A Mozgó Világ internetes változata

Szüleim válásának kimondásáig nagymamáéknál éltünk. Náluk próbálta meg anyám túlélni ezeket a hónapokat, így az iskolát Debrecenben kezdtem. A második osztályt már nem ott jártam, mert 1943-ban visszatértünk a Felvidékre. Apámmal együtt még Tornalján laktunk, de a válás után anyám az emlékek miatt képtelen volt oda visszatérni. Augusztusban a Tornaljától 15 kilométerre lévő Özörény református presbitériuma kántortanítóvá választotta. Az erről szóló értesítést Vásárhelyi Lajos református lelkész, iskolaszéki elnök írta alá. Ő volt az első, aki azt hitte, egy frissen elvált - és régi ismerős! - asszony alig várja, hogy valaki ágyba döntse.

Szóval elhagytuk a debreceni szülői, nagyszülői menedéket, és Özörénybe költöztünk. A háború miatt a presbitérium a két tanerős iskola tanítóházaspárja helyett (a férfit behívták, az asszony szüleihez költözött) egyedül a tizenhárom éve végzett és gyakorlatlan, de betegesen lelkiismeretes anyámat fogadta fel. Válásba bénulásának talán használt is, hogy megoldhatatlan feladatot kapott. Második osztályban ő tanított engem a két tantermes iskola egyik felében 83 társammal együtt.

Özörény a Gömöri-hegyek oldalára települt község (Ezerény, ma Gömörhorka, Gemerská Hőrka, 2001-ben az 1059 lakos 82,5 százaléka magyar). Hatvan esztendővel ezelőtt - Horka nélkül - sokkal kisebb volt, annak ellenére, hogy a földműveléssel, juh- és kecsketenyésztéssel, fuvarozással, szénégetéssel foglalkozó település sokat nyert, hogy 1883-ban a Pelsőcre vezető út mentén, a vízimalom helyén cellulózgyár épült. (Az idegen csengésű horka a honfoglalás idején a fejedelem után az egyik legnagyobb tisztség volt.) Édesanyám szerint az özörényi férfiak zöme a gyárban dolgozott, és a túlnyomó részben református falut ő elég tehetősnek látta. Jelképes is lehetne, hogy a községet az iskola uralta, mivel a hozzá tartozó tanítói lakással együtt a falu legmagasabb pontján állt. A hegynek szökő, terméskő lábazatú épület lehetett vagy negyven méter hosszú. Az első bejárat a pincébe vitt a földszintről. Az épület közepén lévő lakásba tizennyolc lépcső vezetett fel, az utána álló két tanterembe, szertárba is még négy, így volt az iskola vége „földszinti". Édesanyám a kék füzetben galériának nevezi azt a fedett tornácot, ami L alakban körbeölelte a lakást. Innen be lehetett látni nemcsak a falut, hanem az egész környéket, a Sajó szalagján túl homályba vesző hegyeket. 1944 nyarán láttuk az angolszász légitámadáskor Miskolcra ledobott, általunk csak Sztálin-gyertyának nevezett, lassan lebegő, mindent bevilágító „karácsonyfákat" is. Légvonalban 55 kilométerre volt a nagyváros, ahová talán 1945 áprilisában, a kitelepítéskor lovas kocsival átvittek bennünket. Ott jártam először emeletes házban, és a tériszony miatt a körfolyosón hátammal és két kezemmel a falra tapadva araszoltam.

Anyám kék füzetbe írt visszaemlékezése: „A szertár elég gazdagon volt fölszerelve, még harmónium is volt. Az iskolának csak elöl, a falu felé volt kerítése, hátul a hegy teteje volt a határ, alatta az oldalban feküdt a temető. A gyümölcskert is felnyúlt a temetőbe, néha egy-egy sírhantról szedtük a körtét vagy a szilvát. Matildom [ha csúnyán hangzik is: ő a háztartási alkalmazott, sőt cseléd, akiket azonban anyám „lányomnak" szólított - P. Á.] félt a temető közelségétől, este mindig vele kellett lenni Árpinak vagy nekem. Számomra megnyugtató volt a temető csendessége. A lakással szemben, az udvaron túl volt a nagy konyhakert, a nagyszoba ablaka alatt az utcára néző szép virágoskert. Úgy jártam-keltem én itt, mint valami úrnő. Nem volt ez a lakás olyan díszes, mint a tornaljai, nem volt fürdőszoba, nem volt villany, mégis fényesebbnek tűnt. Szép volt, mert a falut egyszerű, tiszta emberek lakták, és mert a magaménak éreztem a munkám után."

