A Mozgó Világ internetes változata

Németh Lajosnak nem lett igaza. A művészettörténész, aki a legtöbbet és a legfontosabbakat írta Kondor Béláról, akinek a készültsége is a legilletékesebb volt az életmű értékeléséhez, azt prognosztizálta hetvenhétben, hogy a művész halálát megelőző évtizedet a jövő művészettörténet-írása majd Kondor korának nevezi. Ez egyelőre nem következett be. A művészettörténeti gondolkodás, a leírt is, a beszélve csiszolódó is tekinti azt a Kondor fellépésétől, ötvenhéttől számítható, tulajdonképpen csonka tizenöt esztendőt a forradalom híján jött megtorlás, a keserves kibontakozás, az avantgárd áttörés és a csatlakozás periódusának, de a Kondorénak egyáltalán nem. Nevektől eltekintve - a magyar szakma mintha egyáltalán nem kedvelné a névvel ellátott korszakokat - volt ez az időszak a konstruktivizmus kiteljesedésének kora, a szürnaturalizmus ideje, az Európai Iskola visszatérésének évtizede, volt - valamikor volt - az alföldi festészeté, az op-arté, később a pop-arté is, a Greshammel és a szocialistarealizmus-romokkal való leszámolásé. A felsorolás korántsem teljes, de annak érzékeltetésére csonkán is elegendő, hogy miért nem értette-érti, s miért nem értékelte-értékeli kor és utókor a nagyságán ezt az életművet.

Holott egyébként értékeli. A Kogart Ház emlékkiállítása maga az abszolút megbecsülés, nemcsak azért, mert eszükbe jutott a hetvenötödik évforduló, hanem azért is, mert a lehető legrészletesebben mutatja be a pályát, mert méltó katalógus kíséri, továbbá méltó érdeklődés, amilyen egy remekművekből megszerkesztett emléktárlathoz illik. Az utóéletről azonban majd később, egyelőre éljünk a lehetőséggel, hogy a folyamat együtt látható. És állapítsuk meg újra, hogy indulásakor, az ötvenes évtized legvégén Kondor realista volt. Realista a szónak az akkori, konyhaszínvonalon elgondolt és főzőreceptszerűen megkövetelt értelmében, amennyiben látványt ábrázolt és felismerhető képelemeket komponált. De realista annak az akkortájt nemigen alkalmazott, ámbár hivatkozott kritériumnak az értelmében is, amely valamiképpen lényeget, esztétikai minőségben megtestesülő szellemi lényeget keresett a műalkotásban. Sőt a fiatal Kondor eszményekre rezonáló forradalompárti volt. A mostani emlékkiállítás nem válogatta be azokat a Tanácsköztársaság-témájú rézkarcait, amelyeket a negyvenedik évfordulóra rendezett ötvenkilences műcsarnoki nagy kiállítás vonultatott fel, de kárpótol egyebek között az ugyanazon évszámot viselő Forradalom nagy vásznával, ezzel az ironikus azonosulással átgondolt, okkersárga embertömeget tündöklőkék ég elé zúdító kompozícióval.

Hogy ezek a korai remekek, a meztelen-védtelen szép emberpárok, a virágot átnyújtó tiszta arcú fiúk, a botránykővé vált, szívszorítóan játékos óvodapannók miért részesültek érzéketlen elutasításban, azon csak a kort nem ismerők csodálkozhatnak. Kondornak volt szerencséje az ötvenhetes tavaszi tárlat idején pályát kezdeni, akkor, amikor a hivatalos kritika lángszóróért kiáltott, és amikor ez a sajátos lángszóróprogram jószerivel az egyetlen konkrét, értékelhető és leírt javaslat volt a művészetpolitikában. Aki egyszer részletesen megírja az ötvenhéttől hatvanötig terjedő időszak magyar művészettörténetét, az ostobaság, a berezelés, a tanácstalanság és a durva agresszió zavaros történetét fogja feltárni. Nem volt „képzőművészeti ellenforradalom", de mindazok, akik okkal féltették eddigi kiváltságaikat - művészek és művészeti írók -, utólag kreáltak egyet, hogy legyen mit felszámolni. Sikerrel, ámbár csak átmeneti sikerrel, mert ahogyan telt az idő az oly ártatlan és utólag oly gyalázatosan meghurcolt Tavaszi tárlat után, úgy vált mind kínosabban nyilvánvalóvá, hogy az ötvenes évek első felének szocialista realizmusát képtelenség folytatni. Ez már az ötvenes évek derekán is nyilvánvaló volt, aztán egy rövid, szörnyű ideig csend, de aztán mind egyértelműbb lett a felismerés. Gyaníthatóan a politika számára is, politikai okokból. Ami bizonyos: az az oldódás, amelynek eredménye ezekben az években részint a két világháború közötti, részint a negyvenöt utáni értékeket tudta és akarta gyarapítani, nem feltétlenül kedvezett Kondor befogadásának. Mert - ne legyenek illúzióink - ezt az új, nyers és tartalmas művészetet nemcsak a hivatal, a hivatalosság fogadta ellenérzéssel, hanem a szakma, annak meghatározóbb tényezői is. Kondor első kiállítását állami hivatal tiltotta be és murálisát hivatalos zsűri utasította vissza, de tette ezt, tették ezt egyáltalán nem a képzőművészeti közvélemény felháborodásának ellenében, korántsem kartársi tiltakozások közepette.

