A Mozgó Világ internetes változata

521 képviselő közül 44 mandátumát megsemmisítették, 23-at megfosztottak tőle, 93 több-kevesebb kényszer hatására maga mondott le, 21 emigrációba kényszerült, 4 törvényhozót pedig még a ciklus idején be is börtönöztek. Így ért véget Magyarországon az utolsó olyan parlament, amelyet ha nem is makulátlan körülmények között, de még demokratikusan és ténylegesen többpárti alapon választottak. Utána több mint negyven év szünet következett az új időszámítás szerinti első szabad választásokig. Nemrég kezdett dolgozni az ötödik szabadon választott többpárti magyar országgyűlés, és ezt szerencsére teljesen természetes dolognak tartjuk, időszerű tehát megemlékezni az elődökről. Ha tanulmányozzuk történetüket, talán jobban fogjuk érteni a máig dúló közéleti szenvedélyeket.

Az 1947. évi Országgyűlés almanachja egy olyan sorozat része, amelynek előző köteteiről is beszámoltam. (Ideiglenes Nemzetgyűlés: Mozgó Világ 1995/2; 1945-ben választott Nemzetgyűlés: Mozgó Világ 1999/8.) A Jelenkutató Intézet csapata Marelyin Kiss József és Vida István vezetésével, az 1990 óta választott parlamentek almanachjaival párhuzamosan, rekonstruálni igyekszik azokat az 1944 és 1990 közti törvényhozó testületeket, amelyekről - a hagyományt megszakítva - nem jelent meg hasonló mű. Az összefoglaló tanulmány és a rengeteg adatot tartalmazó táblázatok mellett e könyvek lényege az összes képviselő részletes életrajza, és a bevezetésként említett viharos változások következtében ez tette csaknem megvalósíthatatlanná a feladatot. Hiszen voltak, akik csak néhány napra vagy hétre kerültek be a Duna-parti nagy Házba, és mind azelőtt, mind azután jelentéktelen, ismeretlen emberek voltak, ráadásul utóbb a politikai változások következtében igyekeztek is minél jobban elbújni. (Többnyire nem sikerült.) Elképzelhető, milyen rejtvényfejtő aprómunkát jelent csaknem 60 év után különösen a Szabó László és Nagy István típusú nevek viselőinek későbbi életútját felderíteni, esetleg leszármazottaikat megtalálni. Ehhez képest óriási teljesítmény, hogy nincs olyan egykori képviselő, akiről ne tudtak volna valamilyen épkézláb életrajzot összeállítani, és mindössze nyolc olyan ember akad, akinek később - jórészt emigrációban - nyoma veszett, tehát nem sikerült megtudni, hol és hogyan fejezte be az életét.

Azt írtam az imént, hogy az 1947-es választás még demokratikusnak tekinthető. Ez nemcsak az 1949 és 1985 közöttiekhez képest igaz (bár 1985-ben volt némi előrelépés a „spontán jelöltek" révén, akik megbuktattak néhány fontos funkcionáriust), hanem az 1944 előttiekhez viszonyítva is. Hiszen a Horthy-korszak nagy részében néhány nagyváros kivételével nyíltan kellett szavazni, nyílt és erős volt a hatósági erőszak és a kormánypárti jelöltek állami támogatása is, és a háború utáninál jóval kisebb volt a szavazójogosultak aránya a felnőtt állampolgárok között. Ugyanakkor 1947-ben már sokkal kevésbé volt tiszta a voksolás, mint 1945-ben. Indokolatlanul sok polgárt fosztottak meg szavazójogosultságától, gyakran nem is szabályos eljárással, továbbá ekkor történt a kék cédulás csalás, a viszszaélés a lakóhelyen kívüli szavazáshoz adott igazolással. Ám Marelyin Kiss József tanulmánya sok más történész véleményéhez csatlakozva megállapítja: ez a morálisan, politikailag és jogilag egyaránt elfogadhatatlan manipuláció a tényleges eredményt nem változtatta meg jelentősen, a kommunisták és szövetségeseik többsége enélkül is alig lett volna kisebb. Ennek pedig az a magyarázata, hogy a távozó parlament abszolút többségét adó kisgazdapártot addigra szétverték és szalámiként felszeletelték, a potenciális ellenzék számos vezetője elmenekült. (A mostani országgyűlés korelnöke, az 1945-ben 24 évesen képviselővé választott Horváth János például az 1947-es szavazás idején már börtönben ült.)

