A Mozgó Világ internetes változata

Ha az idő, a menetrend, a csatlakozások engedik, szívesebben utazom sínen - vagy ahogyan eleink mondták volt: vaspályán -, mint országúton. A vonat mégiscsak más. Lehet olvasni, érdekes útitársra akad az ember, egyszóval történhet bármi. Így azután egyáltalán nem bántam, hogy június első napjait gyakorlatilag a MÁV szerelvényein töltöttem. Az Ünnepi Könyvhét, a Pécsi Színházi Találkozó meg a mindezekből adódó meghívások vége-hossza nincs vonatozássá kapaszkodtak össze, olyan volt az egész, mint egy nagy csillagtúra. A középpont Budapest, onnan indultam naponta Miskolc, Pozsony, Kecskemét, Zalaegerszeg felé, néha ott aludtam, néha nem, olykor kisebb városok felé is elkattogtam - Ózd vagy Tiszakécske, vagy ami még jött -, máskor nem. Békében zakatolt el fölöttem ez a két hét. Nem most először. Az talán túlzás, hogy ismerem az ország minden könyvtárát, de ha valami csoda folytán emlékeznék, és összeírnám, hol mindenütt jártam író-olvasó találkozón, magam is meglepődnék. Vasút vitt mindenhová. Ha összeadnám a kocsikon töltött heteket, hónapokat is, nyilván elképednék. Ez jó. Nem elvesztegetett idő. Hiszen szeretek vonatozni.

Azt hiszem, az ország nagyobb pályaudvarait is jól ismerem. Ücsörögtem a várótermekben, ácsorogtam a peronokon eleget. De az emléktáblákat csak most, e kéthetes csillagtúrán vettem észre.

A holokauszt hatvanadik évfordulóján kerültek a csarnokok és állomások falára, általában az indulási oldalra, közel a peronokhoz, melyekről 1944 kora nyarán a deportálóvonatok indultak 437 ezer utasukkal Auschwitz-Birkenau felé. Szerelvényenként átlagosan háromezer, kocsinként átlagosan kilencven-száz ember, plusz két vödör, egy az ivóvíznek, egy az ürüléknek.

Az emléktáblákat a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség és a Wesley János Lelkészképző Főiskola helyezte el, amely a két évvel ezelőtti kerek évfordulón emlékező istentiszteletek sorával avatta a mementókat; a táblákon Sebestyén Sándor Út a semmibe című féltenyérnyi bronz kisplasztikája, egy szögesdróttal befont marhavagonablakból könyörögve kinyúló vagy búcsút intő kéz, alatta héberül és magyarul: Áldott legyen a mártírok emlékezete!

A szerény táblákban méltóság, feddhetetlen jó szándék. De azért mindig van, ami belepiszkol a képbe. Mindig fölbugyog az érzéketlen ostobaság. A kétnyelvű mondat és az emlékezők megnevezése alatt, az utolsó márványba vésett sor így hangzik: „Az emlékhely létesítését a MÁV Árufuvarozási Osztálya támogatta."

Vajon miért ragaszkodott ehhez a fordulathoz a táblát engedélyező cég? És ha már nem bírt lemondani róla, miért nem elégedett meg annyival: „támogatta a MÁV"? Miféle belső kényszer vezetett a groteszk pontoskodásra: „Árufuvarozási Osztály"? Egy pillanatig sem kétlem, hogy a vállalat támogatta az emlékhely létesítését. Is. Csakhogy a táblaavatás eredendő okáról, az egész katasztrófáról, magáról a deportálásról is elmondható ugyanez: támogatta a MÁV. Az ostoba mondat olvastán a peronon várakozó, unalmában a táblát böngésző utasnak eszébe ötlik: milyen különös ez a márványba vésett vallomás. Hiszen valóban a MÁV (azon belül talán az árufuvarozási osztály?) feladata volt az áruvá minősített közel félmilliónyi ember szállítása a hírhedett marhavagonokban. És a vállalat jogfolytonos. Feltehetőleg az osztály is.

