A Mozgó Világ internetes változata

Bulvár Kund, a bértollnok és álhírügynök különös szagra ébredt.

Amellett, hogy bértollnok és álhírügynök volt, szagszakértő is volt.

Egyszerűen imádta a szagokat.

Ahogy szokta mondani, néha csak úgy bejárt ide-oda szagolni, szagolgatni. Mindenféle szagot imádott. A hentesnél a füstölt sonka illatát, a belsőségeket, a vadpacalt, a savanyú illatot, a zöldségesnél ahogy keveredik a zeller, a hagyma, az eper és a citrom illata, de volt úgy, hogy egyszerűen csak bement egy illatszerboltba, és az összes tesztparfümöt a kezére locsolta. Rendszeresen kijárt a közeli benzinkútra szagolni. Szerette a benzin és olaj szagát, a kipufogószagot meg a kutas hölgy illatát is. Aztán szerette a hajnali kakukkfűszagot is. Ahol most is volt, a Bükk lábánál, volt egy domboldal, Nagydélnek hívták, néha oda járt fel szagolni. Volt ott egy kakukkfűtenger, abba feküdt bele, ujjaival összemorzsolt egy kis kakukkfüvet, és azt szagolta. Szerette a hajnali halszagot is, ahogy a tóban felébrednek a halak, és szerette feleségének, Paulának az illatát is, szerette a gyerekeiét is, ahogy mondani szokta, a kakipisi- és a bababőrszagot. De most egy ismeretlen szag támadta meg.

Emmyben volt, a kis tóparti nyaralójában, egyedül.

Az Egy kegyeletárus kalandjai című bértollnoki munkáját kellett befejeznie, a helyi temetkezési vállalkozó vágyott irodalmi babérokra. Különös gázsit ajánlott, a nem jelentéktelen pénzösszeg mellett ingyen családi sírhelyet meg ingyenkoporsókat. Kicsit morbid volt a dolog, Bulvár Kund ugyanis nem igazán akart még meghalni, Paulának és a két gyerekének is hosszú életet szánt, de a pénz mindig jól jött, most is az előlegből nyaralt az asszony a két gyerekkel. Ahogy Bulvár Kund szokta mondani, a pénz nem boldogít, csak kicsit jobbá teszi az életünket.

Szóval, Bulvár Kund különös szagra ébredt, és ez a különös szag különös érzést keltett fel benne. Nemrégen még álomszünet volt Emmyben, aludt a tópart, persze aztán felébredt, de most nem tudta, mi ez. Felkelt, felöltözött, bezárta a házat, aztán elindult, mint minden reggel, kis hajnali tószagot szagolni, inni egy kisfelest a Rákkeltőben, Sportért be a faluba, májkrém, zsemle meg ilyesmik, a szokásos kisbetűs élet.

Az utca végén, a kanyarban két ember feküdt a földön. János bácsi és Dezső bácsi. Biztos berúgtak, gondolta, a két öreg mindig évődik egymással, János bácsi felesége nemrégen halt meg, nyolcvanéves vagyok, szokta mondani az ötödik kisfeles után, még két év, amíg elvisz a májrák, ennyi szabadság nekem is jár egy életben. Az enyém meg nem akar megmurdelni, mondja Dezső bácsi, egyszerűen nem iszik. És akkor isznak. Bulvár Kund megpróbált segíteni, emelgette őket, amíg nem nézett bele Dezső bácsi felakadt szemébe, és nem látta azt a nemláthatatlan reménytelenséget, ami a hullák szeméből árad. Ezek meghaltak. Az út szélére húzta őket, Dezső bácsi kerítésének támasztotta a két hullát, a kapu zárva volt. Átmászott a kerítésen, hogy szóljon Marika néninek, Dezső bácsi feleségének, hívjon már orvost vagy hullaszállítót, azért az nem normális dolog, hogy az úton fekszik két hulla. Közben felkészült arra is, hogy az öregasszony sírni fog, zokogni, de hát az éppen aktuális bértollnoki munkája révén eléggé otthon volt hullaügyben. A teraszon ott feküdt Dezső bácsi felesége kiterítve. Családi tragédia. Hívta a mentőket, a mentőknél nem vette fel senki a telefont. Aztán a rendőrséget, ott se vette fel senki. A különleges tudakozó pillanatnyilag nem volt kapcsolható. Állt ott Bulvár Kund tehetetlenül, a kerítésen kívül két hulla, a teraszon még egy, tényleg innia kellett egy kisfelest.