Így aztán már az is nagy dolog volt, hogy két valóban ellenzéki szervezet (jórészt korábbi kisgazda politikusok részvételével) sikeresen szerepelt: a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt (DNP) 60, a Pfeiffer Zoltán irányította Magyar Függetlenségi Párt (MFP) 49 mandátumot szerzett, és még a Slachta Margit nevével fémjelzett Keresztény Női Tábor (KNT) is 4 helyhez jutott. Emellett elvben az ellenzékhez lehetett sorolni a Balogh páter (Balogh István volt államtitkár és volt kisgazdapárti vezető) által kommunista támogatással alapított Független Magyar Demokrata Pártot (FMDP, 18 mandátum), továbbá a nem túl jelentős Polgári Demokrata Pártot (PDP, 3 mandátum) és Magyar Radikális Pártot (MRP, 6 mandátum). Ez azonban nem változtatott azon, hogy a Magyar Kommunista Párt (MKP) 100 és a Szociáldemokrata Párt (SZDP) 67 képviselőjével uralta a parlamentet, hozzájuk csatlakozott a már megtisztogatott Független Kisgazdapárt (FKGP) 68 és a Nemzeti Parasztpárt (NPP) 36 fővel. Ezek a számok egyébként összeadva 411-et adnának, ennyi képviselőnek kellett volna ülnie a székeken, de az alig követhető állandó változások folytán éppen ennyien sosem voltak. Összesen 521-en fordultak meg az Országházban a rövid ciklus során. (Közülük 271 ember először és jelentős részben utoljára is.) Az MFP képviselői jóformán ki sem ismerhették magukat a törvényhozásban, amikor 1947 novemberében pártjukat a hatóság feloszlatta, mandátumaikat megsemmisítette. A DNP-t annyi zaklatás érte, hogy Barankovics külföldre menekülése után, 1949 elején a pártot saját vezetői szüntették meg. Az SZDP és az MKP 1948-as kényszeregyesítése, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) létrejötte arra adott jó alkalmat, hogy az önállósághoz ragaszkodó „jobboldali" szociáldemokratákat kiszorítsák a politikából. És még ezt a megcsonkított, megfélemlített parlamentet is mindöszsze másfél évig tűrte el a valódi hatalmat gyakorló MKP/MDP: idő előtt feloszlatták, és 1949-ben jöhetett a népfrontos választás, papíron még több párttal, de ezek egyetlen közös listájával.