Matild ismerte anyám minden gondolatát, nélküle nem szentelhette volna magát teljesen az iskolának. A kerek arcú, copfos, teltkarcsú Matildnak külön története van, nem csoda, hogy szinte családtag lett. Még Nyírbátorban apám szerzett egy kedves, furcsa dzsentri barátot, Fülöp Dezső nagyságos urat Csoltóról. Kék füzet: „Embernek nagyszerű volt, de gazdaként hűtlennek bizonyult a birtokához, teljesen el volt adósodva, viszont a politika érdekelte, de azt is mindig a sete oldaláról fogta meg. Még a Nyilaskeresztes Pártba is belépett. Családfájának szinte minden ága, az összes jó állami állásban lévő ember beleroppant a hírbe. Egy szombati nap vacsorára voltunk hivatalosak Csoltóra. Vagy harmincan ültük körül az asztalt a hatalmas ebédlőben. Feketézés közben a csendes beszélgetés vitává fajult. Testvérei, rokonai szidni kezdték a házigazdát, hogy foltot ejtett a család hírnevén a Nyilaspárttal. Késhegyig menő szóváltás kerekedett, amiből magas fejhangjával kitűnt az egyik testvér, a pesti OTI főorvosnője. Verte a mellét, hogy az ő nemességét senki el nem veszi. Dezső és Miska [Pünkösti Mihály] derekasan állták a sarat, érveltek, vitatkoztak, de nekem kellemetlen kezdett lenni ez az egész és a kisfiúval bementem a kedves, de ódon illatú és bútorzatú vendégszobába. Azt se tudom, Miska mikor feküdt le. Nekem csak azért lett emlékezetes ez az este, mert itt találtam meg az én leghűbb, legkedvesebb cselédlányomat, Matildomat, akivel máig is [az írás kelte 1979] jó kapcsolatban vagyunk. A vendégjárás alkalmával a gyér benti cselédség mellé a faluból is hívtak segítséget a kastélyba. Matild a csoltói kocsmáros lánya volt, és csak ilyen kivételes alkalmakkor fordult elő a kastélyban. Reggel mikor fölkeltünk, kiszellőztettem, és rendbe raktam a szobánkat. Nemsokára megjelent Matild takarítani. Mikor meglátta a rendet, az ő sajátságos módján összecsapja a két kezét:

- Szent szűzanyám, ilyen rendes nagyságos asszonyt ebben a kastélyban én még nem láttam!

Többször kijártunk Csoltóra, de nem ilyen fényes családi vacsorákra. Egy alkalommal Matild odasúgta nekem:

- Anyukáék nem engednek el cselédnek, de ha a nagyságos asszonynak lenne rám szüksége, addig beszélnék, amíg beleegyeznének."

De hát akkor anyáméknak épp volt cselédjük, egy megesett lány, akinek apám megítéltette a tartásdíjat. Aztán mikor 1939-ben Julis Tornaljáról visszament a kislányához Nyírbátorba, akkor anyám a szaván fogta Matildot, aki jött is nagy örömmel, és követett bennünket Özörénybe is.

