nem tökéletesen megoldott művek a repertoárján, de a tipikus esetet nézve: ha Richter valaminek nekifogott, akkor abban annyi erő, koncentráltság, ugyanakkor forma és fegyelem van, hogy elsöpör minden elődöt és utódot. Van a Schumann a-moll zongoraversenynek a klasszikus stúdiófelvétele, 1957-ben vették föl a Varsói Filharmonikusokkal, de a lemez újra és újra piacra kerül, örök darab, és nem véletlenül. Jobban ezt a művet elzongorázni nem lehet. Dübörög és lírai, viharos és szinte pusztító, a végső pillanatban mégis derűs, ragyogó, és Richter. Ha van művészeti magyarázata, hogy azóta mégis újabb felvételek jelentek meg, az a zenekar, nem rosszak a lengyelek, de mégsem osztályon felüliek, próbálnak lépést tartani Richterrel, de nem képesek, így aztán a zongoraverseny egy kicsit Richter és barátai interpretációt kap, szaladunk a mester után, de nem érjük utol. És persze ihletet vagy ötletet adni már végképp nem tudunk neki.

Eddig jutottam nem túl eredeti és nem is magvas morfondírozásomban, amikor a televízió leadta a Huszárik rendezte Kormos István-portréfilmet. Kormos furcsán és hosszan beszél, nagy, nyomdakész monológokat mond, és egyszer csak ugyanerről kezd el elmélkedni. Nem Richterről, de majdnem. Hogy amit ő meg akar fogalmazni költőként, azt már József Attila is megfogalmazta, és mit tudna ő mondani, ami azzal mérhető lenne. Ez az, ami nem engedte őt verset írni húszéves koráig, és ezen lépett túl, amikor rájött, hogy nem baj, ha nem mérhető József Attilával, attól még neki is el kell mondania a magáét, mert azt meg csak ő tudja.

Nyilván az alapigazságokat is újra ki kell mondani. Meghallgattam Kormost, és már mentem is a lemezjátszóhoz, kivettem belőle Richtert, és nézzük csak, nézzük csak, Schumann. Van itt egy Schumann-válogatás, és persze a zongoraverseny is rajta van, Maurizio Pollini a szólista és a Berlini Filharmonikusokat vezényli Claudio Abbado. 1990-es lemez, Abbado éppen köztes korban, már nem fiatal titán, de nem is a mostani nagy öreg, zenei értelemben nem feltétlenül inspiráló a kíséret, de úgy szól a zenekar, hogy az ember időnként összerezzen, atyaég, szétmegy a ház. Pollini, na jó, Pollini. Nem úgy zongorázik, hogy bármit is új fénybe helyezzen, ha nagyon szigorúak vagyunk, akkor korrekt és biztonságos unalom, de nem vagyunk nagyon szigorúak, mert most tanultuk Kormostól, hogy azt kell keresni, amit csak ő tud elmondani. Valami apróságok hullanak morzsaként, szépek a bal kezes trillák, és tulajdonképpen az első tétel kadenciája is tanítanivaló, ahogy pontosan középre lő, megérezteti a barokkot, azt az átlátható polifóniát, és mégis romantikus a csörömpölés, ha nem is a belső tüzet hallani, de a romantikus arzenál azért okádja a lángot.

Nem teljes csalódás, de azért kevés. Viszont a zongoraverseny előtt ott van a lemezen az Arabeszk, és ez a hat perc mindennapi kenyérré válik. Éjszaka az ágyban fekve sokszor négyszer-ötször hallgatom újra, pedig még azt sem mondhatom, hogy annyira tetszik. De nem hagy békén. Ahogy a kezdő dallam nem tud elrepülni, egyszerűen és lágyan ott marad a föld közelében, mint egy kevéssé sikerült és attól népszerű Chopin, pedig hát Schumann, igazi Schumann. Megfognak az előadás gyengeségei, ahogy lassan unalmassá válik, ahogy az ember türelmetlenné válik, hogy miért mondja az első epizódot ilyen hosszan, hiszen értjük már, hogy mit akar a drága szerző. De éppen ezek a kevéssé ihletett előadói megoldások mutatják meg a darab egy rejtett arcát, hogy az Arabeszk voltaképpen a fölösleges hangoktól válik nagy művé. Ha maga a téma nem száll föl, és az első epizód unalmas, akkor is gyönyörű, ahogy elkerüli Schumann a kézenfekvőt és a banálisat, nem ott megy vissza a témához, ahol a közönséges zenebaráti logika kívánná, hanem tesz egy furcsa kanyart, már majdnem elmegy, már majdnem eltűnik minden, és akkor talál vissza. És ugyanígy kap új életet a darab befejezése, voltaképpen megvan, elértük, enynyit akartunk hallani, és akkor Pollinit is utoléri a líra, és a darabhoz hozzáillesztett vég párásan, vízcseppektől csillogóan emelkedik, emelkedik, és az ember rájön, hogy Schumann nagy ravasz, igaziból ezt akarta elmondani, de ez a néhány hang önmagában kevés lett volna, hát eléírt egy fülbemászó kis zongoraművet.

Persze, az Arabeszknek vannak sokkal jobb felvételei is. Olyanok, amelyekben már a téma is szinte fölszáll, olyanok, amelyekre nem települ rá az unalom, amelyek tördeltségük ellenére is egységesen hatnak. Hogy azok javítják-e ki a kompozíció hibáit, vagy Pollini interpretációja a hibás, az ebben a pillanatban mindegy, ne tegyünk úgy, mintha Schumann élő ember lett volna, örüljünk, hogy legalább Maurizio Pollini valóságos személy.

