A Mozgó Világ internetes változata

Murányi Gábor a magyar újságírás egyik legsajátosabb egyénisége. Művei, történet- és újságírói attitűdje nehezen sorolható be egyszerű kategóriákba. Határterületen él, olyasmit csinál, amit az arisztokratikus történészszakma némi gyanúval fogad, az újságírók pedig érzik, hogy itt sokkal többről van szó, mint cikkek gyártásáról szakmányban. Ha azt mondják is, azok jó cikkek, világos, hogy ennél többről van szó, valami másról. Murányi egyértelműen történésznek (politikai, sajtó-, irodalom-, művelődés-, kultúr- stb. történésznek) számít az újságíró-társadalomban. Ha pedig amúgy másként gondoltuk volna, ha előbb nem, mostantól jó lesz felülvizsgálni a történeti szakma róla szóló vélekedését is. Az Egy epizodista főszerepe (csaknem) teljességgel szabályos történettudományi mű, klasszikus műfajban. Lajos Iván pécsi jogász, történész, politikai közíró (a főszereplő sem könnyen besorolható személyiség) életrajzáról van szó, biográfiáról, annak minden hagyományos kellékével, tárgyalásmódjával, sőt annál többel. Az életrajz a kötet valamivel több mint felét foglalja csak el, a kisebbik fél két ismeretlen, Lajos Ivántól származó mű szövegét közli.

Eddig mindenki joggal kérdezhette, ki is volt Lajos Iván - annak ellenére, hogy szórványos említésekből, lábjegyzetekből, apró betűvel szedett bibliográfiákból, no meg Murányi cikkeiből azért lehetett tudni róla egyet-mást eddig is. Leginkább két dolgot. Egyrészt azt, hogy 1939 júniusában Németország háborús esélyei a német szakirodalom tükrében címmel egy csaknem százoldalas értekezést jelentetett meg. Ennek lényege az volt, hogy a még ki sem tört, de már alig elkerülhetőnek érzett nagy háborút Németország el fogja veszteni. Másrészt azt, hogy egy másik júniusban, 1946-ban a megszálló szovjet csapatok letartóztatták, eltűnt, és soha többé nem került elő. Ez a két leginkább ismeretesnek feltételezhető epizód, amely jószerével egy életút foglalata, pontosan egybeesik Murányi Gábor érdeklődésének mindenkori középpontjával. Ez pedig a rejtély.

Lajos Iván mindjárt kettővel is szolgál, Murányit pedig éppen ez a fajta két rejtély foglalkoztatja leginkább minden írásában. Az egyik az intellektuális, a lélektani, a kulturális: egy vidéken élő magyar értelmiségi, lényegében ismeretlenül (azért nem teljesen, deríti ki a minuciózus filológus Murányi) előállt egy politikai bombával. Egyenesen a német szövetségbe ájult magyar politikai elit és a szokásosan tájékozatlan közvélemény arcába vágta, hogy a vesztébe rohan. Katasztrófa vár az országra, közölte higgadtan a német sajtót, politikai, katonai, gazdasági irodalmat elemezve Lajos Iván. Az ország majd hetvenezer példányban tartott igényt erre a kellemetlen jóslatra - majd ment minden tovább. A papírborító színéről Szürke könyvnek nevezett munka megjelent több világnyelven, Lajos Iván pedig a hazai közbeszéd része lett. Fogalom, amellyel gyakorta példálóztak parlamentben, sajtóban, többnyire persze a lelkes nácibarát szélsőjobboldal. A könyvet betiltották, támadták, szerzőjét igyekeztek ellehetetleníteni, perre ment, de hiába, letartóztatta a kémelhárítás, letartóztatták és a mauthauseni koncentrációs táborba vitték a Magyarországot megszálló németek. Túlélte, s visszatérve Magyarország háborús felelősségéről meg a két világháború közötti magyar külpolitikáról szeretett volna gondolkozni. Kezdett is, erről szólnak a Murányi által megtalált, közölt kéziratok. Honnan a bátorság, honnan a makacsság, honnan a szenvedély - és persze milyen a szerző mögött feszülő társadalmi hálózat, ha már a gondolati látható.

Murányi Gábort azonban nem csak ez az eszmetörténeti feltáró munka, ennek izgalma mozgatta. Nem hinném, hogy tagadná vagy akár szégyellné, hogy ő oknyomozó, tényfeltáró újságíró is. Izgatta természetesen a másik rejtély is, az élettörténeti mozzanaté, pontosabban annak végéé. Lajos Iván eltűnt, haláláról több mint ötven évvel később, 1997-ben egyetlen cirill betűs gépelt sor tudósított, hogy az 1949-ben következett be valahol Karaganda környékén. Az a sor az Orosz Föderáció Legfőbb Ügyészségének rehabilitációs határozatában szerepelt.

