A Mozgó Világ internetes változata

Nemcsak a nézőkön fog az idő, a drámákon is rajta hagyja nyomát. Egyes színművek aggkori végelgyengülésben kimúlnak már az első felvonás közepén. Shakespeare-nek meg kifejezetten jót tesz az idő. Jól öregszik. Nem volt mindig így. A szerző halála után úgy kiment a divatból, mint Darvas József színdarabjai. Egy nagy színésznek - David Garricknak - kellett fölfedeznie az avoni hattyút. Igaz: kordivathoz mérték után igazítva. Happy endlizve. Vagy másfél évszázadig boldog véggel játszották a Shakespeare-tragédiákat.

Brecht drámai életművétől meszet köpött a honi közönség. A színházi szakma pedig pontos érzékkel egyetemlegesen undorodott. Elvette tőlük a könnyes szavakat, elvette a szép, barna, áldrámai hangot, a színpadi bőgést, a szabadjára eresztett, csapkodó szenvedélyeket. Okos, gondolkodó színészeket kívánt, gesztikus tőmondatokban fogalmazókat. A színészek azonban úgy szerettek volna megújulni (akárcsak ma), hogy mindent szakasztott úgy csináljanak, mint addig. BB-t német schulmeisternek tartották. Száraznak, pedánsnak, szenvedélytelen dialektikusmaterializmus-magyarázónak. Egyedül a Koldusoperát bocsátották meg neki.

1929-ben elsöprő siker lett Berlinben Weill és Brecht hetyke, borstörő, szabályokat döntögető igazságtalanelosztás-darabja. Tartósodott az elsöprő siker. Végül a Koldusoperát is elsöpörte. Több mint 10 ezer felújítása lett. Tizennyolc nyelvre lefordítva. Csak a folyó évben világszerte (beleértve a Bárka felújítását is) 75 újrarendezés. Utcagyerek rajcsúrozó, támadó jellegéből ölbéli színházi pincsi lett. Foga veszített színpadi oroszlán, naftalinszagú bundával, MGM-bájmosollyal pillant ki a karikából a kasszára.

Abraham A. Moles: A giccs, a boldogság művészete című információelméleti könyvében leközli az allensbachi közvélemény-kutató intézet statisztikáját a zenefogyasztó németek legkedveltebb darabjairól: a Radetzky-induló és Sibelius Valse triste-je közt szerepel Kurt Weill a Bicska Maxi különböző átirataival.

A darab első számát (közismerten: Cápa-dalt) egy utcai énekes dalolta a müncheni vásári énekes kikiáltók modorában. A bemutató előtt egy vagy két nappal sebtiben illesztették a darab elé. Ráadásul a Macheat kapitányt játszó Harold Paulsen nem volt hajlandó elénekelni, így a darabban Tigris Brownt játszó Kurt Geron ugrott be helyére. 78 évvel ezelőtt, a Spree-menti, Vilmos császárkori pompázatos Schiffbauerdamm Színházban dermesztő esztétikai nyerseséggel fülön vágta a premier közönségét. Tenyér nem verődött össze. A közönség első oldódása az Ágyú-dal után hallatszott.

Die Morität von Mackie Messer Marc Blitzstein angolra fordításában (1954) mint Mack the Knife népszerűsödött el. Brecht száraz előadásmódjától az 1928-as premiert konzerváló lemeztől egészen Louis Armstrong diadalmas életkedvű rekedt dalolásáig vagy Wolfgang Staudte mozidarabjában Sammy Davis Jr. szórakoztatóipari kacérságáig (1963). 1954-ben Weill özvegye, mint az „elfajzott művészet" prehisztorikus lelete, 54 évesen - 26 évvel a berlini eredeti bemutatót követően, ahol neve véletlenül lemaradt a plakátról - Jennyt énekelte a New York-i előadáson. A daldáma Tony-díjat kapott alakításáért. (1937-ben a párizsi Théâtre de L'Etoile-ban a hetvenéves sanzonmamóka Yvette Guilbert volt Peachumné.)

1999 őszén a Merlin Színházban a Hamburgból jött Dominique Horwitz tréfából többször belefogott előadni a Morität közkedvelt dallamait, de kísérői - Armin Pokorni és Uli Messerschmidt - beléfojtották a slágert. Zúgva zajongtak gitárjaikkal. A rockosított kíséretű Weill-koncertből (The best of Dreigroschenoper) kimaradt a legismertebb szám, a giccsé önállósodott Cápa-dal. Az elálló fülű, pimaszul behízelgő francia-német színész élesen, keményen, mégis játékosan felújította a harmincas évek értelmiségének kedvenceit: a Koldusopera dalait. Horwitz elmondta vacsoránál: ki nem állja magát a darabot. Weill számainak kíséretét áthangszerelték popra. A fiatalokhoz közelítő, 1928-ban bemutatott zenei szemtelenség, esztétikai kesztyűdobás és merénylet a romantikus fülpiszok ellen ma is hat.