A Rákkeltő nem volt nyitva.

Különleges, gondolta, ilyenkor Lóci, a tulaj már törli az asztalokat, rakja ki a hamutartókat és a kis műanyag virágokat, egyengeti a gyöngykavicsot, aztán dagasztja a lángost, közben befutnak a nyitás előtti törzsvendégek, szóval zajlik a normális kisbetűs élet, de most nem volt sehol senki. Lesétált a tópartra, az mindig megnyugtatja, ha nézi a vizet meg a tó túloldalán a hegyen a zöldet, a téglagyár piros-fehér csíkos kéményét, úgy hívta, hogy az az emmyi minaret, egyszer fel is mászott rá kissé kapatosan, és énekelt, ő volt a müezzin, a tűzoltók úgy hozták le, nem lett az ügyből semmi, barátja, egy Péterfy nevű bértollnok írta meg a tűzoltóparancsnok szomorúságát, elsimította az ügyet. Az egyik stégen egy horgász feküdt. Botjai mellette teljes nyugalomban. Bulvár Kund nem szerette a horgászokat, gyerekkorában a Tisza-parton széthasította a talpát egy eldobott csalis konzervdoboz, de megesett, hogy amikor vízitúrázott, légpuskával lövöldöztek rá, viszont vallotta, hogy az emberi segítségnyújtás a létezés alapfeltétele. És most a horgász bajban volt. Kapást jelzett egyik botjának az úszója. Be van rúgva, gondolta, lesz meglepetés, ha felébred. Lerohant a stégre, felkapta a botot, nem igazán tudta, mit kell csinálni, nagy nehezen megtalálta az orsón a helyes irányt, néhány perc fárasztás után kihúzott egy szép kis pontyot. Nem tudta, mit csináljon vele. Nem találta a szákot, gondolta, felkelti a horgászt. Kicsit ütögette, a hasán feküdt, megfordította, alvadt vér kígyózott a szájából. Hulla volt. A francba ezzel a sok hullával, gondolta, ezek már nem potenciális álhírhallgatók, ezekből nem tudok megélni. Na halacska, mondta a pontynak, nem én vagyok az öreg halász, ez a tó se a tenger, úgyhogy élj szabadon, és visszadobta.

A hullával már nem törődött, viszont nagyon égett a gyomra. Visszament a Rákkeltőbe, még mindig nem volt nyitva. Akkor irány a Makktízes, a strand mellett, az ötkor nyit, úgy szokta mondani, egy biztos pont az életében.

Az úton tizenhárom hullát számolt meg, olyan émelyítő szaguk volt, mint amire ébredt. Azon már meg se lepődött, hogy a strandnál, a kerítésen átnézve vízihullákat látott. Lebegtek a vízen. A Makktízes ajtaja nyitva volt. Már többször mondta a tulajnak, hogy nevezze át Akhillesnek, de ő meg arra hivatkozott, hogy a magyar kártyában nincs olyan lap. Erre nem tudott mit válaszolni, a józan paraszti ész általában győzedelmeskedett az ő egyetemi végzettsége felett.