Murányi nem a szokványos újságírói eljárást követte a haláltörténettel kapcsolatban. Egyetlen sornyit sem elmélkedett arról, amit nem tudott biztosan. Ennélfogva egy szót sem írt arról, hogy miért vitték el az oroszok Lajos Ivánt - mert ezt nem tudja. A dokumentumok nem hozzáférhetőek. De összefoglal mindent, amit megtudott, s ennek alapján el lehet gondolkozni Lajos Iván 1944 utáni történetén, ami persze folyamatos történet, a háború előttinek és alattinak szerves folytatása.

Érdekes módon az intellektuális rejtély megoldása sem követi a szokványos történészi eljárást. A könyv például alig mond valamit a Szürke könyvről, ami mégiscsak kiemelte Lajos Ivánt a névtelenségből. Egy hosszabb idézet a bevezetőből és egy ugyancsak terjedelmes részlet Lajos Iván támadásokra válaszoló egyetlen cikkéből - lényegében ennyi a könyvben a fő mű tartalmi foglalata. Az életút adalékai, az adatmorzsák egymáshoz illesztése láthatóan jobban érdekelte Murányit, mint a szöveg analízise. Főhőse kevés nyomot hagyott hátra, ezek megkeresésének izgalma süt át a szövegen. Mintha az oknyomozói-újságírói munkában Murányi történész, a történésziben oknyomozó maradna.

Így azután hagy izgalmat az olvasónak is: továbbgondolni, értelmezni, illetve találgatni valót. Mindkét rejtély rejtély marad, bár a körülményeket Murányinál alaposabban aligha fogja feltárni bárki is. Már nem a sötétben tapogatózva tűnődünk és találgatunk: merre lehet a kiút? Mindkét tartomány szürke zóna marad, de hála az aprólékos tényfeltárásnak, szűrt fény vetül be valahonnan, így bizonyos kontúrok kirajzolódnak, másutt kiutak sejlenek.

Az intellektuális rejtély feloldása helyett a magyar középosztály problematikájába vezet bennünket a szerző. Kiterjedése, határai eleve széles körű, végeérhetetlen diskurzus tárgya, politikai orientációját, meggyőződéseit pedig szenvedélyesen vitatták akkor, majd hosszabb szünet és néhány rendszerváltás után ismét az érdeklődés középpontjába került. Lajos Iván nagyon sajátos képlet: németellenessége a függetlenségi tradícióhoz, törhetetlen Habsburg-hűsége az udvarhű konzervativizmushoz sorolná, ezek együttese viszont a magyar demokratikus közgondolkodás áramlatához. Lajos Iván természetesen jogot tanult, természetesen köztisztviselői munkát éppúgy végzett, mint egyetemi-értelmiségit, könyveket írt, történelmi értekezéseket - de természetesen a céh nem tekintette történésznek, és az utókornak sincs erre különösebb oka. Murányi Gábor ugyan könyve alcímében nevezi annak, de gyanítom, csupán az egyszerűség kedvéért. A politizáló értelmiségi, politikai közíró kifejezések körülményesek, mára egészen mást jelentenek (ha egyáltalán...) - és túlzás is annak nevezni valakit, akinek életében meglehetősen kevés írása jelent meg, ráadásul azok, a Szürke könyvet leszámítva kevés figyelmet keltettek.

Lajos Iván tragédiája - miközben a személyes történet megmagyarázhatatlan - bizonyos fokig a magyar keresztény középosztály változásra kész, önmagával szembenézni hajlandó részének tragédiája. S a tragédia nem is 1939-es jóslatának beteljesültében, saját meg- majd elhurcoltatásában rejlik. Túlélésében a szerencsén, saját igazának tudatán kívül segíthette a remény is: talán másképp lesz utána. Nem nagyon lett másképp. S ebben csöppet sem Lajos Iván egyenessége, ha kell, makacssága és naivitása játszott szerepet. Ő ugyanis ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. Könnyű lett volna elmarasztalnia az egész leszerepelt politikai elitet és annak hátországát, saját társadalmi hátterét mintegy: én megmondtam, de ti nem hallgattatok rám! Ehelyett szót kért ismét, és a magyar külpolitika mozgásteréről és kényszerpályáiról elmélkedett. Amíg 1939-es szavai keserű kritikát fogalmaztak meg a magyar kormányok felelősségéről, a háború után nem habozott szót emelni ugyanezek védelmében, ha úgy látta jónak. S úgy látta, mert meggyőződése szerint kikerülhetetlen politikai kényszerek éppúgy Németország felé hajtották a magyar politikai elitet, mint a szűk látókörű nyugati politikai, valamint saját szűklátókörűsége, no meg mohósága és gyávasága. Politikai és emberi alapállását Lajos Iván 1945-ben is összeférhetőnek tartotta köztisztviselői munkájával, a magyar érdekek képviseletével a békeelőkészítés folyamatában - mert mindezeket magától értetődően vállalta. Persze most is elemzéssel akart utat mutatni: mint a béke-előkészítő munka egyik fontos résztvevője elsőként kapott engedélyt rá, hogy a magyar külügyminisztérium két világháború közötti iratanyagát átnézze. Gyorsan írt is két tanulmányt, 1920-21-ről és a második világháború alatti időszakról (ezek nem jelentek meg, de Murányi Gábor könyvének függeléke tartalmazza őket). Lajos Iván magától értetődőnek tartotta azt is, hogy az új „demokráciában" semmit sem változtat legitimista meggyőződésén, és régi Ottó-párti arisztokrata barátaival éppúgy összejár, mint a megszálló szovjet parancsnokság egyik (máig rejtélyes kilétű) képviselőjével, s bizonyára ugyanazt magyarázta mindkét körben. Lajos Ivánt elvitték a szovjetek, de ahhoz képest, hogy ez 1946 júniusában történt, az államvédelem egész sok mindent öszszegyűjtött róla. Ahhoz képest eléggé feldolgozták. Ha nem a szovjetek, akkor valaki más egészen bizonyosan elviszi úgy is, vagy legalábbis gondoskodik róla, hogy ne folytassa beszélgetéseit. Nem állítható, hogy abban az emlegetett középosztályi körben oly sok Lajos Iván lett volna - de ha valaki, akkor mégis leginkább az olyanok késztethették volna némi töprengésre, mint ő. Felelősségről, németbarátságról meg sok mindenről, ami két világháború alatt és között történt. Lajos Ivánt elvitték a szovjetek - a töprengés elmaradt, persze nemcsak ezért, de ezért is.