Európa vasútjai, a hálózatokat működtető vasutas- és tisztviselőgárdával, a szállítást és az adminisztrációt végző, egy útra szóló jegyeket kiállító alkalmazottakkal akaratlanul is részt vettek a „nagy utazások" bonyolításában. Idén június 6-án az SNCF-et, a francia vasutat - amely annak idején az államnak számlázta a zsidók szállításának költségeit, és követelésével az ország felszabadulása után sem hagyott fel - egy bíróság elmarasztalta a francia állampolgárok deportálásában való közreműködésért. Van is nagy felháborodás a vasutasberkekben. Holott igazán csak hatvankét évenként egyszer történik ilyesmi.

Hogy Magyarországon mindez pontosan hogyan történt, nem tudom. Talán a történészek sincsenek tisztában minden részlettel. Egy-egy apróság azért a felszínre bukkan.

Például tudható - az alábbi adatokat Karsai László tanulmányában olvastam -, hogy Hódmezővásárhelyről az alig 20 kilométerre lévő szegedi gyűjtőtáborba szállított zsidók utaztatásáért a vasút illetékesei fejenként 2,10 pengőt számoltak fel. Fogolyként, úgynevezett „toloncúton" szállították őket, az ár tehát kedvezményes. Ez pedig derék dolog.

Tudható az is, hogy a Zala vármegyében fekvő Novai járás főszolgabírája 1944. május 9-én tájékoztatta a járás jegyzőit, hogy a MÁV „a szállítandó zsidók után fejenkint 3 P. 10 fillér költséget számít, amit felszálláskor kell megfizetni". És utasította a jegyző urakat, hogy az összeget azonnal szedjék be a zsidóktól.

Ha ilyen rövid utakra a deportálandóktól vagy a hatóságoktól 2-3 pengőt szedett be a vasút, akkor a több száz kilométeres távolságokért, vagyis az országhatárig tartó vonatozásért - addig terjedvén az Államvasutak fennhatósága - nyilván ennek többszörösét fizettették. Mivel pedig 437 ezer ember deportálásáról volt szó, ez jelentős összeg lehetett. Még akkor is, ha a tíz éven aluli gyerekeket a MÁV ingyen szállította. Ami különösen derék dolog.

Természetesen sokat változtat a tarifaviszonyokon, hogy a szállítandó élő anyag a személyfuvarozási osztály hatókörébe tartozik-e, vagy az emléktáblán önmagának is emléket állító árufuvarozási osztályéba.

Mindezt azonban homály fedi, mert az 1944. tavaszi-nyári időszakra vonatkozó vasúti dokumentumok - mint a Holokauszt Múzeum történészének nyilatkozatában olvasom - szőrén-szálán eltűntek. Ami az ilyesféle dokumentumoknak régi, bevett szokásuk.

Pedig a vasút pontos üzem. Nem is lehet másmilyen. Ebből következik a Kertész Imre Sorstalanságában is olvasható jelenet, amikor az 1945 nyarán a lágerből hazatérő fogolytól a vonaton az érvényes menetjegyet követelik. És ebből következik a Kertész-regénnyel szó szerint egybevágó családi tapasztalat: Auschwitzból hazafelé tartó anyámat Kassa után, a magyar határon innen leszállították a vonatról. Teljes joggal. Nem volt jegye, bliccelt, lebukott. Azt pedig, hogy odafelé nem zargatta a kalauz, észre sem vette a hálátlanja.

Természetesen nem gondolom, hogy a MÁV felel a deportálásért. Nem gondolom, hogy az állami nagyvállalat egésze és tengernyi alkalmazottja különös lelkesedéssel vett volna részt benne. Csak éppen annyival, mint más magyar állami szervek, vállalatok és hatóságok egésze és alkalmazottai - se többel, se kevesebbel. Annak sem szurkolok, hogy a rogyadozó Magyar Államvasutakat érje utol a francia SNCF sorsa, és ítéljék kártérítésre.

De az emléktábla-szöveg utolsó során azért elgondolkodhatna valaki. Esetleg az árufuvarozási osztály.

Óh, hogy szeretek én vonatozni.