Említettem már, hogy anyámnak semmiféle gyakorlata sem volt, mielőtt a nyakába szakadt két tanító munkája és a kántorkodás. Az osztatlan iskolában pedig egyedül kellett tanítania a betűvetéstől kezdve a fizikáig, kémiáig minden tárgyat nyolc osztálynak. „Mi a képzőben még egy elemi iskolás osztálynaplót sem láttunk. Tömték a fejünket az oktatási paragrafusokkal, de hogy egy falusi iskolát hogy kell vezetni, adminisztrálni, hírből sem hallottuk. Ott álltam magamra hagyatva. Előszedtem a poros osztálynaplókat, a tanítói segédkönyveket. Így sajtoltam ki magamból egy kezdő, a krétát is reszkető kézzel fogó, szürke kis tanítót. Szegény gyerekeim egy tanterembe szorulva egymáshoz tapadtak a padban, mint a szardíniák a dobozban. Különösen az írás volt nehéz: »Tanító néni, Pista meglökött!« »Tanító néni, kiömlött a tinta!«. Sokszor lett volna szükség Salamon király igazságtevésére. Ezerszeműnek, ezerfülűnek kellett volna lennem. Egyik osztállyal végeztem, és csendes foglalkozásként kapták a tanultak gyakorlását. Ha történetesen a másik osztályban fizikából vagy kémiából kísérlet volt, vagy földrajzórán képeket mutogattam, mind a nyolcvannégyen azt figyelték, nem a saját munkájukat. Később befogtam segíteni a jó tanuló nagyobb gyerekeket. Lassan kikerekedett a dolog, és kezdtem örömöt lelni a munkában. Szerettem a gyerekeket. Az életben minden feladatot először a szívemmel tapogattam ki, aztán vettem elő az eszemet. Ez sokszor kamatozott, de sokszor a tőke is ráment."

Mint általában faluhelyen, Özörényben is tudtak mindenről és mindenkiről mindent. Ismerték a fiát egyedül nevelő, elvált ügyvédné történetét, a nagyobb iskolások bele is fülelhettek a rólunk szóló beszélgetésekbe, és a község hallgatólagos gyöngédséggel vett körül bennünket. Anyám szeretetre méltó egyéniségén túl szerepe lehetett ebben a tanító néni hírének is, hogy nem kivételezik, nemcsak az ilyenek-olyanok kapnak egy-egy nyaklevest, hanem az édesfia is. Nekem Özörény, a kert, a hegyoldal, uram bocsá', még a háború is jó volt, a tanítónő viszont nem smakkolt, sőt kifejezetten rossz volt, hogy másodikban és a harmadik első felében édesanyám tanított. Egy nap a hegyoldalt is felölelő játszadozásban elfeledkeztem a házi feladatról. Reggel, amikor iskolába indultunk, már későn volt. Odasündörögtem a „tanító nénihez":

- Édesanyám, elfelejtettem megírni a leckét! - Döbbenten nézett rám, mire én kötelességtudóan hozzátettem: - De a többiekét megnézem!

Ugyanis, mint a legjobb másodikos tanuló, én voltam az osztály leckefelelőse.

- Jól van, fiam, édesanyád tudomásul vette, a többit az iskolában intézzük.

Amikor rám került a sor, hősiesen jelentettem, hogy a leckéje mindenkinek megvan.

- Neked is? - kérdezte az elvetemült asszony, visszaélve a bizalmammal.

- Nekem nincs - sunytam le a fejem, és ölni tudtam volna. Hát ilyen egy anya, még ha tanítónő is?

- Na, nézzétek csak, milyen leckefelelősünk van: a maga mulasztását elhallgatja. Ezért ezennel leváltjuk!

Hogy milyen jó iskolába járni, azt csak a következő tanévben tudtam meg a Hajdú megyei Földesen, amikor már nem anyám elé jártam. Nem igazságtalan voltam, csak éretlen édes szülém kettős szereposztásának megértésére.

1943. október 20-án reggel indulunk a szomszédos tanterembe, és ahogy anyám kilép a lakásajtón, virágba botlik. Nem is botlik, virágon jár ő is, én is. Hiába kerülgetnénk, a lépcső, az udvar végig virágokkal van felhintve. Mi ez? Máskor társaim zümmögtek, zsivajogtak a tanítás előtt, most mintha kihalt volna a tanterem. A virágszőnyeg befutott a kis előcsarnokba és a tanterembe is. Padunkból Gürtl Tóni mosolyog rám. A tábla körül virággirland, az asztalon csokrok és képeslapok - anyám nem tudja hová tenni a naplót.

- Üljetek le! - mondja, de egy nyolcadikos lány állva marad.

- Drága jó tanító néni! Az iskola minden tanulója és szüleink nevében is boldog Irén-napot kívánunk. Szeretetet, boldogságot, jó egészséget!

Meghajlására felpattant a nyolcvan tanuló:

- Bol-dog név-na-pot kí-vá-nunk!

Velük kiabáltam én is.