Az almanachban olvasható, sokszor rendkívül színes életrajzokat sokféle szempontból érdemes elemezni. Például aszerint, hogy korábban és később ki milyen politikai tapasztalatokat szerzett. Két honatya már a Monarchia magyar képviselőházában ott ült 1906 és 1918 között. Egyikük, P. Ábrahám Dezső (1947-ben FMDP) 1919 nyarán egy hónapig az egyik szegedi ellenkormány miniszterelnöke. 98 évet élt, és még nem sokkal halála előtt, 1971-ben is rendőri megfigyelés alatt állt. Bródy Ernő (PDP) pedig igazi rekorder: 1906 és 1947 között három rendszer 9 választásán jutott be a parlamentbe, összesen 35 évet töltött el ott. (1961-ben halt meg, békésen megúszta az 1949 utáni éveket.) A Horthy-korszak törvényhozásának 16-an voltak a tagjai, közülük 9 szociáldemokrata (ide számítva az 1947-ben már radikális pártiként szereplő Peyer Károlyt) és 5 kisgazda. Ez utóbbiak egyike Dinnyés Lajos, 1947-48-ban miniszterelnök. Peyer, valamint Kéthly Anna és Malasits Géza (SZDP) 1922 és 1944 között végig képviselő volt. Az 1947-es országgyűlés tagjai közül további 43-an próbáltak meg bejutni a parlamentbe a két világháború között, de sikertelenül: legtöbben (24-en) kisgazdapártiként. Néhányan benn maradtak az 1949 utáni országgyűlésekben is, amelyek valódi politikai szerepet nem játszottak. Öten pedig szerepeltek az 1990 utáni időszakban: Keresztes Sándor és Varga László DNP-beli pályafutását folytatta a KDNP-ben (az utóbbi aztán a KDNP belviszályai folytán a Fideszben fejezte be). Kósa András és Kováts László (FKGP) szintén feléledt egykori pártját képviselte 1990 és 1994 között. Az ötödik Nyers Rezső (SZDP/MDP), aki 1998-ig az MSZP frakciójában ült. Keresztes, Kósa és Nyers különben azok közé az 1947-es képviselők közé tartozik, akik ma is élnek. Rajtuk kívül 19-en voltak életben a kötet zárásakor, közülük ketten 100 évesek: a textiles szakszervezetben dolgozott Antal János (SZDP) és a jogász Dékány Zoltán (MFP). Több ismert név található azok között, akik igen idősen még ma is figyelhetik az eseményeket: például az 1947-ben kisgazdapárti, később MSZMP-tag Barcs Sándor (egészen 1990-ig képviselő, 30 évig az MTI vezetője, évtizedeken át a magyar és nemzetközi futballvilág egyik fő funkcionáriusa), a kommunisták közül Kovács István, a Rákosi vezette Politikai Bizottság egykori tagja, Nonn György volt legfőbb ügyész, Szabó Piroska és Piros László 1956-os belügyminiszter.

A politikai tapasztalat része az is, hogy sokan kerültek valamilyen módon összeütközésbe a korábbi államhatalommal. Itt persze óriási különbségek vannak: voltak, akik tudatosan harcoltak a Horthy-rendszer ellen, míg másokat a történelmi balsors, például az őket is érintő zsidótörvény sodorta a szembenállásba, nemegyszer békésen beilleszkedő polgári élet után. Sokan a két világháború között mindvégig ellenzéki harcot folytattak, és ezért különböző formákban megtorlást szenvedtek, míg mások csak 1944-ben, a náci megszállás után váltak ellenállóvá. Mindenesetre összeszámoltam: az 521 képviselő közül 240 állt szemben valamilyen módon a korábbi rendszerrel. Közülük 81 kommunista és 56 szociáldemokrata, ami teljesen logikus, és 38 kisgazdát is találunk köztük. Fontos, hogy ebben a listában a jobboldali ellenzék (MFP, DNP, KNT) 24 tagja is szerepel - zömmel, de nem kizárólag 1944-es ellenállóként. (Köztük a pártvezetők: Pfeiffer, Barankovics, Slachta.) Vagyis hazug volt az az állítás, hogy a kommunisták eltökélt ellenfelei mind fasiszták.