A helyzet értelmezhető: a festészet és grafika éppen kiszabadult - ha valóban már kiszabadult - a stílus-, téma- és mondanivaló-diktátumok kalodájából, úgy érzi, úgy is hirdeti nem hivatalosan, hogy nagy eredmény, ha visszatérhet a lírai képalkotás, a harmonikus szépség, az önmagáért esztétikus poézis szabadabb plein airjébe. Meglehetősen zavaró, talán nem is értelmezhető jelenség ebben a helyzetben egy olyan művészet, amely tartalmakat, bonyolult életszemléletet fejez ki, sőt filozófia-, de legalábbis gondolatisággyanús. Ráadásul megkerülhetetlenül, kétségbevonhatatlanul talentumos, és így sem a restaurációkra készülő régi eszmei mondanivalósok, sem az újabb generáció tematikai igyekvői közé nem száműzhető. Marad támadási felületként a forma. A hivatal és annak szószólói soha nem támadták a Kondor-képek és -grafikák lényegét, mélyét, értelmét, mert azt soha nem értették meg, támadásaikat a felületről, a stílus felől indították. Könnyen: a középkori és Dürer-metszetek tanulságait felhasználó, a magyar aktivizmus mestereit tanulmányozó, a Bosch, Blake és Giotto örökségét bátran hasznosító Kondor-eszköztár olyan gorombán újszerű volt a magyar művészetben, hogy nemcsak a megzavart fejű vagy műveletlen (esetleg: zavarodott és műveletlen) hivatalosak, hanem a professzionális szakma is megütközve hunyorgott a láttán.

Ráadásul ez a képi világ mind bonyolultabb lett annak arányában, ahogyan a festő-grafikus feszítő gondolatai, komplikált életélményei, világhoz való viszonya strukturálódott és gazdagodott. Nem tudni egyelőre, hogy Kondor magánéleti traumái, a művészetét fogadó értetlenség és ellenségesség vagy a hatvanas évekre egyre konfliktusosabbá váló világ hatása volt-e erősebb abban a torlódásban, amelyben művei ez idő tájt mind tragikusabbá, mindinkább kétértékűvé és örvényesebbé váltak. Alighanem egyetlen faktor is elég lett volna ahhoz a mentális változáshoz, amelynek a megtestesüléséhez mind súlyosabb szimbólumok, mind egyénibb mitológiai értelmezések és mind kevésbé kategorizálható egyéni eszköztár szükségeltettek. A legfontosabb művészeti eszköz a kétely. Már a „realista korszak" műveiben is végig jelen volt némi irónia, némi groteszk, némi apró elidegenedés. Csak amennyit a férfiszemérem megkíván, csak amennyit a védtelen líra védelemül maga elé bocsát: a tiszta, szárnyas-virágos Emberpár tulajdonképpen csúnyuska, az Őrangyal monumentalitását furcsa ablakból furcsa, apró, trombitás figurák ünneplik, és a gyakori szerkezetek, építmények és repülőgépek sem a konstruktivisták felhőtlen optimizmusát hirdetik. Az arányok az idő teltével eltolódnak, a figurák ambivalenciája nő. Ekkori műveinek szüksége van a keresztény és nem keresztény mitológia toposzainak átértékelésére, nyugodtan mondhatjuk, hogy kiforgatására, új, saját mitológiák megteremtésére, helyzetek és kialakult viszonylatok öszszekuszálására és egyéni rendszerekbe állítására. A Darázskirály helyzetét és jellemét, szomorúságát és fenségét, sőt király voltát-bohóc voltát sosem fogjuk végérvényesnek mondható módon meghatározni - csak a gyönyörű pátoszos emberségét, amely természetesen Kondor-pátosz: groteszk és festőien, mélyről ragyogó. De nem értelmezhető csupán a bazilikalegendával Liberius arany hátterű képe, az ótestamentummal Jónás pasztelles, lompos vonulása vagy bármely szent szöveggel a kétszer megfestett fenséges apokrif, amelynek már a címe is provokál: Szent Péter és egy nő.