A kocsmában nem volt senki. Se a pultos csaj, se a Szarszagú, a gombaszedő és mindenes, aki már öt óra előtt öt perccel várt a nyitásra. Leült, gondolta, a raktárban lehet Mancika, áru jött vagy valami, végül is ráért, legalább hullákat nem látott. Jó húsz percet üldögélt egyedül, Mancika nem került elő. Sok áru jöhetett, gondolta, és azt is gondolta, hogy végre meg kéne inni egy sört. Bement a pult mögé, kinyitotta a hűtőt, kivett egy sört, lerakta a pultra az árát, borravalóval. A harmadik sör után nagy magányában úgy gondolta, meg kéne nézni, mi történik a nagyvilágban, vagy éppen itt. Megkereste a távirányítót, bekapcsolta a tévét. A tévében éppen szünet volt. A magyaregyen és a magyarkettőn is szünet volt. Meg a többi adón is. Még a sporton is. Bulvár Kundnak gyerekkorában, úgy ötéves lehetett, amikor már volt tévéjük, két kedvenc adása volt, az óra meg a szünet. Most, hogy már kétgyerekes családapa volt, inkább a hírműsorokat, a sportot és a pornócsatornákat nézte, a pornót persze csak titokban, mint egy kisgyerek, ha Paula rajtakapta, akkor veszekedett vele, ne azokra a koszos kurvákra verd ki a farkad, inkább használj engem, és azután hatalmasat szeretkeztek. Ivott még egy sört, most Paula sincs itt, Mancika se, nincs itt senki se. Csak a szünet, meg ez az émelyítő hullaszag. Eszébe jutott az óra. Azt se tudta, hány óra van, elővette a mobilját, karórát nem hordott, de a mobilon mindig van idő. Üzenete jött. Paula és a két gyereke mosolygott rá, Párizsban, a festő barátjuknak, Paulnak a hajóján álltak, volt hozzá szöveg is: „apa, küldj pénzt, voltunk a diznilendben, a gyerekek vissza akarnak menni, de drága a vákuumhinta. szeretlek. paula". Bulvár Kund nem tudott mit kezdeni ezzel a vákuumhintával, úgyhogy ivott még egy sört, kimért magának egy kisfelest is, odarakta az árát borravalóval együtt, bár eszébe jutott, hogy minek ad borravalót, ha ő szolgálja ki magát. Mi lehet az a vákuumhinta, gondolkozott. Milyen játék? Talán beszívja a gyerekeket, aztán valahol kiköpi őket. Bulvár Kund utálta az élményjátékokat, a körhintát is csak Törőcsik Mari miatt szerette, nézni. És az a vákuumhinta el fogja nyelni az ő két gyerekét. Még mindig nem jött senki. Pedig a Makktízes a Pestre vezető főút mellett volt, a törzsvendégeken, vagy ahogy itt hívták őket, az alkeszokon kívül reggelente megálltak itt víz-, gáz- és útszerelők is, megittak egy kávét, sört vagy kisfelest, megetették a gyümölcsös játékgépet, aztán mentek tovább a dolgukra, de most nem jött senki.

Az ám, a gyümölcsös játékgép.

Nem volt se álomszünet, se áramszünet, a gyümölcsöcske ott villogott a sarokban. Megint megütötte az az émelyítő szag, amit hajnalban érzett. Mi lehet Mancikával? Segítek neki pakolni, gondolta, és bement a raktárba. Mancika ott feküdt a raktárban, hulla volt. Magándekameron, gondolta, körülöttem mindenki meghalt, mesélhetek magamnak. Visszament a terembe, kivett még egy sört, nem fizette ki, borravalót sem adott, a pulton levő pénzt, amit az eddigi fogyasztására fizetett, azt is elvette. Meg a borravalót is. Mancikának már úgysem kell. Szemezett vele a gyümölcsös játékgép. Berakott egy ezrest. Százas tétre ment, az volt a legnagyobb. Ezerből már lejött kétszázra, amikor bejött a putty, a bónusz. Bulvár Kund ismerte a kríziselméletet, tudta, hogyha baj van, vagy kockáztatni kell, vagy úgyis elvész minden. Kockáztatott. Vakon játszott. Látott egyszer egy vak férfit játékgépezni. Bejött a kocsmába, megállt a gépnél, a fehér botját a gépnek támasztotta. A pultos csaj vitte ki neki a sört, a gép tetejére rakta, a férfi ivott, nyomta világtalanul a gombokat, és nyert. Bulvár Kund odament hozzá, akkor még író volt, nem pedig bértollnok, érdekelte a való valóság. Maga tényleg vak, kérdezte. Nem látja, mondta a férfi, és ráemelte homályos szemét. És honnan tudja, mit kell nyomni, kérdezte Bulvár Kund, és már szégyellte is, hogy beleavatkozik valakinek az életébe. A cseresznye hangja, tudja, a cseresznye hangja az alap, mondta a vak férfi. Figyeljen csak, megnyomta a gombot, és valóban a cseresznyén állt meg a gép. Hallja, ez a cseresznye. Ha hisz valamiben, akkor az teljesül. Szóval Bulvár Kund vakban játszott, néha ugyan kinyitotta a szemét. Fél óra múlva százezernél járt. Tovább nem játszhatott, mert százezerig adott ki a gép, utána már csak kulcscsal működött, de hát Mancika megmurdelt, nem lett volna, aki kifizesse. Megnyomta a gombot, mint egy kataton szimfónia, zúdult ki az ezer darab százas. Visszadobott egy ezrest, hátha valaki él még ebben a faluban, legyen a gépben valami neki is, a túlélésre.

