A Mozgó Világ internetes változata

Berlin, 2006. június 8.

Volt egy régi adósságom. Amikor tavaly ősszel Eörsi István meghalt, felhívtam német kiadóját, és javasoltam, hogy a pályatársak tartsanak emlékfelolvasást műveiből, mondjuk a Berliner Ensemble-ban. A Brecht Színháztól ez a forma nem idegen - így búcsúztak 1995-ben Heiner Müllertől. Minthogy a Zárt térben német kiadása csak ez év tavaszára volt várható, a kiadó arra kért, vessem fel az ötletet később, mondjuk a lipcsei könyvvásár után, és kössük össze a két eseményt. Az esszéregény tavasszal meg is jelent, de vagy nekem volt túl sok dolgom, vagy Frau R., a lektor nem ért rá - tény, hogy csak ezen a délelőttön sikerült felvenni a szálat. Frau R. megköszönte hívásomat, de a tervezett rendezvény dolgában semmivel sem tudott biztatni.

A kiadó ugyanis épp nagyon el van foglalva, mert háziszerzője, Peter Handke körül egekig csap a századelő alighanem legnagyobb irodalmi botránya. Az író megkapta Düsseldorf városának Heinrich Heine-díját, ám a városatyák, mint mondani szokás, csípőből megtagadták az 50 ezer euró folyósítását, lévén hogy a díjazott folytatólagosan elkötelezte magát Slobodan Milosevics mellett, legutóbb gyászbeszédet mondott a szerb diktátor temetésén. Most aztán áll a bál, a zsűri gyakorlatilag öszszeomlott, némely tagja mélységesen megbánta Handke-támogató vótumát, mások pedig a városi döntés elleni tiltakozásul léptek ki a tizenhét tagú, rangos testületből, mondván, hogy a pénz megtagadása gyakorlatilag cenzúra.

Nem sokkal később felhívott egy izgatott újságíró, és megtisztelő módon véleményemet tudakolta. Nagyjából elmondtam, amit a díjról és a körülötte kitört hisztériáról gondolok, s megvallom: örültem, hogy nem kért fel nyilvános állásfoglalásra. Minél többet hallok erről a máris agyoncsócsált afférról, annál lejjebb száll bennem a kíváncsiság. Nagy Lajos jut eszembe, aki a szájhagyomány szerint 1914 őszén kávéházi asztalára kitett egy táblát, miszerint: „Itt a háborúról nem lesz beszélve", miközben a körúton bőszen harsogott a „Megállj, megállj, kutya Szerbia." Különben sem Handke, hanem Eörsi jegyében szerettem volna szót emelni ezen a délelőttön.

Ebben a dologban az a borzasztó, hogy hovatovább csak közhelyeket lehet mondani róla - egyszerűen nincs érv vagy ellenérv, megfontolás vagy szempont, amely az eddigi diskurzusból kimaradt volna. Világos, hogy Handke nagy író, és érdemes a díjra, ugyanakkor Jugoszlávia dolgában szemét módon viselkedett és viselkedik. Tagadhatatlan, hogy a düsseldorfi zsűrinek joga van úgy dönteni, ahogy jónak látja, és ugyanakkor érthető, hogy a díj odaítélése sokakból tiltakozást vált ki. Mellesleg Handke hívei és ellenségei egyaránt hivatkozhatnak a zsűriszabályzat betűjére és szellemére. Az osztrák író eleget tesz annak a maximának, miszerint a díjazott a német költőt követve bátran szembeszegül az uralkodó véleménnyel - legalábbis ex-Jugoszlávia megítélése tekintetében. Ugyanakkor ismerjük Heine 1855-ös mondatát: „A nacionalisták gyűlölete már-már megszeretteti velem a kommunistákat."