Több száz politikus számára a későbbi évek is szembenállást hoztak. Mint már említettem, a kollektíven kizárt függetlenségi pártiakon kívül további 23 képviselőt fosztottak meg mandátumától, közülük 8 a DNP és 5 az FMDP frakciójában ült. Az ok gyakran összeférhetetlenség volt, jórészt kitalált vádak alapján. Akadt olyan ember, akinek korábbi szerepe például a Magyar Élet Pártjában, a Horthy-korszak utolsó időszakának kormánypártjában az 1947-es törvények szerint valóban okot adhatott volna a szankcióra, de az eljárás általában ezekben az esetekben sem volt szabályos, nem vizsgálták ki rendesen az eseteket. 93 képviselő formailag maga mondott le mandátumáról, közülük 35-35 kisgazda és szociáldemokrata. Ez azonban sokszor erős nyomásra történt, például az SZDP vezetőségéből kizárt politikusok esetében. A lemondások egy részét, például néhány kommunistáét, tényleges összeférhetetlenség, állami tisztségbe történt kinevezés magyarázta - itt inkább a kapkodás és a káderhiány volt az ok, nem politikai konfliktus. Az akkori szabályok ugyanis elég sok beosztás mellett kizárták a képviselőséget, és az ide-oda helyezett emberek kénytelenek voltak megválni mandátumuktól. (Egy látványos példa: a köztársasági elnökké választott Szakasits Árpád nem maradhatott képviselő.) De a kortársak nyilván jól meg tudták különböztetni az ilyen eseteket az üldöztetéstől. Az a 21 képviselő (köztük 9 a DNP-ből), aki még a ciklus közben külföldre menekült, bizonyára jó okot látott erre. Érdekes, hogy egy kommunista is volt köztük: a Belgrádba távozott Rob Antal, volt délszláv nemzetiségi tisztségviselő, aki feltételezések szerint az ÁVH jugoszláv megfelelőjének is dolgozott. (A későbbiekkel együtt egyébként 44-en emigráltak, köztük 12 DNP-, 9 MFP-, 6 SZDP-politikus.) Négyen voltak, akiket képviselőségük idején tartóztattak le - akkor még a mentelmi jog szabályos felfüggesztése után, amivel a következő ciklusban, például Rajk László és Kádár János esetében már nem törődtek. Ezek egyike a szociáldemokrata Kelemen Gyula volt államtitkár (életfogytiglanra ítélték, 1963-ban bűncselekmény hiányában felmentették). Matheovits Ferencet (DNP) nemcsak 1948-ban ítélték el, hanem 1964-től újabb 10 évet töltött börtönben összeesküvés vádjával. Még megérte, hogy részt vehetett a KDNP újraszervezésében. A letartóztatottak között volt Gróh József és Kisházi Mihály a KNT-ből, Slachta Margit pedig elmenekült az országból - a párt mindössze négy képviselője közül egyedül Kéri Nándor katolikus pap esetében érte be a hatalom a nyugdíjazással.

Az 1947-es országgyűlés képviselői közül összesen 203-at ért később valamilyen megtorlás. Ez akkor is megdöbbentő szám, ha az esetek súlyossága igen különböző, a kisebb-nagyobb hatósági zaklatásoktól, a hivatás gyakorlásának lehetetlenné tételétől, a kuláklistára helyezéstől és földtagosítástól a kitelepítésen át az agyonverésig terjed a skála. A 203 képviselő közül csak 90 ellenzéki (igaz, ez az itthon maradt DNP- és MFP-frakciótagok zöme), vagyis a hatalom a kormánypártiak közül többre sújtott le: 24 eredetileg az MKP-ból, 35 az SZDP-ből és 37 az addigra már gleichschaltolt kisgazdapártból került az országgyűlésbe 1947-ben. A kommunisták közül Rajk Lászlót és Szőnyi Tibort 1949-ben, Nagy Imrét 1958-ban végezték ki; Zöld Sándor családját kiirtva öngyilkos lett, Losonczy Gézát lényegében a börtönben megölték. Szintén ávós verőlegények áldozata lett a szociáldemokrata Riesz István volt igazságügy-miniszter és Szeder Ferenc. Börtönben halt meg Zsedényi Béla (FMDP), az Ideiglenes Nemzetgyűlés volt elnöke, a Nemzeti Főtanács vezetőjeként 1945-ben az új Magyarország első államfője. Szigethy Attila (NPP) 1957-ben az ellene folyó vizsgálat közben követett el öngyilkosságot. Legalább négy további esetben vehető biztosra, hogy az egykori képviselő a börtönben szerzett testi és lelki bajokba halt bele.