Ő viszont annyira valóságos, hogy koncertet ad Bécsben. Kettőt egymás után a Musikvereinsaal nagytermében, ugyanazzal a műsorral, nem lehet sok zongorista a világban, aki ezt megengedheti magának. Nincs zsúfolásig a terem, de legalább lehet jegyet kapni, és gyakorlatilag tele a ház. Valahogy a nagy pillanatot érezzük, Pollini a hatvanas évek végén nyerte meg a varsói Chopin-versenyt, akkor robbant be a zenei köztudatba, akkor készült az első Chopin-lemeze. Később a Karl Böhm vezényelte Beethoven-zongoraversenyek még nálunk is ott voltak alapvető felszerelési tárgyként a háztartásokban. Aki bejön a pódiumra, az valóban ő, a szeme most is sötét, a feje időközben tarkopasszá vált, elálló fülű kis, nyüzüge ember, egy darab az elmúlt század második felének zenei életéből.

Más kérdés, hogy akárhogy igyekszik felnőni a hallgató a nagy pillanathoz, Mozart c-moll fantáziáját pocsékul játssza a művész. Az egyetlen jó gondolat, hogy a programban a fantáziát követi a Chopin g-moll ballada, és az ember a két mű rokonságát észreveheti. Viszont ahogy még akad magyarázat, hogy Mozart nem Pollini világa, soha nem is volt, és a legromantikusabb Mozart-darab nyilván csak az évforduló miatt került műsorra, úgy a g-moll balladára már nincs mentség. És ezt is rosszul játssza, hú, de milyen rosszul. Végig a Chopineket, két noktürnt és egy polonézt. Technikailag egyáltalán nincs a helyzet magaslatán, melléütések, bizonytalankodások, és üres a másik serpenyő, nem azt látjuk, hogy a lélek erős, de a test gyenge, hanem hogy Pollininek nemhogy mondanivalója nincs, de még ötlete se, azok a darabok, amelyek a legjobban összeforrtak a nevével, most némán és kérlelhetetlenül állnak, nem szólalnak meg. Némi erőlködést lehet érezni, hogy legyen már valami, túlhangsúlyozott ritmizálást, öngerjesztő ráncigálást, de az egész olyan, mintha valami nyúlós kenyértésztába ragadt volna a zongorista keze, erőlködik, és nem szabadul tőle, rázná le, de nem ereszti. Pollini küszködik a darabbal és a hangszerrel, és még arra sem futja, hogy eladja valahogy a produkciót a közönségnek, hogy benyomást keltsen. Ekkora múlttal nem bukik már meg az ember, de a szünet előtti taps semmivel sem nagyobb, mint az, amelyik a művészt fogadta. A híres Pollinit vártuk, a híres Pollini jött, de hírét nem növelte, nem is igazolta. Ha nem Bécs és nem Pollini, már tűnnék is el, csak időpocsékolás az egész.

A második rész Liszt, előbb késői zongoradarabok, Szürke felhők, Balcsillagzat, Gyászgondola. Talán csak azért, mert a fekete, lakkos zongora valóban hasonlít a gondolához, talán a komor, öreg hangulat az oka, de a koncertnek ez a része legalább nem elfogadhatatlan. Tapogatózás a billentyűkön, a keresek is meg nem is attitűd, és ez a hangulat helyénvalónak látszik. Aztán jöhet a nagy mű, a h-moll szonáta.

Ha a koncert első részében ötlete sem volt Pollininek, hogyan is adhatná el magát és a produkciót, most legalább ötlete van. Gyorsan játszik. Nagyon gyorsan. Értelmetlenül gyorsan, úgy hadar, hogy alig lehet érteni a szavát. Úgy hadar, hogy az ember érzi, tulajdonképpen nem a sebességtől nem érti, amit mond, hanem mert kihagyja a hangokat. Felelőtlenül és pongyolán játszik, száguldozik és csépel, és ezzel azért impresszionálja a közönséget. Hogy pontosan mivel imponál, az álvirtuozitással vagy az álszenvedélyességgel, azt nem tudom megmondani, igaz, hogy olyan nagyon nem is érdekel. Ha az első részben Pollini olyan volt, mint egy kivénhedt bűvész, aki már elrontja minden trükkjét, kilóg kabátujjából a kártya, és kiesik a zsebéből a tojás, elszabadulnak a galambjai, akkor most a szünet után sikeres sarlatán, bejönnek a cselei, hatalmas taps fogadja a produkciót, és ő szerény zseniként, vállat vonva, kezét félszegen széttárva hajlong, gyorsan-gyorsan adja egymás után a ráadásokat. Négyet, többnyire ugyanebben a szellemben, kapkodva, felületesen, értelmetlenül. Csak azért nem lehet utálni érte, mert mégis teljesítmény, sőt jelentős előadói teljesítmény, ahogy a döglött lovat föltámasztja, mankókkal, karókkal megerősíti minden oldalról, és ő már a művészszobában adja az autogramokat, mire észreveszik, hogy a nemes paripa régen kiszenvedett.

Nekem meg nem marad más, mint hazafelé beteszem az új lemezemet a kocsiban, Richter zongorázza a h-moll szonátát, és egy kérdés ötlik föl közben: Richter után vajon mi értelme van zongorázni?

 

 

 

Maurizio Pollini hangversenye - Bécs, Musikvereinsaal, június 7.