Fel kéne hívni Paulát, gondolta, ha bajban volt, mindig az asszonyt hívta, bármi történt is vele, Paula hangja megnyugtatta. Megnézte még egyszer a gyerekeit, meg Paulát, ahogy állnak a hajón, aztán tárcsázott.

Na végre, hogy eszedbe jutottunk, hallotta a vonal túlsó végéről.

Élsz, kérdezte Bulvár Kund.

Hogyhogy élek, miért ne élnék? Ha nem élnék, biztosan nem beszélgetnénk.

Itt mindenki meghalt. Csak hullák vannak Emmyben.

Rövid hallgatás után megszólalt Paula.

Hol vagy?

Hol lennék, a Makktízesben, mondta.

Be vagy rúgva, kérdezte Paula.

Kicsit be, mondta Bulvár Kund, ennyi hullát még thrillerben se látni.

Ide figyelj, mondta kicsit idegesen Paula, most nem az a megnyugtató hangja volt, menj haza Pestre, és józanodj ki, úgy látszik, agyadra mentek a temetkezési vállalkozó élményei. Leteszem, most szállnak be a gyerekek a vákuumhintába. Ne igyál ma többet. Szia, szeretlek.

Bulvár Kundnak eszébe jutott az álomszünet, nem tudta, nem álmodik-e most is. Megcsípte magát. Fájt. Bement a raktárba, Mancikából áradt az a furcsa szag. Nem álmodik.

Megnézte az óráját, fél óra múlva indult a busz Budapestre. Emmyből naponta csak két buszjárat ment, egy reggel, egy meg este, a reggeli járatot még elérheti. Az már meg se lepte, hogy a buszfordulóban a kormánynak dőlve találta a sofőrt. Petőfi Sándor jutott eszébe, amint gyalogol Pestre. Elindult ő is gyalog. Majd csak felveszi egy autó. Két óra gyaloglás után, ami alatt egyetlen autó se ment el mellette, eszébe jutott, kellett volna hoznia néhány sört az útra. Legalább egy rohadt gémeskút lenne valahol, de nem, nem volt sehol senki és semmi.

Aztán egyszer csak feltűnt egy busz. Bulvár Kund kiállt az út közepére, ha nem áll meg, akkor üsse el, legfeljebb örökölnek a gyerekei, már ha életben maradt valaki a gyámhivatalnál.

Megállt.

Hova mennek, kérdezte Bulvár Kund a sofőrt.

Megyünk Nyugatra. A járvány elől.

Bulvár Kund nem tudta, milyen járvány van, a sofőr se tudta, az utasok se, csak azt, hogy Keleten majdnem mindenki megmurdelt. Rendes parasztasszonyok, férfiak és gyerekek utaztak a buszon, egy társaság fájerezett, néhol mágneses sakkparti volt, volt, aki éppen szalonnázott, vagy aludt, pálinka is keringett, mintha egy régi téeszkirándulásba csöppent volna. Bulvár Kundnak is jutott a demizsonból, úgyhogy amikor az Astoriánál kiszállt, idétlenül vigyorogva kívánt jó nyugatot a menekülteknek.