Ezeknek az adatoknak a szörnyűségén nem változtat, hogy néhányan szerencsésebben jártak: ma már valószínűleg megmagyarázhatatlan okokból még a DNP politikusai közül is akadt egy-kettő, aki gond nélkül, békésen beilleszkedve élte le további életét (persze már maga az is elkeserítő, hogy ez megjegyzésre érdemes néhány volt parlamenti képviselő életrajzában), a kisgazdák és még inkább a parasztpártiak között pedig sok ilyen volt. 1956 után többen az MSZMP tagjai lettek - ilyen egyébként a Rákosi-korszak bebörtönzöttjei között is akadt. Például Barcza Sándor (SZDP) 5 évet töltött magánzárkában, megromlott idegállapotban került ki onnan, majd 1956-ban rehabilitálták - és 79 éves korában, 1973-ban belépett a pártba. Visnyei Sándor (SZDP) 38 hónap recski fogság után néhány évvel, 1960-ban tette ugyanezt. Egy Kovács István nevű kisgazda, akit 1949 végén rendőri felügyelet alá helyeztek, majd bauxitbányába kényszerült segédmunkásnak, tíz évvel később téeszelnök, községi tanács vb-tag és Népfront-tisztségviselő lett. Viszont Radó Gyulát (DNP) - aki csaknem 50 évig volt ügyvéd (1944-ben a nyilasok foglya) és politikai vádlottakat is védett, például 1956 után - emiatt törölték az ügyvédi névjegyzékből. Mivel kicsi volt a nyugdíja, még túl a 80-on is kénytelen volt portásként és múzeumi teremőrként dolgozni. A szintén jogász Farkas György (DNP) pedig, aki 1948-ban a Barankovics-párt nevében támogatta a magyar-szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény törvénybe iktatását, pár év múlva „jutalomból" napszámos, sertésgondozó és anyagmozgató lett, és csak azért juthatott szellemi munkához egy gyár kishivatalnokaként, nem jogászi beosztásban, mert Dobi István akkori formális államfő, az Elnöki Tanács elnöke (FKGP-képviselőként szintén az 1947-es országgyűlés tagja) ismerte őt az általa vezetett érdi KALOT-népfőiskoláról, és segített neki. Közben a sztálinista korszak állampártja különös módon még az „ellenség" egyes képviselőit is igyekezett elcsábítani. Balogh András (DNP) Somogy megyei gazdát, volt KALOT-aktivistát például 1949-ben akarták beléptetni az MDP-be, ám mivel ezt elutasította, internálás, segédmunka, rendőri felügyelet lett a sorsa, és 60 éves koráig kubikosként dolgozott. Pardy Ferenc szentesi gazdálkodót (MFP) meglepő módon még 1947-ben hívta a Magyar Kommunista Párt, nem sokkal azután, hogy a többi Pfeiffer-pártival együtt az ő mandátumát is megsemmisítették. Mivel nem kért a megtiszteltetésből, kilakoltatták és gazdaságilag tönkretették. E sor végén egy tragikusan groteszk eset: Bodor György (DNP) kunágotai gazdálkodó 1956-ban falujában a forradalmi tanács elnöke volt. Ezután három hétre lecsukták, majd hazaengedték, de pár nap múlva újra el akarták vinni. Ekkor családja elbújtatta, és az expolitikus több mint hat évig, az 1963-as amnesztiáig rejtekhelyeken élt.