Anyácskám, mint aki gombócot nyelt, csak állt, állt, aztán fátyolos hangon megszólalt:

- Köszönöm, kedves gyermekeim... Messze vagyok mindenkitől, akik engem szeretnek, a szüleimtől, a barátoktól, akik tudnak a névnapomról, így kétszeresen jólesik, hogy itt, Özörényben is ünneppé tettétek ezt a napot, hogy az otthont jelentitek nekem.

Ekkor már könnyezett a tanító néni, és ebben nemcsak a lányok segítettek neki.

- Gyerekeim, azért ez nem temetés, ne pityeregjünk már! Az örömöt, amit nekem szereztetek, azzal viszonzom, hogy tanítás helyett ma kirándulni megyünk!

- Hurrá, éljen a tanító néni! - szabadult el a csikóhad.

Mikor nekivágtunk a hegynek, anyám megkérdezte:

- Imposztorok, honnan tudtátok meg, hogy ma van a névnapom?

- Hát nem tanító néni küldi mindennap valamelyikünket a postáért? Olvasni meg tudunk, és a szép képeslapokon...

- A díszítésben segített Matildka is - egészítette ki egy másik.

A hegytető kis ligetes tisztásán telepedtünk le. Uzsonna után kezdődött a játék. „Csön-csön gyűrű", „Elvesztettem zsebkendőmet", „Hátulsó pár előre fuss!", „Adj király katonát!" A volt focistafeleség még erre az itt nemigen ismert játékra is tanította a fiúkat. Özörényben nem volt focipálya. És karórája sem volt a tanító néninek. Késő délután fel is kiáltott:

- Fel a nyúlcipőt, fiúk, lányok! Otthon azt hiszik, büntetésből becsuktalak benneteket!

Hiába pilledt el a társaság az egész napos játékban, hazafelé menet torkunk szakadtából fújtuk: „A csitári hegyek alatt régen leesett a hó..."

Kék füzet: „Ettől fogva még szorosabban kötődtem hozzájuk; mind több örömömet leltem a tanításban. Ha szorongatni kezdtek az emlékek, fölmentem a temetőn keresztül a hegyoldalba, és belefeledkeztem a kékbe vesző hegyek látványába. De nem sokáig maradhattam egyedül. Nagyobb gyerekeim kilesték magányos sétáimat, és délutánonként menetrendszerűen megjelent öt-hat fiú, lány, velük aztán nagyokat kószáltunk. Árpikám is elkódorgott mindig valamerre, vagy játszott az iskolaudvaron a vele egykorú és az iskolával szemben lakó Gürtl Tónival meg a Balázs fiúkkal. Nemegyszer csak vacsorára került elő, de a falu vendégszeretetéből ő már túl volt a vacsorán."

 

Pillanatok alatt otthonra leltünk Özörényben. Anyám soha nem siránkozott a városi élet, Debrecen után. Itt szerették és viszontszerethetett.

„Szépek voltak Özörényben a vasárnapok, az elsepert házelők tisztaságot sugároztak. Reggel a gyerekek - kimosdatva, ünneplőbe öltöztetve - az iskolában gyülekeztek. Az első harangszó után indultunk el a község közepén álló, 1786-ban épült templomba. Az ajtó előtt már ott beszélgetett a kurátor a hozzá hasonló korú férfiakkal. Benn leültettem és rendre intettem a gyerekeket, aztán fölmentem a karzatra az orgonához, hiszen kántor is voltam. Ez is nagy erőpróbát jelentett. Órákat gyakoroltam egész héten át a templomi orgonán, tizenhárom éves kihagyás után így készültem minden vasárnapra. A fújtatásban soros fiútanítványom mindig velem jött."

Mint egy fél libikóka, úgy állt ki az orgona oldalából a fújtató deszkája. Felkapaszkodtam rá én is, de a cingár, nyolcéves gyerek ereje, súlya kevés volt ehhez a mesterséghez. Viszont a vasárnap délutáni istentisztelet idején, amikor nem kellett már a templomban ülnöm, a tanító néni fia felmászhatott a harangozóval a toronyba. Utána vagy két napig csengett-bongott a fülem. (Ha a harangozók süketek - voltak, hiszen ma már ez is gombnyomásra jár -, akkor itt kezdtem hallásomat rontani.)