Az utcán nem volt senki, mintha egy kihalt városban lett volna. Első útja a Potytyantóba vezetett. Nem csalódott, a bárpultnál ott ült ivócimborája, Gyulai, a bérfilozófus. Rajta kívül nem volt senki, se a hajléktalanok, se a környező egyetemek diákjai, a pult mögött a csapos Ica se volt ott.

Mi történik itt, kérdezte Bulvár Kund Gyulait.

Kihalt a város, mondta Gyulai. Állástalan lettem, megmurdelt az összes nyugdíjas is, akiknek filozofáltam az élet szépségéről. De sör azért maradt. Gyere, igyunk, aztán mutatok valamit.

Gyulai bement a bárpult mögé, aztán ahogy reggel Bulvár Kund a Makktízesben, kivett két üveg sört, töltött két kisfelest, ittak, aztán elindultak a néptelen utcákon.

A Madách térre mentek.

A Madách téren hullák tömkelege feküdt, és ugyanaz a szag terjengett, amire hajnalban Bulvár Kund ébredt.

Mi ez, kérdezte értetlenül Bulvár Kund.

A járvány, felelte Gyulai.

Milyen járvány, és a busz utasai jutottak Bulvár Kund eszébe, meg a temetkezési vállalkozó, aki lehet, hogy már nem fogja kifizetni a hátralevő honort, nem lesz meg az ingyen családi sírhely se, elvitte őt is a járvány.

Madách-influenza, felelte Gyulai.

Az mi az, kérdezte Bulvár Kund, a kisfia szavajárásával, ő kérdezte mindig így, ha nem értett valamit, az mi az.

Gyere, te író vagy, neked meg kell értened.

A Madách tér sarkán a Tejbárba mentek, ami konkrétan kocsmaként üzemelt. Tömve volt emberrel. Beszéltek, vitatkoztak, etették a gyümölcsös automatákat, normális élet volt.

Ez az élet egyik oldala, gyere, megmutatom a másikat is.

A Tejbár előtt állt egy taxi, talán az utolsó taxis ült benne, beszálltak.

Hova mennek, kérdezte a taxis.

A proszektúrára, felelte Gyulai.

Bulvár Kund beleborzongott.

A taxis közönyösen kérdezte, hozzátartozók? A tököm tele van ezzel a járványnyal, nincs utas, felkopik az állam.

Végigmentek a folyosókon, Bulvár Kund szemét bántotta a kékes neon, meg az a különös szag. Életében először nem szeretett szagolni. A boncteremben barátjuk, Boncnok Pisti fogadta. Az asztalon egy hulla feküdt, nem volt rajta még egy késvágás vagy fűrésznyom se. Boncnok Pisti éppen parizert evett erős paprikával meg lilahagymával.

Te még élsz, kérdezte Boncnok Pisti Bulvár Kundtól. Bár sejtettem, hogy rajtad nem fog ki a járvány, te még bízol valamiben.

Bulvár Kund teljesen megzavarodott. A temetkezési vállalkozó kalandjai semmik voltak ahhoz képest, amit most átélt. Írt már ő szinte mindenről, tengerészkapitányról, aki Szingapúrban egy riksában szeretkezett, és a végén vette észre, hogy a csajnak pöcse van, professzornőről, aki csak akkor tudott elélvezni, ha libatepertőt evett, féllábú hegymászóról, vízáru-vállalkozóról, aki amikor Esztergomnál nyolc-húsz volt a Duna, eladta a vizet Mohácsnál ötnyolcvanért, felfedezőről, aki kitalálta az anyaméhturizmust, az élet lehetetlen helyzeteiről, de most nem tudta, mi történik vele, és mi történik körülötte.

Boncnok Pisti befejezte a parizert, átmentek a tepsisbe, ahogy a hullakamrát becézte. Igyunk előtte valamit, mondta. Kihúzott egy tepsit, egy hulla volt benne, a hulla lábánál meg egy üveg pálinka. Nincs szaga, és jéghideg, mondta a kórboncnok. Ittak.