Lehet az életrajzokban más, kevésbé komor érdekességeket is találni. Például elemezhetjük a képviselők iskolai végzettségét. Nem szabad persze elfeledkezni arról, hogy a maitól eltér a viszonyítási alap: akkor nem csak az egyetemi diploma, hanem az érettségi is magas társadalmi státust jelentett. A statisztika szerint, amely ezúttal csak az 1947-es alakuláskori létszámra vonatkozik, a képviselők 21 százaléka csak elemi iskolát végzett, míg egyharmaduk volt diplomás. Érdekes, hogy a kisgazda és a parasztpárti képviselők között éppen ez a két véglet volt a legjellemzőbb, miközben a kommunistáknál a szakmunkások, a szociáldemokratáknál a szakmunkások és az érettségizettek csoportja volt a legnagyobb. Az ellenzéki frakciók túlnyomórészt értelmiségiekből álltak. Ez az a korszak, amelyben nagyon sok iskolázatlan ember került magas beosztásokba. Persze, különleges történelmi helyzet volt, és sok tekintetben kényszerhelyzet, mégis nyilvánvaló szerepet játszott mindez a későbbi fejleményekben. Néhány példa a kommunisták közül: Tisza József 6 népiskolai osztállyal és féléves pártiskolával volt tervhivatali elnökhelyettes, majd miniszter. Szabó István altábornagy 6 elemi után szerzett esztergályosi végzettséggel a Magyar Néphadsereg személyügyi főcsoportfőnöke. Kiss Károly cipészből lett az MDP Központi Ellenőrző Bizottságának elnöke, az MSZMP KB titkára, az Elnöki Tanács titkára. Csala László kőműves végzettséggel volt főosztályvezető az Állami Egyházügyi Hivatalban. Drahos Lajos csepeli munkás, aki időben állt át a Demény-csoportból a Moszkva által elismert kommunisták közé és később az országgyűlés elnöke, majd diplomata lett, polgári iskolát is végzett a lakatos segédlevél megszerzése előtt. Ám amikor Tischler János Drahos varsói iratait kutatta, azt tapasztalta, hogy hazánk 1951 és 1955 közti lengyelországi követe, majd nagykövete csaknem írástudatlan volt: a legbizalmasabb jelentéseket maga írta kézzel, és ezek, mint a történész publikációinak olvasója meggyőződhet róla, hemzsegnek a primitív helyesírási és fogalmazási hibáktól. Ugyanakkor az akkor még parasztpárti Gosztonyi János, későbbi MSZMP-funkcionárius és művelődési államtitkár, 22 évével a legfiatalabb képviselő, négygyerekes cselédek fiaként már 1945 előtt egyetemi hallgató és Győrffy-kollégista volt, utóbb be is fejezte tanulmányait és doktorált. A szegényparaszt származású Szalai Béla (MKP), később fontos párt- és állami tisztségek betöltője, szintén még a Horthy-korszakban eljutott az egyetemig, amelyet aztán 1946-ban végzett el. Aztán vannak esetek, amelyek az árnyalt megközelítésre figyelmeztetik az embert. Kossa Istvánról (MKP), korán meghalt napszámosok árvaházban nevelkedett gyermekéről köztudott, hogy villamoskalauzból lett egyházügyi hivatali elnök és miniszter. Emlegetik is ezt gyakran. Ám az életrajzból az is kiderül, hogy a keszthelyi premontrei gimnáziumban érettségizett, és (egy német nyelvű újságnál töltött rövid újságíró-gyakornoki idő után!) onnan került a villamosvasúthoz, nyilván mert pénzt kellett keresnie. Hogy ténylegesen mennyire volt művelt, azt nem tudom, de azért ez a komoly iskola bizonyosan többet adott, mint a négy elemi. Vagy például a szociáldemokraták egyik nagy öregje, Malasits Géza csak 3 év ipariskolát és egy év felsőbb rajziskolát végzett. De még a 19. század végén valcoló legényként hat európai országot járt be, jól megtanult angolul és németül, és évekig járt egy londoni és egy cambridge-i college-ba, még ha formális végzettséget nem is szerzett. A brit fővárosban G. B. Shaw és H. G. Wells is tanította. Műveletlen ember tehát bizonyára nem volt, ahogyan köztudottan a kevés iskolát járt Veres Péter (NPP) és Aczél György (MKP) sem.

Ha már itt tartunk: bizonyára magyar különlegesség, hogy az 1947-es parlamenti névsorból egy elég rendes szépirodalmi antológiát össze lehetne hozni, és hogy e téren a Nemzeti Parasztpárt járt az élen: frakciójának tagja volt Veres Péter, Illyés Gyula, Szabó Pál és Darvas József. A szociáldemokrata képviselők közt található Kassák Lajos és Bóka László, a radikálisoknál Zsolt Béla, a DNP-ben Rónay György, az FMDP-ben Kunszery Gyula, a MKP-ban Földes Mihály.