Édesanyámnak gyógyír lett a prepaképzőben kitanult kántorkodás (harmóniumi - orgonálási - tudás) foglalkozási „ártalma": a templomozás, az imádkozás, az éneklés, még ha először remegő hangon kezdte is a zsoltárt: „Ím bejöttünk nagy örömmel..."

„Imádság után jó ízű volt a lelkem. Egyetlen menedékem az Isten unszolása volt, hogy adja meg az egyetlen kapaszkodót: a felejtést. Elmerülve magamban néha alig vettem észre, hogy a záróének következik. »Megáll az Isten igéje. És nem állhat senki ellene...« Mire lejöttem a karzatról, a gyermekeim már sorba álltak a templom előtt, és visszatértünk az iskolába, onnan mentek csak haza.

Délután háromkor újból istentisztelet, de ekkor nagyon kevesen voltak, gyerekek meg egyáltalán nem. Ilyenkor kevésbé féltem az énekléstől. [Kivéve, amikor a Bogár is besegített. Tavaszi vasárnap volt, és én elcsámborogtam anyám után a kis fekete pulinkkal. A nyitott ajtón bementünk a délutáni istentiszteletre, és amíg a prédikáció tartott, nem is volt baj, de amikor megszólalt az orgona, a templom közepén üldögélő Bogár is rázendített. A pár idős asszony rosszallóan nézett ránk. Este nem tudtam olyan későig elmaradni, hogy ne kapjam meg jutalmam a hangversenyért - P. Á.] Jó volt a kántorság jövedelem szempontjából is. Kaptam érte egy hold kaszálót, egy évre elegendő búzát, rozsot és tüzelőfát. A kaszálóért mindennap két liter tejet adtak. Beletörődtem már mindenbe, de a temetések kínpadra feszítettek. Az énekkarral már a halottasháznál elkezdtük a búcsúztatást, aztán végig a falun - én az élen. Minél messzebb volt a halottasház, annál hosszabban kellett énekelni a sírig. A pap beszéde után megint énekeltünk: »Nincs már szívem félelmére. Nézni sírom fenekére. Mert látom Jézus példájából. Mi lehet a holtak porából.«

Mindig egy voltam a szenvedő emberekkel, de a magam bánatával púpozottan alig bírtam elviselni az övékét is. Sosem felejtem az egyik legszomorúbb temetésem. Kedves kis tanítványom, Konicz Jani hasát felhasította egy aknaszilánk. A pap azt mondta, nekem kell búcsúztatni az iskolától. Könnyekkel küszködve írtam egy éjszakán át a búcsúbeszédet. Végigszenvedtem az éneklést is, a pap beszéde után a sír szájához léptem, és elkezdtem: »Kedves Konicz Janika, kis tanítványom! Belépek a tanterembe, és üresen tátong a helyed a padban...« Tovább nem bírtam. Az asszonyok húztak el a sírtól, nehogy beleszédüljek. Amikor nem érintett ilyen közelről a halál, akkor is szenvedés volt minden temetés. Kértem a papot, vegye le rólam ezt a keresztet, hívjon mást. Azt felelte:

- Ne vegye úgy a szívére! Én mindig a tömeg sírásán mérem le a beszédem hatását. Megszokja maga is.

Megdermedtem a cinizmusától. Prédikálhatott nekem ezután akármit, én magamban imádkoztam. És mennyi vaj volt még a tisztelendő úr fején! Kupeckedett fával, mésszel, és nős ember létére szerette a nőket! Az iskolaszék elnökeként a feljebbvalóm is volt, sok iskolai dolgot vele kellett megbeszélnem. Egy ilyen alkalommal a lakásomon mint egy őrült kakas rám rontott, letepert a rekamiéra, már a blúzom gombjait is leszaggatta, amikor ki tudtam szabadítani magam. Ahogy voltam, tépetten kimentem az előszobába, és szóltam Matildnak:

- Légy szíves, hozz egy pohár vizet a nagytiszteletű úrnak! - Matildom annyira tüsténkedett, hogy a »nagytiszteletű« úrnak nem volt ideje rendbe szednie magát. Erre olyan lett, mint egy feldühödött vadkan. Vadkan? Vulkán! Izzó láva ömlött a szájából:

- Ezt a napot keservesen megemlegeti!

- Szégyellje magát, hogy pap létére bosszúról beszél. Vasárnap még a hitvesi hűségről papolt, hogy nem szakadt le a szószék maga alatt!