Egy sláger önállósodik az előadásban. A nézők várják, beledúdolnak, édes emlékeket ébreszt bennük. Elválik eredeti feladatától. Meghökkentés helyett megelégedést kelt hízelkedően. Mit kezdhetünk egy kizsákmányolásról dühöngő uncili-smuncilival?

A Morität bemutatta dr. Pepusch és John Gay The Beggar's Opera-jának útonálló hősét mint jól öltözött üzletembert. Erich Engel Berliner Ensemble-béli, Pesten is eljátszott felújításának hőse a terjedelmes, tekintélyes középkorú Wolf Kaiser volt.

Muzeális hanganyagként a Bárka előadásának elején Törőcsik Mari és Garas Dezső mondják föl teljes színészi manír-készletükkel. Az akusztikus tisztelgésnek értelme nincs. Fejet hajt Ljubimov - kevéssé sikerült, bár sikeres - Nemzeti Színházi rendezése előtt.

Menczel Róbert tervező falig nyitotta az ily módon lendületes és szép teret. Felső színpadként felhasználja a világítási karzatot. A levezető két vaslépcsőt: a meredeken a nézőtérnek futót meg a jobb oldali csigalépcsőt. (Alföldi kedveli mostanában ezeket a lépcsőszerkezeteket.)

Balázs Zoltán Bicska Maxija fickósan félrevágott puhakalap, bajuszka, elegánsan leszökken hat lépcsőt, csonttalanul lezuhan akasztott emberként a magasból, hogy a továbbiakban tetemként heverjen a diadalmas happy endet ujjongó operai fináléban. Karcsú bonviván, meglehetősen bírja a tizennyolc énekszámát, fiúhangon beszél bandavezérként. Seress Zoltán (tiszteletesnek jelmezezett Peachum) hangsúlyos kimértséggel jár lépcsőt fentről alá. A többiek szünidei iskolásokként iszkolnak fel-le. A játéktér szegélyét rendőrségi terelőkorlátok szegik körül. Jobbra, balra néhány műanyag óvodai szék a metróaluljáróból. Gay balladaoperájának Walpole kora, a Dreigroschenoper Viktória királynő koronázásának ideje helyett ez a vizuálisan hangsúlyozott jelen idő. A játéktér közepén korong alakú kettős tortalap kiemelt hely a játszóknak. Felettük rímelő kerek lámpatest. Maxi akasztása előtt zuhogni kezd belőle a színpadi zápor, mivel a szöveg esőt említ, és mert jól néz ki.

Képzeljünk el egy szigorú rendezővizsgát. Felteszik a növendéknek az utolsó, mentő kérdést: hová rakja a zenekart? Ha a rendezőjelölt azt mondja: a színészek mögé a színpadra - keresztülment a vizsgán, jó lesz rendezőnek. Alföldi gyakorlott munkájában a zenekar a porond hátuljára kerül, mint cirkuszzenekar. Faragó Béla karmester háttal a színészeknek vezényel, a színészek ugyancsak háttal állnak a karmesternek. Elszigeteltségük sok bohó zenei pontatlanságra ad alkalmat.

Egyed Attila London rendőrfőnökeként tisztes honi köztisztviselőnek látszik annyi különbséggel, hogy ő énekelni tud.

Varjú Olga Kocsma Jennyjét elborítja egy kelletlen paróka és Gyarmathy Ágnes színe- és tehetségehagyott jelmeze.

Spolarics Andrea (Peacockné) remek tragi-bohóci tehetségét túlpörgeti.

Mezei Kinga (Polly), Varga Anikó (Lucy) meztelen mellüket markukban tartó női bohóctréfát adnak elő a veszekedő-kettősben. Mezei kifent kés élességével énekli számait, valamint szabatosan jelzi, hogy a szerep során mikor mit kellene eljátszania.

Továbbá sok vigyori rabló, sedre rendőr, bánatos kurvák hada futkározik a játékban.

A darab egy része színházi hagyománytól önsúlyú, akár a Szentivánéji mesterembercsoportja vagy a Csongor ördögfiai. A sohói rablóbanda tagjait a vélt nagyobb vigasság végett avas vicchányók pofákat vágva, debil félkegyelműnek mutatják. A használt vígságfogások sikert koldulnak a darab morálja helyett. Mintha a darab ál-koldusai mellett ál-banditák működnének. A Koldusopera próbái a színészekből rendszerint penészes új ötleteket váltanak ki. Ezeket sikerrel mentik át előadásról-felújításra, rá nem unva a régi, rossz viccekre, de sikerrel eltemetve a darab előadásának értelmét. Az előjátékban frontálisan a nézőkkel fölsorakoznak a bandatagok. Ahányan annyiféle kényszermosollyal fedett sunyiság, komor alamusziság. Ígéretes mimikai nyitány után elvesztik bemutatkozó arcukat. Biankócsekk-bohócokká válnak.