Elgondolkoztató az is, hogy létezett valaha egy olyan embertípus, amely mára érzésem szerint kiveszett. Sokan voltak, akiknek nem volt módjuk tanulni, még középiskolába sem juthattak el, de művelték magukat, és tekintélyes emberek voltak környezetükben. Például Bús Imre (DNP) hat elemivel olyan sikeresen gazdálkodott, hogy rábízták egy 160 holdas református egyházi birtok igazgatását. Emellett tagja volt a kiskunhalasi képviselő-testületnek, vezetője számos egyesületnek és a Hangya szövetkezetnek. Cikkeket írt az Országos Magyar Gazdasági Egyesület Köztelek című lapjába. El lehetne ma képzelni a 8 általánost be sem fejezett parasztembert, aki közgazdasági szaklapban publikál? Csala István (FKGP) ugyancsak hat elemivel meg egy téli gazdasági iskolával gazdakört és legelőbérlő társulatot alapított, igazgatósági tag volt a tejszövetkezetben és - lám, megint a literátusság! - a Ceglédi Független Kisgazda szerkesztőjeként 60 cikket írt gazdasági kérdésekről. A szintén csak elemit járt derecskei Csizmadia Lajos (FKGP) a helyi képviselő-testületnek virilis jogon volt tagja, vagyis sikeres gazdaként jómódú ember lett, és egyebek között ő volt a polgári olvasókör elnöke! Ennek a típusnak az urbánus változata lehetett Dávid János (SZDP) hatelemis cipészmester, 24 éven át a kispesti szociáldemokraták egyik vezetője, 1929-től az akkor még önálló város képviselő-testületében frakcióelnöke. Vagy Futó Dezső (FKGP), aki négy gimnáziumi osztályt és egy kereskedelmi tanonciskolát járt ki, de nem elégedett meg azzal, hogy egy debreceni vegyeskereskedésben dolgozzon. Belépett az Ady Endre Társaságba, írni kezdett Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság című lapjába, majd a Makói Független Újság szerkesztője és a Kis Újság riportere volt. El lehet képzelni, milyen döntő szerepet játszott a lakosság megtörésében az, amikor ezeket a helyileg tekintélyes embereket politikai szerepvállalásuk miatt mellőzték, sőt bántalmazták, üldözték, eltávolították. Bódy István hat elemit és gazdasági szakiskolát végezve, sikeres gazdálkodóként 1918-ban lett a Bodrog-menti Szegilong község bírája, és csaknem harminc évig élvezte a helyi közösség bizalmát. 1947-ben mondott le, amikor az MFP színeiben bejutott az országgyűlésbe. Gondoljuk el például e falu hangulatát a negyvenes évek végén, amikor ezt a már 60 felé járó embert letartóztatják, megverik, házából kirakják, gazdaságából kiforgatják. (A megrázkódtatásba hamarosan bele is halt.) Csak egy következtetés adódhatott, és nyilván ez volt a cél: ha ez Bódy Istvánnal megtörténhet, akkor bárkivel bármi megeshet, tehát meg se mukkanjon senki.

Meglepő, hogy milyen sok 1947-es képviselő leszármazottaiból lett politikus. Barkóczy József (DNP) fia (Gellért) az FKGP, Csépe Jenőé (DNP) (Béla) a KDNP, Szolnoki István (FKGP) lánya (Andrea) az SZDSZ színeiben lett képviselő 1990 után. Pongrácz Tibor (FKGP) azonos nevű fia, a szintén képviselő Pongrácz Aladár (FKGP) unokaöccse az MDF politikusa. Antall József (FKGP) fia miniszterelnök, az MDF elnöke 1993 végi haláláig. Hajdu Ernőné Auer Fanninak (SZDP) az unokája, Eörsi Mátyás (SZDSZ) lett törvényhozó. Képviselő volt továbbá olyan neves emberek édesapja, mint Lábady Tamás volt alkotmánybírósági alelnök (Lábady Antal, MFP, orvos, a többi Pfeiffer-pártihoz képest viszonylag jól megúszta a későbbieket), Vásáry Tamás zongoraművész és karmester (Vásáry József, MFP, őt viszont kitelepítették és később le is fogták, a tehetséges fiút Kodály Zoltán védte meg), Kende Péter Franciaországban élő szociológus, az 56-os Intézet alapítványi elnöke (Kende Zsigmond, a Magyar Radikális Párt ügyvezető elnöke, 1958-ig képviselő és Népfront-tisztségviselő, később visszavonult tejbakteriológiai szakmájába), Komlós Attila, a Határon Túli Magyarok Hivatalának most távozott elnöke (Komlós Imre, MFP, sok zaklatásban volt része, egy évig börtönben ült, de 1973-ban rehabilitálták) és az egykori híres filmrendező, Keleti Márton (Keleti Márton, SZDP, idős emberként csak néhány hétre lett képviselő, a kaland nem járt következményekkel). A családi ügyek között említhető, hogy a titkos kommunista, de hivatalosan parasztpárti Erdei Ferenc, a kiváló társadalomkutató és erősen vitatható életutat bejárt politikus nem csak akkori feleségével, Majlát Jolánnal ült együtt az NPP-frakcióban, hanem első felesége második férjével, a makói Nagy Istvánnal is. Az eddigiektől eltérően a nem-rokonság miatt érdekes, hogy a kommunisták között volt egy másik Kádár János, makói parasztember, aki semmilyen érdemi szerepet nem játszott. Neki ez a „nagy" Kádárral ellentétben az eredeti neve volt.