- Ne adja az ártatlant, maga asszony, és ez hiányzik magának.

- Addig beszél, hogy kegyelet lesz belőle, és az Isten jobbjára kerül! Rögtön hagyja el a lakásomat!

Kiviharzott, és úgy lett, ahogyan mondta: »megemlegettem« azt a napot! Lány-, legényegyletet vezettem, színdarabot, táncot, éneket tanítottam, a műsoros esték után a bevétel harmada nekem járt volna, de egy fillért sem láttam belőle. Neki vastag, száraz hasábfákat szállítottak a parókiára, nekem vékony gallyakat adatott, némelyiken még a levél is zöld volt. 150 pengő kántori díj is meg volt állapítva, azt se kaptam meg. Amikor szabadságra ment, a szomszéd falu papja helyettesítette. Ő később elmondta nekem, hogy festett le a kollégája. Első istentiszteletére várt egy festett, önteltségtől begyes, nem tanítónőnek való démont, de a gyerekek élén megjelent egy alázatos asszony. Molnár Sámuel, gicei tiszteletes volt ő, már a szilicei temetőben alussza örök álmát."

Vásárhelyi tisztelendő úr hághatnékja az én bimbózni kezdő lelkemet is megkarcolta. Leteperési kísérletéig mi sokszor vendégeskedtünk Vásárhelyiéknél, ahol három lány volt, és a legkisebbik... Vagy két évvel később Földesen volt ez a három lány? Csélcsap emlékezet! A papékkal mindenesetre lehűlt a kapcsolat. Másodikos „szerelmi életemnek" akadt egy bumfordi mozzanata is. Az iskola tíz pottyantós vécéje egymás mellett sorakozott az udvar hátsó szegletében. A nagyobb fiúk tudták, hogy a lukon át le lehet mászni a vécéket tartó gerendákra, és meg lehet lesni a szomszédban dolgukat végző lányokat. Leskelődtek is bőszen, az sem kizárt, hogy a lányok tudtával. Amikor sorra kerültem, próbáltam én is lemászni, de a bűz meg a félsz a lepottyanástól erősebb volt a kíváncsiságnál. Azért a többiekkel együtt csámcsogtam a látottakon, és még legalább húsz szemérmes esztendeig nem láttam valódi puncit, csak azt a papírra kasírozottat az anatómiai intézetben. (Volt az több is, hiszen évekig, sőt évtizedekig szemérmesen „felé sem" nézett az ember. Irigyeltem évfolyamtársunkat, U. Mikit, ezt a Kantot olvasó parasztfiút, aki úgy kezdte, hogy felfektette az asztalra a kedvesét, és megkérte rá, hadd nézze körbe, miről is van szó.)

A vadkan tiszteletes úrral szemben anyám a vőlegényéhez, Laci bácsihoz fordult „védelemért". Ugyanis az én jóságos apámba annyi tisztesség (?) szorult, hogy a kizsarolt válás idején fogott egy férjjelöltet is anyámnak. Kék füzet: „Unokahúgomtól, Pannitól később megtudtam: a váláskor Miska félt, hogy öngyilkos leszek, és pénzt adott neki, hogy vigyen moziba, színházba. Sőt megpróbált férjhez is adni. Elment Vajna Pistához, aki mindig mondogatta, kár, hogy nincs legalább egy testvérem, mert rögtön megnősülne [a szülészorvos Vajna apám medikustársa, majd esküvői tanúja, aztán világra segítőm volt - P. Á.]. De ő finoman nemet mondott, azzal, hogy úgyis összebékülünk. Miska ezután felkereste a Nyírbátorból ismert katonatiszt barátunkat, Szüle Lacit. Eleinte ő is kitért, ám a végén megígérte neki, ha elfogadom, vigyáz reám és feleségül is vesz."

Így kommendált az én tisztes úriember apám vőlegényt anyámnak. Mert ha ő egy „munkát" vállalt, és nem tudott vele végezni, akkor tudta, helyettest kell állítania!

Apám majdnem negyven év múlva nagyjából ezt fogalmazta meg (Pinhais, 1981. november 3.): „Mi Pünköstik, ismereteim szerint mindannyian, mindenhol és mindenkor helytállók, küzdők, kitartók és talán mértéken is túl teljes felelősségvállalók voltunk és vagyunk."