És így tovább: az egyrészt-másrészt imamalma innentől megállíthatatlan. Most már csak a nevek számítanak: Handke pártját fogja például Elfriede Jelinek, Claus Peymann és Wim Wenders, elítéli a döntést Günter Grass, több konzervatív kritikus és szerb ellenzéki, vagyis a bal-jobb séma sem érvényesül. A vitában azután előjön a nem díjazott jelöltek névsora - Reich-Ranickitól Irene Dischéig -, bizalmasan kezelt információk szivárognak ki, s ez meglepően elüt a német gyakorlattól. Egymást követik a bizarr javaslatok: oszlassák fel a zsűrit, szüntessék meg a díjat, az író Handke kapja meg a pénzt, de határolja el magát a politizáló Handkétól, és ajánlja fel az öszszeget a Milosevics-áldozatok megsegítésére. Egyszóval gusztustalan és ostoba vita zajlik, de legalábbis olyan diskurzus, amelybe nehéz értelmesen beleszólni. Hogy a személyes részén kezdjem: bármely kollégámat vagy barátomat hívnám most fel vagy keresném meg, szóba kerülne a téma, és attól tartok, egyikkel sem tudnék maradéktalanul egyetérteni. Biz' Isten, tanácstalan vagyok. Mindössze abban lehetek biztos, hogy a neveken kívül semmi új nincs ebben a történetben.

Amióta Julien Benda 1927-ben egyetemes vádat emelt az „írástudók árulása" miatt, irodalom és politika összefüggésében másról sincs szó, mint a művészarisztokrácia és a mindenkori hatalom kurválkodásáról. A Nobel-díjas Knut Hamsun 1935-ben Hitler híveként nyilvánosan leszámol Carl von Ossietzkyvel, aki koncentrációs táborban sínylődik, amikor megkapja a Nobel-békedíjat. Pablo Neruda 1953-ban átveszi a Lenin-békedíjat, 1971-ben pedig elfogadja a Svéd Akadémia hódolatát. Latin-Amerikát földi pokolnak látja, ám a Szovjetunióról egy rossz szava sincs, mondván, hogy „egy ember nem bírálja a nagybácsikáját". Jean-Paul Sartre 1964 őszén nem utolsósorban Borisz Paszternak kitüntetése elleni tiltakozásul utasítja vissza a Nobel-díjat. Ezek az úgynevezett klasszikus esetek.

Annemarie Schimmel orientalista 1995-ben megkapja a Német Könyvkereskedelem Békedíját, noha igazolni próbálja a Salman Rushdie-ra kimondott iráni átkot. Khomeini kiátkozottját persze nagy ívben elkerüli a stockholmi méltatás. Rangját inkább negatívan jelzi a fejére kitűzött hárommillió dolláros vérdíj. Luise Ringer, a német közélet antifasiszta legendájú alakja, a nőirodalom letéteményese könyvben propagálja Észak-Koreát, Kim Ir Szennel fényképezkedik, de nem ebbe botlik bele, hanem a szemfüles újságírói leleménybe, amely hogy, hogy nem, előhalássza az idős hölgy Adolf Hitlernek szentelt ifjúkori költeményét, s ezzel némileg differenciálja az ellenállóról szőtt képzetet. Mellesleg 1987-ben Frau Rinser is kap Heinrich Heine-díjat - igaz, nem a düsseldorfit, hanem az NDK kulturális minisztériumának e névre hallgató kitüntetését. Kelet-Berlin ugyanis 1957 óta osztogatta a „haladó örökség" részeként kanonizált Heinéről elnevezett díjat, miközben, hadd legyünk rosszmájúak, Düsseldorf csak 1972-ben szánta rá magát arra, hogy nagy szülöttének nevével ékesítse az arra méltónak talált írókat, köztük Enzensbergert, Biermannt és legutóbb Handkét. Az egyetem pedig 1988-van vette fel Heine nevét.

Vajon miért éppen itt és most robbant a bomba? Talán véletlenül. Azt szeretném hinni azonban, hogy a történet nem érhet véget néhány ember és intézmény (ön)lejáratásával, hanem az író és a hatalom bármilyen jegyben való belsővé tett összefonódását kérdőjelezi meg. Dosztojevszkij, Balzac, Kafka, Joyce, Thomas Mann, Ha¼ek és annyi más nagy szerző megvolt enélkül. Az író lehet kliens, de az írónak kizárólag az olvasó lehet kliense, s ha politikai szenvedély fűti, akkor nem a pártok, kormányok, mozgalmak, hanem a „megalázottak és megszomorítottak" oldalán, a hatalmasok túloldalán van a helye.

 

P. S. Peter Handke időközben lemondott a neki megítélt Heinrich Heine-díjról.