Akad néhány rejtély az életrajzokban. Meghökkentő például, hogy az ismert pap-politikusnak, a kommunistákkal jó viszonyban volt Balogh István FKGP-képviselőnek, majd FMDP-elnöknek nem tudni, ki volt az apja. Házasságon kívül született (valószínűleg zsidó származásúként), az apa személyéről kétféle feltételezés létezik, a történészek eddig nem jutottak dűlőre ezzel. A másik az Acsay fivérek esete. Mindketten jogot végeztek, az MFP képviselői voltak. Acsay Lászlónál az olvasható, hogy 1941-ben a zsidótörvények miatt felfüggesztették állásából, majd (36 évesen!) nyugdíjazták. De akkor édes bátyját, Tihamért hogyan nevezhették ki ugyanabban az évben ítélőtáblai bíróvá, és hogyan lehetett még 1944-ben is igazságügyi minisztériumi tanácsos? Őrá nem vonatkozott ugyanaz a rasszista törvény? A harmadik furcsaság a parasztpárti Horváth János esete. Ő 1951-től a párt „egyetlen megmaradt helyiségében", a József nádor téri irodában dolgozott, 1954-től 1960-ig irodavezető titkárként ő volt „a párt utolsó alkalmazottja". Azt nem kérdezem, hogy vajon mit csinált, mert valószínűleg semmit. De vajon ki fizette őt és az iroda fenntartását? Hiszen bár a pártokat formálisan soha nem tiltották be, ténylegesen a Nemzeti Parasztpárt sem létezett már, nem volt vezetőség és bevétel. Az állam tartotta volna fenn valamilyen látszat kedvéért? De hát a látszatnak akkor van értelme, ha látszik, ezt pedig nem híresztelték. (Kérdésemre a kötet szerkesztője azt válaszolta: feltehetőleg a Hazafias Népfront tartotta fenn azt a néhány fiktív pártirodát, amelyek létezéséről azért a kortársak egy része tudott.)

A recenzens saját alaposságát bizonyítandó hibákat is szokott keresni, de most igazán keveset találtam a több mint 700 oldalas adattömegben. Igazán súlyos elírás csak egy van: egy helyütt (320. o.) 1919 őszéről szólva Huszár István kormányát említik, noha Huszár Károly volt az akkori kormányfő, a névrokon 54 évvel később lett miniszterelnök-helyettes. Következetlenségként kifogásolom, hogy ha a parasztpárti Czéh Józsefnél megemlítik: népi ülnök volt a Rajk-perben, akkor ugyanez Barcs Sándornál miért maradt ki. Hasonlóan: ha a DNP-s Keresztes Sándornál szó van róla, hogy a 90-es évek átvilágítása során fény derült a politikai rendőrség általi beszervezésére, akkor miért hallgatják el ugyanezt egykori párttársánál, a katolikus sajtóban haláláig fontos szerepet játszott Mihelics Vidnél, aki több publikáció szerint szabályos fedőnéven jó néhány titkos jelentést adott a Belügyminisztériumnak a II. Vatikáni Zsinatról. Végül szerintem csúnya anglicizmus az az újabban terjedő kifejezés, amely rengetegszer előfordul ebben a könyvben, hogy valaki „csatlakozott egy párthoz". Az angolok „join a party", a magyarok azonban belépnek egy pártba. Ezek azonban apróságok. Az 1947-es országgyűlés almanachja izgalmas és tanulságos olvasmány, és bár kevés példányban jelent meg a jelenlegi Országgyűlés Hivatalának támogatásával, a fontosabb könyvtárakban és egy-két könyvesboltban megtalálhatja, akinek érdeklődését sikerült felkeltenem.