Murányi Gábor példás önfegyelme ránk hagyja a találgatást is. Miért vihették el Lajos Ivánt? A legitimista öszszeesküvés és az angol hírszerzőkkel való kapcsolat vádja alól - halála után majd ötven évvel - az Orosz Föderáció hatóságai felmentést adtak. Az efféle vádakat hajlamosak vagyunk mai fejjel közönséges koholmányoknak s emiatt a valósággal köszönő viszonyban sem lévőnek minősíteni. Pedig, bármennyire furcsa is, ezek a nyelvi fordulatok valamennyi fényt - persze szűrt fényt - vetnek az akkori hatóságok gondolkodására, csak dekódolni kell őket. A megszálló hatóságok fejében Magyarország ellenséges ország volt, amelynek belső politikai rendjére a győztes és kommunista (mindkettő fontos) hatalom jogán ők vigyáztak, még akkor is, ha győzelmük a magyar szuverenitás egy részét helyreállította. A győztes és kommunista Szovjetunió hatóságainak szemében a monarchisták - akikről az orosz párttörténetben (kratkij kursz) tanultak - a legsötétebb reakció képviselői voltak. Kis ország kis részleteivel a nagyhatalmak keveset bíbelődnek. Lajos Iván és társai egy életen át próbáltak nyugati kapcsolatokat keresni a Habsburg-ház visszahozatalához, nyugati nyelveken beszéltek, jártak Nyugaton. Maga Lajos Iván pedig feltűnően jól tájékozott volt a magyar külpolitika kérdéseiben, csak nemrégiben, mindössze pár éve kelt diplomáciai iratokat ismert (s bizonyára idézett is orosz tábornok-beszélgetőpartnerének, fejből, ahogy kell). Olyanokat is, amelyeket a körülmények változtával a Szovjetunió vezetése nem tartott aktuálisnak. Ahogyan azt az embert sem, aki ezeket a - meglehet - aprónak tűnő és immár egyáltalán nem aktuális adalékokat (Molotov közlései a magyar revíziós igényekről, az 1939-es szovjet-német paktum berlini recepciói stb.) mondjuk Nyugatra kommunikálhatná. Kimutatható a magyar állambiztonságiak együttműködése szovjet kollégáikkal, akik olykor kegyesen teljesítették a magyar kéréseket kényelmetlen emberek eltüntetésére. Kivált, ha egybevágott saját gyakorlatukkal: a frissen hódolt területekről való sajátos, szovjet típusú politikai agyelszíváséval. Nyelvet fogni, „begyűjteni" olyan embereket, akik feltételezések szerint sokat tudnak mesélni a provincia politikai, személyi viszonyairól bevett szokás volt - Lajos Iván pedig bizony sokat tudott, ahogyan arról szó volt a külügyi levéltár kapcsán. Demény Pál nem kellett a szovjeteknek - az ő alternatív kommunistáit nem érezték tényezőnek. Amit Lajos Iván tudott, annak, vélték 1946-ban, pillanatnyilag nincs világpolitikai tétje, de még lehet. Szürke zónáik lefedéséhez. Az emberből pedig egy elmosódott fénykép maradt, szemében a legrettenetesebb zónák tapasztalatával.

 

Murányi Gábor: Egy epizodista főszerepe. Lajos Iván történész élete és halála. Budapest, 2006, Noran, 316 oldal.