A Mozgó Világ internetes változata

Rosszkedvem naplója, 2006. május

Hideg volt, szeles volt, esős volt az idei május, egy garast sem ért. De az első turisták így is megjöttek. Japánok, osztrákok, németek, olaszok, hollandok, satöbbi. És péntek este, de minden péntek este az angolok. Az angolok, az angolok, oh, az angolok... A ködösnek aposztrofált Albionból az esőverte Pozsonyba. Megjöttek, mint az istencsapása. A hidegvérűnek mondott angolok. Hétvégeken a pozsonyi óváros utcáin bábeli nyelvzavar uralkodik, s ez Bécshez, Prágához vagy Budapesthez képest azért is feltűnő, mert a pozsonyi óváros kicsi, így itt a turisták jelenléte maszszívabbnak, koncentráltabbnak tűnik, mint az említett nagyobb metropolisokban. Jó érzés ennyiféle náció között elvegyülni, s a bezárkózásra és xenofóbiára fogékony Szlovákiának sem árt ez a kis hétvégi kozmopolitizmus.

Csak ezek az angolok... Csak ezek az angolok javulnának meg egy kicsit. A nyugdíjas korú németekkel vagy japánokkal ellentétben az angol turistáknak a többsége fiatal vagy középkorú férfi. Csupa Liverpool-, Chelsea-, West Ham United-szurkoló fazon. A német és a japán turista fegyelmezett. Áhítattal hallgatja az idegenvezető szavait, szinte csüng ajkán szótlanul, mint hajdan a füstbe ment terveket szövögető Petőfi az édesanyjáén. Fényképez, odébbáll, megint fényképez. Az osztrák és az olasz turista már felszabadultabb. Vagy mondjuk másképpen: laza. Nem kell lazítania, mert a természeténél fogva laza. Lazának született, ha talán nem is lazán. A holland turista meg méltóságteljes. Keveset beszél, jól megfontolja minden szavát, mondanám, ha értenék hollandul. Látszik rajtuk, hogy nemcsak gyerekszobájuk volt, hanem gyarmatbirodalmuk is. Az persze az angoloknak is volt, még nagyobb, mint a hollandusoknak, de rajtuk ez valahogy nem látszik. Ó, az angolok! Ők nagyon mások. Azt hinnénk, az angol turista úgy ismerszik meg, hogy angolul beszél. S ez alapjában véve igaz is. Az angol turista mégis más, mint az ugyancsak angolul beszélő amerikai, dél-afrikai, ausztráliai turista. Ó, az angolok nagyon mások. Mint a magyarok. A magyar turista is más, de másképpen más, mint az angolok.

A magyar turista úgy viselkedik, mintha otthon lenne. Összevissza mászkál a városban, szlovák idegenvezető nélkül. Azt hiszi, hogy ő mindent jobban tud. Úgy tesz, mintha fegyelmezetten viselkedne, még a dómba is beül, holott ő azért jött Pozsonyba, hogy aláásson. Aláássa a magyar-szlovák barátságot. Szerencsére azonban a városban kontrolórok is cirkálnak, hogy elejét vegyék a rendetlenkedéseknek, és a rendetlenkedőket lefüleljék. A kontrolór az olyasmi, mint a kalauz vagy a revizor. Rajta a szeme minden magyar turistán. S ha a magyar turista fegyelmezettséget színlel, odalép hozzá, és egy rég hatályon kívül helyezett törvényre hivatkozva figyelmezteti. Ebből olykor szóváltás kerekedik, sőt az is megtörténhet, ami állítólag a minap, hogy a nem létező törvény alapján kötelességét teljesítő kontrolórt meglökik, mire az kihívja a rendőröket, akik a brutálisan viselkedő, magukról megfeledkezett turistákat néhány órára, amíg indulataik csillapszanak, a sittre vágják. A sértődött magyar turisták erre szedik a sátorfájukat, hazautaznak, és fűnek-fának panaszkodnak. Arról hallgatnak, hogy majdnem aláásták a magyar-szlovák barátságot, s miattuk majdnem szétesett az Európai Unió. Még szerencse, hogy Szlovákiának megbízható, hazafias kontrolórjai vannak, akik meg tudják védeni az Európai Unió épségét. Hogy a derék rendőreinket már ne is említsem, akik ma is úgy szolgálják az állampolgárok érdekeit, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt, amikor ebben a városban és országban rend volt még.

Hanem az angol turista mégis más. Nem olyan, mint a magyar. Nem azért jön, hogy aláássa az angol-szlovák barátságot, nem ül be a dómba, és nem hoz magával idegenvezetőt. Az angol turista idegenvezető nélkül is megtalálja az első jó kocsmát, a másodikat, a harmadikat, a többit is, mert kies fővárosunkban több az egy négyzetkilométerre eső jó kocsma, mint bárhol másutt a világon. Azonkívül ezek a kocsmák négyszer olcsóbbak a hasonló kvalitású londoniaknál. Így aztán az angol turista jól érzi magát, úszik a boldogságban meg a tengernyi sörben. Lármázik, kurjongat, óbégat, kötekedik, köztéri szobrokat rongál, szóval az angol turista az más. Az angol turista nem azért jön, hogy bomlassza az európai népek közötti szolidaritást, hanem egyszerűen, profánul, csúnya szóval, de mindenképp a lényegre tapintóan mondva: az angol turista azért jön, hogy jól bebasszon. Hogy az asztal alá, a sárga földig, ihaj-tyuhaj! Rá, mint láthatjuk, semmiképpen nem vonatkoznak nem létező törvények, így aztán a kontrolór eheti a kefét, a rendőrök pedig úgy hoppon maradnak, hogy csak!

Mi azonban nem haragszunk rájuk, mert, mint tudjuk, a harag rossz tanácsadó. A magyar turistákra sem haragszunk, mert hiába próbálnak aláásni olyasmit, amit nem lehet aláásni. De azért azt is megmutattuk, hogy ki a legény a gáton, és hogy kinek van vér a pucájában. Mi kértünk tőlük bocsánatot, holott nem mi voltunk azok, akik nem létező törvényeket sértettünk meg. Maga a miniszterelnök-helyettes, Csáky Pál kért bocsánatot a kormány nevében a fegyelmezettséget színlelő, álságos magyar turistáktól, méghozzá a nemzetközi kapcsolatokban merészen újszerű és revelatív módon: az eső miatt elmaradt szabadtéri Omega-koncert hallgatósága előtt, Kóbor János bátorító tekintetétől kísérve. Erre akár hagyományt is lehetne alapozni. A következő sajnálatos alkalomra meg lehetne hívni Mick Jaggert vagy Madonnát, sőt meg lehetne kérni őket, hogy ők is mondjanak valamit.

Jó irányban haladnak hát a dolgok Szlovákiában. És még mindig csak a választási kampánnyal súlyosbított idegenforgalmi szezon elején tartunk. Én is csak azt tudom üzenni a magyarországi turistáknak, amit Kóbor János néma egyetértésével a miniszterelnök-helyettes úr üzent: jöjjenek csak bátran hozzánk ezután is. De ásót ne hozzanak magukkal. A kontrolór meg egy tucat jól kiképzett, szolgálatkész pozsonyi rendőr már várja őket.