A Második koldusfinálé után Balázs Zoltán csípősen bemondja: Szünet! A nézőtér mélyéről viszont egy lázadó szakállas néző újrakezdi a strófát. Kecskés Mihály a társadalmi anomáliáktól felhevült egyszemélyes tiltakozóként jelen idejűen ismétli meg az eredetileg haraggal telt, de az előadásban énekkari teljesítményű versszakot. Kecskés elhallgathatatlan. A színészek állampolgári zavarodottsággal szemlélik a rendbontást. Nincs közük ahhoz a fölháborodottsághoz, amit az anarchista felhevült képvisel. Színház és valóság kacéran szembefordul egymásnak. Végül a londoni Bobbyk letekerik a tűzoltólocsolót, és valódi vízsugárral kikergetik a térből a spektákulum megzavaróját. Gondolati értékénél többre taksálandó a cirkuszi írásmódra átváltás stiláris élénkítése.

A rablóvezért végül fölakasztják, s hiába a finálé operaparódiája, a királyi küldött kegyelmet hozó boldog befejezése, a hánccsal bekötött tetem leesik a földre, és ott marad holtan, míg csak be nem jelenti virgonc szemtelenséggel, hogy VÉGE. A költői és a büntetőjogi igazságszolgáltatás összekeveredése, a kötelező boldog vég igazságot szolgáltat a kézműves rablónak, hogy futhassanak a jogilag fedett nagyipari rablók. Mindez nem rendít meg. Nem fölforgató erejű. Csupán színházi incselkedés az igazságszolgáltatás megkérdőjelezhetőségével.

A könnyű műfaj örökzöldjévé vált Koldusopera nehéz darab. Nehéz énekelni Weill kávéházi muzsika, egyházi dalok (Peachum reggeli korálja dr. Pepusch 1728-as dallamát használta fel), amerikai jazz, megzenésített Kipling- és Villon-balladák, szórakoztatóipari zene elegyéből összeálló anyagát. És nehéz megtalálni előadásának nézőt megdöbbenteni tudó időszerűségét, hogy a Háromgarasos operából ne váljék kétgarasos opera vagy fabatkát sem érő előadás. A prózai szöveg nem a szokásos jellemfejlesztő belső cselekmény vonalán halad. Rögtönzésszerűen odavetetett álközmondások és háziáldásszövegek szeszélyes csokra. Az iparszerű kéregetés, az útonállók közös nagyipari vállalkozása a magas politikával, a megbízható tiszteletlenségre épülő társadalom, ahol az idegen javak törvénytelen elvétele törvényszerűen csak abban az esetben tudja átemelni félklasszikusból eleven színházi provokációvá Weill-Brecht darabját, ha a koldusfinálék színészi teljesítmény helyett állampolgári felháborodást szikráztatnak a nézők felé.

A könnyűnek látszó, nehezen megoldható darab ellenállt a felszíni tatarozásnak. Bárkabeli szerepét - feltehetőleg - betölti: zenés darabbal nézőt vonzani és társulattá szervezni a tagságot.

A titokzatos linkséggel összeszerelt Koldusopera ellenállt. Csak félvállal fordult a mához. Tiszteletteljes félklasszikusként némán őrzi tovább titkait.

 

 

 

 

Kurt Weill-Bertolt Brecht: Koldusopera. A Bárka Színház és a Gyulai Várszínház közös előadása. Előbemutató 2006. június 7. Gyulai Várszínházi bemutató augusztus 14.

Bemutató szeptember 22.

Fordította Blum Tamás (versek), Vas István (próza), rendezte Alföldi Róbert, színpadra alkalmazta Vörös Róbert, díszlet Menczel Róbert, jelmez Gyarmathy Ágnes, karmester Faragó Béla.

Szereplők Törőcsik Mari, Garas Dezső (hangja), Balázs Zoltán, Seress Zoltán, Spolarics Andrea, Mezei Kinga, Varjú Olga, Szorcsik Kriszta, Egyed Attila, Varga Anikó, Nagypál Gábor, Ollé Erik, Kardos Róbert, Gados Béla, Horváth Kristóf, Szabó Gábor, Bodor Richard, Törőcsik Tamás, Pásztor Tibor, Fátyol Kamilla, Sulyok Judit, Császár Réka, Hajós Eszter, Kecskés Mihály.