Értelmezhető viszont színnel, léptékváltásokkal, aranylemezzel és vonalakkal. A jellegzetes Kondor-vonalakkal, amelyek pasztellpuha gyöngédséggel szólalnak meg mély, sötét és kusza képeken, amelyek vidor, tiszteletlen, rikító kontúrral futják körbe a legtestesebb, legsúlyosabb drámák szereplőit, és amelyek oly frivol, már-már obszcén lilasággal vagy kékséggel teszik kérlelhetetlenné az ekkoriban gyakori aszszonycsúfolásokat. A szürrealizmus pszichotechnikáját és a konstruktivizmus szerkezetességét kénytelen emlegetni a szakértékelés, ha rászorítják Kondor művészetének stiláris jellemzésére, de egy lélegzettel, azonnal kénytelen hozzátenni, hogy ezek szuverénül használt eszközök csupán, amelyeknek a klasszikus eredetijéhez nincsen köze az életműnek. Alighanem ebben keresendő a második magányosság oka is. Kondor mesteri fölénnyel és függetlenséggel kezelte mindazt, amire szüksége volt, a mester jelző igaz huszonéves önmagára is, művészete - járjon bármennyire is az ilyen végkövetkeztetés a méltatói tehetetlenség gyanújával - nem más, mint hasonlíthatatlan, egyszeri kondorizmus. Nem lehetett tehát sok képzőművész szövetségese a seregeket szervező hatvanas évtizedben sem. Író-költő híve, művészettörténész és zenész barátja sok maradt, köztük voltak a legnagyobbak is, de a szakmában csaknem egyedül maradt. Egyedül kellett maradnia azoknak a harcoknak az idején, amikor hosszú repressziók elmúltával és ellenhatásaként generációk vállalt célja lett az elmulasztott klasszikus avantgárd tételes hazai meghonosítása és a határállomásokon már jelentkező újavantgárd törekvések megvalósítása. Ő nem tartotta küldetésének sem a konstruktivizmus, sem a pop-art, sem a koncept, sem más vívmányok kizárólagos követését, következésképp nem tömörültek köré zárt falanxként mindazok, akik hozzá hasonlóan szembeszálltak az itthoni tradíciókkal. Kezdetben mint mellőzöttet-üldözöttet, mint a legnagyobb ilyet a zászlójukra tűzték, de útjaik hamar elváltak, élete vége felé már arról az oldalról kapta a fanyalgó bírálatot.

Megint egyedül volt, most egy értetlen, utóvédharcokba belevesző tradicionalizmus és egy formailag újító, militáns művésztábor között a senki földjén. És halála után, az utóéletében ott is maradt. Nem igaz ám, hogy ma nem értékelik, nem szeretik és nem hivatkoznak rá. Csak - más időket élünk még mindig, ne szenvelegjünk - igazán senkinek sem fontos most. Epigonjai (mert tengernyi utánzója volt) szerencsésen elmaradoztak, a slágerlelkületű publikum nekrofág kultusza szerencsésen alábbhagyott körülötte, csak éppen az az izgalom nem sistereg, ami egy itthon és egyetemesen egyszeri mesterművet megilletne. Bent van a múzeumban, képletesen és valóságosan a nemzet galériájában. Mint - mondjuk - Mészöly Géza. Igaz, ott végre biztos helyen van, onnan ki lehet emelni. Megtapasztalni, mint most, hogy egy szenvedélyes mester keze nyomán miként alakul például a Margitsziget-tematika a tomboló és vészjósló rézkarcváltozattól, az aranyban oldódó pannóvázlat I.-től és a már mesélős kedvű II.-től végső monumentalitássá, nosztalgikus lírával, szeretetteljes apokriffel, sötét történettudattal és kamaszos kajánsággal teli murális zengéssé.

Az utóbbi, végleges nagy mű a szigeti Grand Hotelben. Talán a dísznövények most nem takarják.

 

Kondor Béla festő- és grafikusművész emlékkiállítása. Kogart Ház, Budapest, 2006. május 19. - augusztus 20.