Na most figyelj, Kundi, mondta, felhajtotta a hulla egyik kezét, a hónalján egy tetoválás volt, vagy talán nem is tetoválás, hanem stigmaszerű jelenség, mintha a szöveg csak úgy előjött volna a bőr alól, bár néhol eltakarták a szőrszálak.

Ez volt: „e hitvány korban, megvénült kebelnek csak a mámor teremthet-e hát nagyot".

Erre varrjál gombot, mondta Boncnok Pisti. Még kérdőjel sincs a végén. Pont se.

Bulvár Kund nem értette, miért kellene egy hulla hónalján kérdőjelnek lenni, vagy pont ott pontnak, de már belenyugodott, hogy semmi nem úgy van, ahogy lennie kellene.

Gyere, nézd meg a többit is. Sorra húzta ki a tepsiket, a hullák testén feliratok voltak.

Óh szent költészet, eltűntél-e hát e prózai világból már egészen?, volt az egyik hulla hasán, talán úgy a volt szíve felett.

Bulvár Kundnak eszébe jutott fiatalkora, amikor még költő akart lenni, nem bértollnok, nem ezt a rohadt prózai világot bértollnokolta. Rohadt Gyulai, gondolta, minek hozott ide engem, miért nem vagyok Paulával meg a gyerekekkel, ülnénk Párizsban a Szajnán, innánk a calvadost, vinnénk a gyerekeket a vákuumhintába, helyette nézem itt ezt a testet, ráadásul kérdezőjel is van a szíve felett. Vajon miért?

A következő hullán ez állt: a gyep fölött az álom édesebb, mint a hideg nő karjában.

Aztán: küzdés az élet, nyugvás a halál.

Mért is oly szép a csillag, ha ég elérhetetlenül.

Úgy jó a nő, hogyha holt.

Mindegyik hullán volt valami.

Félelmetes az olvasás hiányának a hatása, filozofált Gyulai a Pottyantóban. Miután megunták a hullák nézegetését, hívták az utolsó taxist, és visszamentek a Pottyantóba, Boncnok Pisti is velük tartott.

A Pottyantóban még mindig nem volt senki, más katasztrófáknál már régen kirabolták volna, de minden úgy volt, ahogy néhány órával korábban hagyták.

Ennyi Madáchot még nem olvastam életemben, mondta Boncnok Pisti, egy életben maradt mentőorvos mondta, hogy ez mind Madách. Érted, fűrészelem a fejét, és az van rajta, hogy ember küzdj, és bízva bízzál. Ott volt az agyában az olvasáshiány. Állítólag az a járvány oka.

Ültek hárman a kocsmában, terjengett az a bizonyos szag, nem tudták, mit csináljanak.

Csörgött Bulvár Kund mobilja. Paula volt.

Hol vagy, kérdezte.

A Pottyantóban Gyulaival meg Boncnok Pistivel, mondta, képzeld, teli van az ország hullákkal, mindegyiken Madách-idézet van, Madách-influenza van.

Már megint be vagy rúgva, mondta Paula. A pénzt se utaltad át, Paultól kellett kölcsönkérnem a vákuumhintára.

Mindenhol hullák fekszenek, nem érted, mondta Bulvár Kund. A gyerekek érdekében szerezz valahol egy ember tragédiáját, könyörgött.

Te vagy az, mondta Paula, és kikapcsolta a telefont.

Hülyék a nők, mondta Bulvár Kund, nem értik a halált.

Most mit csináljunk, olvasáshiány ellen nincs vakcina.

Csináljunk egy jó lecsót, mondta Boncnok Pisti, sok hagymával, unom már ezt a hullaszagot.

Felmentek Gyulaihoz, Gyulai édesanyja mindig elrak néhány üveg lecsót.

Gyulai főzött, tököt is rakott bele, meg padlizsánt, így szerette a lecsót, olyan tökösen.

Ették a lecsót, tunkoltak is hozzá, a lecsó illata töltötte be a lakást.

Lófaszt a Madách-influenzába, mondta Gyulai.

Együnk, amíg élhetünk, mondta Boncnok Pisti.

Így szép az élet, mondta Bulvár Kund.

És ettek .