Meg büszkék és kicsit hazudósak.

A pergő idő szép lassan elfödi vagy éppen átfesti az eseményeket. Valamit kiemel, valamit eltüntet. Ha kedve támad, szamárfület is rajzol, képre képet rak, már rá se ismerni az eredetire. Van a „reprezentatív" (bőrkötéses) családi fényképalbumban egy közös kép apámról, Laci bácsiról és rólam. A helyszín feltehetően a Felvidék - talán az egyik kirándulásunk a Pozsálóra -, a háttérben hegyek. Apám hátizsákkal a hátán fél térdre ereszkedett a fűben, én a másik térdének támaszkodva nézek a gépbe - anyámra? -, és a szintén hátizsákos, de álló Laci bácsi és apám kezet fog. Jópofa baráti fotó. De ma, a történtek ismeretében akképp is olvasható a kép, hogy a térdeplő most ajánlja fel asszonya után a gyermekét is a másik férfinak. Apám fejtartása, Laci bácsi ragyogó mosolya, a szertartásos kézfogás, mind-mind ezt sugallja.

Van egy másik hármas kép is, de azon apám helyett anyám szerepel. Ő a három-négyéves magammal egyforma nagyságú köztéri szobrocska egyik oldalán áll, én a másikon, előttünk guggol Laci bácsi, és olyan félreérthetetlen rajongással néz anyámra, mint valami szentre. Tekintete érthetővé teszi, miért is fogadta el a kép készítésekor „velünk" még boldog házasságban élő apám különös ajánlatát, és talán azt is, hogy apám miért épp hozzá fordult. (Világra segítőmmel, Vajna doktorral - a másik kiszemelt pótférjjel - anyám nem volt ennyire szoros kapcsolatban, de hát ő Debrecenben élt, anyámék pedig Nyírbátorban, ahol Laci bácsi is szolgált.)

Nem tudom, hogy ezt a - bocsánat! - „ha ló nincs, szamár is jó" kapcsolatot mikor váltották „hivatalossá", mikor jegyezte el Laci bácsi anyámat. Mindenesetre a háború idején ő anyám vőlegényeként „szerepelt". A tiszteletesi rohammal asszonyi mivoltában sértett anyám írt Szüle László tényleges katonatiszt főhadnagynak a frontra, hogy amint teheti, jöjjön „haza" szabadságra, szüksége van a segítségére. Kék füzet: „Jött is nemsoká, és én nem minden célzatosság nélkül bemutattam a nagytiszteletű famíliának a vőlegényemet... Felakadt a szemük. Igaz, szegény Lacival viaskodnom kellett egy egész estén át, mert ő mindenáron ki akarta hívni párbajra a papot. Alig tudtam visszatartani, hiszen ezzel csak nekem ártana, meg a tisztelendő ártatlan családjának. Engem ekkor már nem is érdekelt, hogy a pap - más eszköze nem lévén - anyagilag próbált bosszút állni rajtam. Mi Matilddal hármasban igen jól feltaláltuk magunkat. Esténként mesélgettünk, Ember ne mérgelődj! társasjátékot játszottunk."

A „mencsergere" - Mensch, ärgere dich nicht! - kockadobós, mérgelődős, sőt nekem ríkatós társasjáték is volt. Ha a cél előtt kiütötték a bábjaimat, vagy ha nem én nyertem, dühömben, szégyenemben nemegyszer sírtam.

„Özörényben még egyszer meglátogatott Laci, és akkor is kedvesen tervezgetett a jövőnkről. Este kikísértem a rozsnyói gyorshoz, és valami megnevezhetetlen sejtéssel azt mondtam:

- Úgy érzem, sose leszek a feleséged.

- Azért, mert meghalok?

- Nem, de valami közénk fog állni.

Cáfolatként Laci a szokottnál is nagyobb szeretettel ölelt át bennünket a fiammal együtt. Nehezen kapható élelmet, pénzt küldött, hogy ne szenvedjünk szükséget semmiben."

Anyám jóslata beteljesedett, nem lett Szüle Lászlóné, bár Laci bácsi túlélte a háborút.

Részlet Az alsó fiók címen a Magyarország felfedezése szociográfiai sorozatban jövőre megjelenő családtörténetből.